A báró. – Miért vitatkozni? A herczeg már valószínűleg ismeri
szándékaimat, melyekből titkot sohase csináltam. Blanka leányom, mint a
másik, két millió koronát kap hozományul, a megfelelő kelengyén kívül.
Egyelőre azonban a hozománynak csak a hatszázalékos kamatait élvezi,
előleges havi részletekben. Ha az én unokám, a kis herczeg vagy
herczegnő világra jön, leányom kezéhez egy millió koronát folyósítok. A
másik millió koronának ismét csak kamatait kapja, míg az elsőszülött
unokám hatodik évét el nem éri. Ekkor a hozomány hátralévő részét is
folyósítom.
Bonifácz. – De, báró úr, a herezeg adósságai jelentékeny összegre
rugnak…
A báró. – Mi köze ezekhez a kedves Berzsenyinek? Ha a herczeg ezeket az
adósságokat fizetni tudta a tiszti gázsiból, ezentúl még könnyebben
fogja fizetni a hozomány kamataival.
Bonifácz. – Csakhogy a báró úr nagyon jól tudja, hogy az ilyen
hitelezőknél a végső terminus az adós esküvője. Ezen a napon meg fogják
rohanni a herczeget s ha ekkor nem elégíthetné ki a hitelezőit, le
kellene mondania minden carrière-ről. De még ha erre határozná is magát,
a mi a herczeg finom érzületével összeférhetetlen, ezenkívül diszkrét
természetű kötelezettségei is vannak. A báró úr már értesült róla, hogy
a herczegnek egy régi összeköttetése van… Miss Rolly Pollyval, egy
prágai angol művésznővel… a ki a herczeggel szemben illő végkielégítésre
tarthat számot.
A báró. – Én ugyan az én kereskedelmi gondolkozásommal sajátságosnak
tartom, hogy valaki egy uj szerelemből fizesse ki a réginek járó
végkielégitést, de mivel az Officzír-palasztban, úgy látszik, mindig az
volt a divat, hogy a törvényes szerelem viselje a törvénytelen
költségeit, s ha ez hitelezett, ő viszont előleget nyujtson: nem bánom,
hajlandó vagyok ezen ügyet rendezni. Természetesen oly föltétellel, hogy
magam járok el ebben az ügyben.
Bonifácz. – Nem képzelem, hogy a herczeg belenyugodjék ebbe a
megoldásba, a melyre természetesen eddigelé nem is gondoltunk…
A báró. – Attól tartana a herczeg, nem igaz, hogy smuczig leszek?!…
Persze, ő nagyobb gavallér volna, mint én, de neki könnyebb gavallérnak
lenni az én pénzemből, mint nekem, a ki csak a magaméból lehetek az…
Mégis, hajlandó vagyok magamra vállalni, hogy az ügy a kérdéses hölgy
teljes megelégedésére fog elintéztetni. Sőt, ha a herczeg előterjeszti
nekem összes adósságainak jegyzékét, nem mondom, hogy nem vagyok
hajlandó az ügygyel foglalkozni.
Bonifácz. – Kizártnak tartom, hogy ezt a módozatot a herczeg
elfogadhatná. Azonkívül, hogy ez a büszkeségét is érintené…
A báró. – Félne, hogy kiegyezést proponálnék a hitelezőinek? A herczeg
igen nagylelkű, de fáj, hogy éppen velem szemben nem az.
Bonifácz. – Továbbá ebben az esetben a herczegnek le kellene mondania
arról, hogy áttérhessen a diplomacziai pályára. És a herczeg igen
határozott jellem, a ki a legnagyobb áldozatok árán sem tágit attól, a
mit egyszer föltett magában. Azt hiszem, nem követek el indiskrécziót,
ha elárulom, hogy a Várai Fejér-féle kombináczió is azért szakadt meg
oly hirtelen, még a kezdet kezdetén, mert Várai-Fejér hasonló
intenczióknak adott kifejezést.
A báró. – Várai-Fejér nem akart abba beleharapni, hogy az egész
hozományt szó nélkül kiadja, de a herczeg azzal a hízelgő föltevéssel
tisztelt meg, hogy a kedves Berzsenyi majd nyájasabb lesz?
Bonifácz. – A báró úr tudja, hogy Várai-Fejér csupa kicsinyesség.
A báró. – Az meglehet, de annyi eszem nekem is van, mint Várai-Fejérnek.
Elég az hozzá, most már mindent megmondtam, és abból, a mit már
kimondtam semmit sem vonok vissza. Ez éppen a különbözet köztem és a
herczeg közt, a ki megigérte nekem, hogy a főherczeg a hadgyakorlatok
alkalmával vendége lesz az én német-ujlaki kastélyomnak.
Bonifácz. – De báró úr, a herczeg nem tehet róla, hogy a hadgyakorlat
elmaradt, illetőleg, hogy a hadgyakorlatot délen tartották meg, s nem a
felvidéken.
A báró. – Félek, hogy ez a véletlen egy carrièrebe került a herczegnek.
Bonifácz. – Remélem, hogy a báró úrnak ez nem az utolsó szava.
A báró. – Keressen fel, Ödön barátom, máskor is; majd jobban meg fog
ismerni.