A báróné. – Atyád után a megyének első nagybirtokosa. Testvérek közt is
megér annyit a vagyona, a mennyi a Blanka hozománya.
Elza. – És szép ember, kutya teringettét!
A báróné. – Elegáns alak, a ki reprezentál. Van föllépése. De a fődolog
az, hogy megnyerő modorú, egészséges, fiatal ember.
Elza. – Huszonnyolcz körül lehet, mi?
A báró. – Csak huszonhat, a mit én ily fontos lépésnél keveslek. De
végre is nem kiskorú; és aztán nincs neki egy zsugori apja, a ki ilyen
alkalmakkor úgy alkudoznék, mint egy czigány, mert árva fiú, de
önrendelkező, miért is teljesen rám bízta a házassági szerződést.
A báróné. – Nem kérdezted, Jacques, hogy a megyebeli és más családok
közül kikkel van rokonságban?
A báró. – Erről nem volt szó. De midőn a legszegényebb dzsentri is
rokona a főispánnak, neki, mint gazdag földesúrnak, annyi rokona van, a
mennyit akar.
Elza. – Azt se tudod bizonyosan, hogy nemes ember-e?
A báró. – Gyermekem, én mint szabadelvű ember az ilyen hiábavalóságokra
nem adok semmit. Én a dzsentrit a földtől származtatom, és nem az
ősöktől, a kik talán éhen haltak. A köznemes és az egyszerű ember
előttem mindegy, mert én az egyenlőség híve vagyok, és az én családom
most már így is, úgy is az arisztokracziához fog tartozni. Annyira nem
lehet elzárkozni a hazafias érdemek elől, hogy az én hazafiasan
megszerzett rangom az unokáimra ne legyen átvihető. Különben mért ne
volna dzsentri?
Elza. – Csak kérdem. A neve ugyan jól hangzik… szeretem, hogy nem hívják
Kinizsinek, Zrinyinek vagy Frangepánnak… de a mai világban már mindenki
gyanus, a ki él. (Egy pillanatra az egész társaság elkomorodik.) Végre
is mi csak kevés ideje ismerjük… a környéken még kevés az
összeköttetésünk…
A báró (aggodalmasan). – Mit akarsz ezzel mondani?
Blanka. – Nevetséges! A mióta mind a ketten megjártuk, te már mindenütt
csak kalandorokat látsz…
Elza. – Pardon, ne tessék félremagyarázni a szavaimat! Ki beszél itt
kalandorokról? Nekem feltünt, hogy ez a Józsa Gyuri igen művelt ember…
egy cseppet se typus… mondhatnám: vidéken nem igen látni efféle
alakokat; de ennyi az egész. És azt kérdeztem, hogy a
dzsentri-társaságból való-e? Ehhez ő nekem túlságosan ájropéer… azt
mondanám, hogy egy kissé latájner… de nem akarom Blankát megsérteni.
Szóval csak azt akartam mondani, hogy Blankának nagy a szerencséje.
Százat lehetett volna tenni egy ellen, hogy nem kap magához méltó
férjet. És tessék, ez a Józsa Gyuri maga a tökéletesség, a kivel annyit
beszélhet irodalomról és művészetről, a mennyit akar. Fogadni mertem
volna, hogy Blanka olyanhoz megy feleségül, a ki őt sohase fogja
megérteni; mert a kik őt eddig megértették, azokon nem igen láttam
tisztességes kabátot. És lám, olyan férjet kap, a ki minden tekintetben
elfogadható, és a mellett fölöslegessé teszi Rejtvényit.
A báró. – Na, látod, miket beszélsz itt össze-vissza! Most jut eszembe,
hogy a telekkönyvbe be van írva a nemesi neve: jóléti Józsa György.
Elza. – Jóléti?
A báró. – Vagy más egyéb, nem tudom. De be van írva.
Elza. – Annál jobb; egy kő esik le a szívemről. Mert azt igazán nem
szerettem volna, ha kiderül, hogy tulajdonképpen ő se Arkádiában
született…
Blanka. – Micsoda gondolat!
Elza. – Hogy egészen őszinte legyek, nekem feltünt, hogy igen snájdig
ember. Sőt túlságosan snájdig. Mikor a tisztek átjöttek vadászni, minden
áron bele akart kötni a főhadnagyba.
A báró. – Fiatal ember, hát snájdig. Fiatal koromban én is snájdig
voltam. És ha volna egy huszárönkéntes fiam, a ki jól forgatja a kardot,
még most, öreg napjaimra is, meglehet, pofon vágtam volna az én
manageremet, a ki állítólag őrnagy legyen, vagy őrnagy lett volna, ha ki
nem lép a hadseregből.
Blanka (Elzához). – És mit következtetsz ebből?
