Alfrédka. – Inzultál? Akkor hát azért se. Százkettedik ok. És
százharmadszor: a ki sír, ha veszít, az ne játszszék. A morál is
megköveteli, hogy megbüntessem egy kicsit…
Elza. – Mondhatom, maga sokra fogja vinni. A ki képes vigyázatlan
hölgyekről leszedni a fülbevalókat…
Alfrédka. – Hja, a játékban nincs brúder. De, nem bánom, két utolsó
partira még hajlandó vagyok, egy föltétel alatt.
Elza. – A föltétel már el van fogadva.
Alfrédka. – Micsoda spiller maga!
Elza. – Bennem minden szenvedély megvan.
Alfrédka. – Mondom, hogy éppen összeillünk.
Elza. – Ahá, már kezdem sejteni a föltételt. Hajlandó két partira, ha
kötelezem magamat, hogy együtt kaszinózzuk át az egész életet. Nem, édes
Alfréd, ilyen drágán nem kell a két parti. Hanem azért keverjen: kicsi
oszt a nagynak.
Alfréd. – Bocsánat, előbb maga volt az első, és most csak folytatjuk…
Megjegyzem, hogy egyelőre beérem kevesebbel is.
Elza. – Például?
Alfréd. – Megigéri, hogy a két parti után komolyan fog felelni a
kérdéseimre. Az összesekre.
Elza. – Itt a kezem, nem disznóláb. (Játszanak; Elza az egyik partit
megnyeri, a másikat elveszíti.) Szóval, ott vagyok, a hol a mádi zsidó.
Alfréd. – Nem, mert most már egy obligó van a nyakán.
Elza. – Igen, ezt kizsarolta. No, hát essünk túl a kihallgatáson, mert
én nem vagyok olyan smuczián, mint maga, és levonom a konzekvencziákat.
Alfréd. – Kérek barátságos arczot és több komolyságot.
Elza. – Olyan komoly vagyok, mint a Végzet.
Alfréd. – Akkor hát… először is: gondolkodott az ajánlatomon?
Elza. – No, hallja, maga ezt ajánlatnak nevezi? Én ezt szemtelenségnek
nevezem.
Alfréd. – Ugyan miért?
Elza. – Mert az. Maga a multkor ilyenformán rohant meg: »Tisztelt
nagysád, én nem szeretem magát; tudom, hogy maga se szeret engem; tehát:
legyen a feleségem.«
Alfréd. – Engedelmet, kissé hamisan szinezi a dolgokat. Én őszinte
voltam és nem játszottam a szerelmest, de kijelentettem, hogy maga
átkozottul tetszik nekem, sőt sokkal inkább, mint a mennyire ezt egy
kisasszonynak elmondhatnám.
Elza. – A részletekre nem vagyok kiváncsi.
Alfréd. – Másodszor, ugyanakkor konstatáltam, hogy maga, a ki saját
nyilatkozata szerint soha senkit se fog szerelemmel szeretni, ha nem is
szeret, de eléggé szível engem.
Elza. – Ne legyen olyan nagyra vele. Mulatságos firmának találom magát,
ennyi az egész. De ha én mindenkihez férjhez mennék, a kit mulatságos
firmának találok, akkor jól néznék ki.
Alfréd. – Lárifári. Maga rém okos leány, és méltányolja azt, hogy én
értelmesebb állat vagyok, mint mindazok, a kik maga körül kastankodnak.
Elza. – Ha úgy volna is, az semmit se jelent. Én Chamberlain Józsefet
minden ismerősömnél értelmesebb állatnak tartom, azért még se mennék
hozzá feleségül.
Alfréd. – Mert Chamberlain öreg. De én fiatal vagyok. És nemcsak egy
x-beliebig csinos és tiszta fiatal ember, hanem egy fiatal Chamberlain!
Elza. – Ez nem egészen bizonyos. Bizonyos csak az, hogy a
legelbizakodottabb, legbeképzeltebb és legszüffizánsabb ember, a
Lipótvárostól Kamcsatkáig, a mivel, azt hiszem, nem mondtam keveset. És
hogy tárgyilagos maradjak, hozzá teszem, hogy én a szüffizáns embereket
utálom, maga iránt azonban bizonyos megfoghatatlan elnézéssel
viseltetem.
Alfréd. – Lássa, ez az, a mi nekem egy egész életre elég. És miután egy
kissé distingváltunk, most már szeretném tudni, hogy miért mondja az én
ajánlatomat szemtelennek?
Elza. – Száz és egy okból. Szemtelenség, mindenekelőtt, hogy maga
mukkanni is mer. Azért, hogy én soha senkit se fogok szeretni, vagyok
olyan leány, a ki megkövetelhetem, hogy engem igenis szeressenek, vadul,
őrületesen, szenvedélylyel… vagy kecsesen, ábrándosan, gyöngéden… majd
választani fogok a kétféle zsáner közül.
Alfréd. – Ohó! Annak, a ki maga sem tud szeretni, nincs joga szerelmet
követelni. Arról nem is beszélek, hogy mennyire be volna csapva az, a ki
vadul, őrületesen stb. szeret, a viszonzás reménye nélkül, ez nem az én
dolgom. Csak arról beszélek, hogy magának, a ki se kecsesen, se
ábrándosan, se sehogyan nem tudna szeretni senkit, jönne bár az illető
mindjárt a Grál mondakörből: nincs joga szerelmet követelni. De nincs is
értelme, hogy ezt követelje. Ha az ember az intelligencziának bizonyos
fokát meghaladta, tisztában van vele, hogy a szerelem humbug; persze nem
a természeti szerelmet értem, hanem a többi firlefánczot. Az átlagember
fölötti ember már csak jogos önzésénél fogva se képes a naivnak a
szerelmére, de egyébként sokkal inkább el van foglalva önmagával,
egyéniségének érvényesítésével, hogysem ráérjen az ilyen ostobaságokra
is. Hagyjuk a szerelmet a butácska leányoknak, és a lassú, de
bizonytalan gondolkozású, jellemes, de híg eszű fiatalembereknek. Ugyan
mit érne maga a legtökéletesebb amorózóval, a ki vad, őrületes
szenvedélyével, mondjuk például: féltékenységével, zaklatottá,
kiállhatatlanná tenné az egész életét, vagy kecses és ábrándos szerelme
fönségében folyvást olyan oktalanul viselkednék, hogy magának egész
élete csupa szégyenkezésből állana?! Higyje el, ehhez a kabalához nincs
mért ragaszkodni. De nem is követelheti meg. A mit maga sem adhat meg
senkinek, ne várja meg mástól, főképpen egy értelmes állattól… Egyikünk
se naiv lelkületű, kvittek vagyunk, és ha konstatálom, hogy e
tekintetben is összeillünk, nem tudom, hogy mivel követtem el
szemtelenséget?
Elza. – A vakoknak nem fognak előadást tartani a szinekről és magának se
fogom magyarázgatni, hogy a szerelem kérdésében nem gilt se a filozófia,
se a jogi tudományok, mert ez egészen más blattra tartozik… szóval, ha
ketten nem teszik ugyanazt, az nem ugyanaz. És mért ne találkozhatnék
valahol egy Grál-lovag, a kinek nemcsak a szíve van helyén, hanem az
esze is?! Erről, Alfrédka, én csak úgy egykönnyen nem fogok letenni, és
kikérem magamnak, hogy valaki azt tételezze fel rólam, mintha nekem
valamiről le kellene mondanom, hogy valamibe bele kellene nyugodnom,
csak azért, mert egy huszárban megutáltam az egész férfinemet és
kiábrándultam a szerelemből. Ez nem zárja ki azt, hogy engem érdemes
szeretni, egészen az őrültségig; mert olyan vagyok, a milyen. Magának
ellenben, édes barátom, egyszerűen spongya van a szíve helyén. Ezt a
spongyát nem lehet sokra becsülni, és azért nem illik felajánlani,
legalább olyan valakinek nem, a minő én vagyok. Nem vagyunk kvittek és
nem illünk össze semmi tekintetben.
Alfréd. – Tegyük fel, hogy csakugyan spongya van a szívem helyén, a mit
tagadok. Ez az inkább sajnálni, mint megvetni való állapot nem zárja ki
azt, hogy valaki értékéhez képest megbecsülhesse, minden teljes jóval
körülvehesse és boldoggá tehesse a feleségét. És meglehet, magának
minden jogigénye megvan ahhoz, hogy viharos vagy csöndes, tetszés
szerinti és bő választékban kapható szerelmeket ébresszen, de ez ismét
nem zárja ki azt, hogy saját elhatározásából raison-házasságot kössön,
belátván, hogy a raison-házasságok kevésbbé veszedelmesek és rendesen
jobban szoktak sikerülni, mint a szerelmi házasságok. Szóval, még most
se látom a szemtelenséget.
Elza. – Maga persze nyugodtan elvenne engem, azzal a tudattal, hogy egy
huszárt hordok a szívemben eltemetve.
Alfréd. – Természetesen. Csak maradjon az ott, a hol van. Engem egy
eltemetett huszár nem zseniroz.
Elza. – Lássa, ez a megalkuvás is szemtelenség. Annak, a ki bennünket
szeret, meg lehet bocsátani egy eltemetett emléket, de annak, a ki
nyiltan megmondja, hogy nem szeret, a ki csak szövetséges, de szivében
idegen… nem, barátom, ez az alkalmazkodás nem erkölcsös, nem
természetes, és nem is magyarázható meg másképpen, csak a legalantasabb,
a minden megalázkodásra kész önzéssel.
Alfréd. – Csak kislányok gondolkoznak így. Vannak igen erkölcsös és igen
gyöngéd érzésü férfiak, a kik az eltemetett realitást is megbocsátják.
Azok például, a kik özvegyeket vesznek feleségül.
Elza. – De azokat valamelyes érzés vezeti. Vagy az irántok tanusított
vonzalom, vagy a tulajdon érzésük, a legtöbbször mind a kettő. Magát
pedig bevallottan nem vezeti egyéb, csak az a tudat, hogy az én kezem
milliókat jelent.
Alfréd. – Nemcsak az: az is. És ne tegye magát, mintha nem ismerné a
világot. Ugyan hol talál maga olyan Grál-lovagot, a ki suttyomban vagy
nyiltan, titkolt vagy nem titkolt megelégedéssel, szóval egyáltalán ne
vegye tudomásul, hogy magának, mondjuk mellesleg, igen csinos hozománya
is van?! Én nyíltan, becsületesen megmondom, hogy rám nézve ez a
körülmény igen fontos fejezet. Megvallom azt is, hogy ha magának nem
volna ilyen szép várandósága, akkor előre le kellene mondanom a kezéről.
Akkor is sajnálnám, hogy nem vehetem el magát feleségül, de lehetetlen
volna az összeköttetésünk; egyszerűen lehetetlen. Én ezt megmondom
nyíltan, a többiek csak gondolják; köztem és az egész világ közt
mindössze ez a különbség. És nem tudom, hogy ez a nyíltság mért volna
sértő. Az, hogy én csak olyan leányt vehetek feleségül, a kinek nagy
hozománya van, szépen megfér azzal, a mi magára nézve csak hízelgő
lehet: hogy én a millióinál is többre becsülöm és egész teljességében
értékelem a maga egyéniségét.
Elza. – Nos hát, itt van egy ujabb szemtelenség. Ha én a millióknál is
többet érek, mert jó és okos vagyok, hogy jön maga én hozzám? Már az is
iszonyú arroganczia, hogy rám meri vetni a szemét.
Alfréd. – Pardon, a maga számára én elsőrangú epuzőr vagyok. Egyike a
képzelhető legfényesebb partiknak.
Elza. – Maga? A fiatal stréber? Az ügyek nélküli ügyvéd? A fülig adós
honatya? Az úgynevezett »kis Disraeli«?
Alfréd. – Igen, én, a fiatal stréber, az úgynevezett kis Disraeli, a
kinek azonban olyan jövője van, hogy ez a gúnyos elnevezés lassankint el
fogja veszíteni kicsinylő tartalmát, és rajta marad komolyan, más
formában, például így: »A magyar Disraeli.«
Elza. – Ejha, de biztos a dolgáról!
Alfréd. – Az én jövőm nem olyan bizonytalan, és a maga helyzete nem oly
fényes, mint a milyennek látja. Mérlegeljünk.
Elza. – Mérlegeljünk.
Alfréd. – Nézzük előbb a maga kilátásait. Világos, hogy magának férjhez
kell menni, ugy-e? Mert a nő számára az egyedüllét nem élet. Nos, hát ez
nem könnyű dolog; hiába vannak milliói, vagy éppen azért. Ha egy kicsit
körülnéz a világban, látni fogja, hogy a milliomos leányok éppen olyan
nehezen mennek férjhez, mint a legszegényebb leányok; vagy mondjuk
pontosabban: a férjhezmenetel dolgában ugyanazokkal a nehézségekkel
találkoznak, a melyekkel a többiek. Miért? Mert sokkal több az igényük,
és sokkal kevesebb a választásuk, mint a többieknek. Azokat a malőröket,
a melyeket a maga körében élő leányok jól ismernek, a melyeket a
barátnői kárán maga is megfigyelhetett, nem a véletlen idézi elő. A
milliomos leányokra nézve is áll az örök törvény, mely a leányokat
általában sujtja s a mely így szól: »Azokhoz, a kik elvennének, nem
akarok feleségül menni; az, a kihez hozzá mennék, nem akar elvenni.« Egy
neme ez a szelekczió törvényének… És igényeiknek sokasága, finomsága
náluk épp úgy megnehezíti e kérdés megoldását, mint a hogy megnehezítik
a többiek férjhezmenetelét a materiális akadályok. Vegyük ehhez, hogy
nekik is csak kevés a választásuk, mert a világon minden relativ. Sőt
szám szerint is kevesebb a választásuk, a társadalmi viszonyok
bonyolultságánál fogva. Nézze csak a mágnás-leányokat. Ötven jó partira
tíz-tizenkét egyenrangú epuzőr esik. Csak a leggazdagabbaknak van rá
esélyök, hogy olyan házasságot köthetnek, a mely mindenben kedvük
szerint való; a többieknek bele kell nyugodniok, hogy a papa rangjánál
jóval alacsonyabb rangú valakihez kell férjhez menniök, ha nem akarnak
koldusgrófot, öreget vagy hülyét választani. A maga világában, legyünk
őszinték, még kevesebb az epuzőr. A történelmi nevek viselői közül alig
egy-ketten pályáznak s a többiek között vajmi csekély azoknak a száma, a
kiket maguk minden tekintetben elfogadhatónak ítélnek. Maga a
leggazdagabbak közé tartozik, tehát vannak sanszai. De a milyen kompozit
és kiválóan válogatós lény, könnyen megtörténhetik, hogy bele talál
választani – egyszer már közel volt hozzá – és olyan megoldással
elégszik meg, a mely kevesebbet ér, mint a velem való szövetség. Sőt
megtörténhetik, hogy addig válogat, míg végre hoppon marad, a mit nem
úgy értek, hogy egyáltalán nem tud férjhez menni, hanem… az évek multán…
kénytelen lesz leszállítani az igényeit, és elkeseredve, hajótörötten,
mélyen a viszonyain alul fog férjhez menni valakihez, a kit ma észre se
venne, a ki semmiféle tekintetben nem lesz elfogadható férj, és a ki
bizonyára rettenetesen meg fogja keserülni, hogy maga oly sokáig
válogatott és elmulasztotta azt a pillanatot, a mikor még szerencsésen
választott volna.
Elza. – Na, hát ez szomorú. Lássuk most már a maga rózsás jövőjét.
Alfréd. – Ó, itt a perspektiva olyan grandiózus, a minő embernek csak
adatott. Természetesen, a parancsoló föltétel az, hogy jó partit kell
csinálnom. A vagyon hátvéde nélkül nem mehetek semmire; meg kell
szabadulnom az adósságaimtól, függetlenné kell lennem, szegényen nem
lehet hatalomra jutni. De ez nem olyan nagy dolog. A pénz kínálja magát,
mint a nő. Persze, úgy jutni a vagyonhoz, hogy egyszersmind egy Madame
Récamier-t is nyerjek a nagy lutrin: ez az álombeli szerencse. De a
vagyon maga nélkül is megvan: csak el kell érte mennem, az
anyakönyvvezetőhöz. És kit lát maga, a ki konkurrálhasson velem a
hatalomért? Ennek az országnak én vagyok a providencziális embere.
Elza. – És mindezt arra építi, hogy egyszer egy beszédét kinevették?
Alfréd. – Akkor elhibáztam a dolgot, mert elmés voltam és tüntetni
akartam az egyéniségemmel. Pedig a szűzbeszédnek unalmasnak kell lennie,
mert a Tisztelt Ház csak akkor engedi meg valakinek, hogy kiváló
egyéniség és nagy szónok legyen, ha magának vindikálhatja az érdemet,
hogy ezt a kiváló egyéniséget és nagy szónokot ő fedezte fel. De
tanultam. A zsenialitást e cziklus tartamára felfüggesztem. Gyakran
beszélek, jeléül, hogy nem riasztottak meg, de csak röviden szólok.
Mindig nagyon nyugodt vagyok; a törekvésem az, hogy kétségbeejtően
unalmas legyek; igen szárazan vitatkozom, és nem bánom, ha az érveim
tökéletlenek, mert ha pontosan megmondom, hogy mit gondolok, azt
képzelik, hogy elmésségeket akarok mondani. Ellenben mindig elképped a
Ház, annyi részletismeretet tálalok fel. Majd számokat, majd dátumokat,
majd kimutatásokat idézek: és nemsokára a Tisztelt Ház sóvárogni fog az
elmésségeim után, mert tudja, hogy szellemes legény és kiváló szónok
vagyok. Nemsokára már buzdítani fognak, hogy rukkoljak elő a szónoki
képességeimmel; a legközelebbi beszédemet áhitatosan fogják hallgatni és
ennek a sikere után én leszek a Ház primadonnája.
Elza. – Nagyszerű! Ennyi mindennel kínál, cserébe azért a rongyos
hozományért!
Alfréd. – Soha se csúfolódjék! Mit magának a pénz?! A mit én ezért
cserébe kínálok, az minden! A legközelebbi évtizednek én vagyok a vezető
embere. Az én feleségem a budapesti társaság középpontja. Otthon van az
udvarnál, és csak rajta áll, hogy Európa egyik »grande dame«-ja legyen.
Rajtam nem múlik.