Elza. – Semmit. Csak mondom. Nekem ő túlságosan snájdig, feltünően
reakczionárius, s mig egyrészt túlságosan ájropéer, másrészt, a
szavajárásában, túlságosan népies.
Blanka. – Nagyon sok hibát találsz benne, de szép, hogy figyelemre, és
ilyen túlságos figyelemre méltattad.
Elza. – Sohase féltékenykedjél. Nagyon derék fiú, de nem az én zsánerem.
A báróné. – Nem hagyok rosszat beszélni róla, mert nagyító üveggel se
lehet hibákat találni benne, és ez nagy szó egy anyától.
A báró. – Perfekt fiatal ember, és a lovakhoz úgy ért, hogy ez meg fog
lepni.
Blanka. – Nekem beszélhetsz róla akármit, én csak mosolyogni fogok.
Mindig ilyennek képzeltem, a kit szeressek, és ez nekem elég.
Elza. – Én csak egyet nem értek. Azt, hogy ez az örvendetes esemény
miért hangolt le benneteket? A boldog ara, mielőtt én egy kicsit
felvillanyoztam, egészen el volt szontyolodva.
A báróné. – Micsoda kifejezések!
Blanka. – És még ő beszél népiességről!
A báró. – Hogy ne képzelj be magadnak nem tudom mit, el kell mondanom
neked, hogy egyébről volt szó, és nem bánom, add elő a véleményedet. Az
eset a következő. Én egy szivart adtam a vőlegénynek, és mikor
meggyujtotta, szívélyesen megkináltam, hogy tegyen el még egyet a
zsebébe.
Blanka. – De, papa, egy urat nem lehet összetéveszteni a levélhordóval.
Ezt meg lehet tenni, nem bánom, a gyakornokoddal, a kinek nem igen telik
szivarra…
A báró. – Te ehhez nem értesz, mert ez egy hetven krajczáros szivar
volt. Azt hiszed, megbolondultam, hogy az én gyakornokomnak egy hetven
krajczáros szivart adjak?!
* * *
(Egy hónap mulva, ugyanott. A báróné, Elza és Blanka.)
Elza. – Nini, a papa már megjött!
A báróné. – Úgy látszik, nem találta otthon.
Blanka. – Ez igen boszantó volna.
A báróné. – Csak nem kell idegeskedni.
Blanka. – Neked könnyü. Ha idejön, mielőtt a papával találkozott,
kiüzensz, hogy gyöngélkedel, és pont. De én nem tehetem ezt, és mit
tudjak mondani neki?
A báró (a kastély felől jön). – Na, visszacsináltam a partit!
A báróné. – Igazán? Megtörtént?
Blanka. – Beszéltél vele?
A báró. – Beszéltem és minden rendben van.
Blanka. – Hála Istennek!
A báró. – Azt az egyet meg kell adni neki, hogy értelmes fiatal ember.
Belátta, hogy igazunk van, és nem csinált szczénát.
A báróné. – Még csak az kellett volna.
A báró. – No, én azt hittem, hogy szemrehányásokat fog tenni, és jobban
szerettem volna egy ügyvédre bízni a dolgot. De ti azt kivántátok, hogy
így legyen, és én igen kellemetlenül éreztem magamat.
Elza. – Azzal tartoztunk neki, hogy magad beszélj vele.
A báró. – Igen, de hogyan elkezdeni? Elég az hozzá, hogy mikor kezet
fogtunk és azt mondta, hogy: »De azért jó szomszédok maradunk?« – jobban
örültem, mint egyszer se azóta, hogy az én ősi kastélyomat
megvásároltam, az 1368-ban kelt adománylevéllel és a később Ferencz
császártól kapott kápolnával.
Blanka. – Hála istennek! Hála istennek!
Elza. – Ejnye, be örvendezel! Ez az a nagy szerelem?
Blanka. – Miféle nagy szerelem? Én azt sohase mondtam, hogy szeretem.
Kedves embernek találtam, elfogadható partinak, s mert szüleimnek az
volt a kivánsága… Ki gondolta volna akkor, hogy ez a házasság
lehetetlen? És most se mondom, hogy nem sajnálom szegényt, de örülök,
mert kellemetlenségektől tartottam… aztán meg nem szolgáltatott rá okot,
hogy megsértsük… kivált az ő érdekében örülök, hogy simán ment a dolog.
Bántott volna, ha ez őt boldogtalanná teszi…
A báróné. – Én nem sajnálom, mert nem kellett volna bennünket
félrevezetnie. Ha nem jut eszébe, hogy a dzsentrit adja, megtakaríthatta
volna nekünk ezt a kellemetlenséget.
A báró. – Sajátlag nem állította magáról, hogy ősi családból való, de
tekintve pökhendi viseletét, melylyel minden katonatisztbe belekötött,
ki gondolta volna, hogy nemesi előnevét csupán atyja szerezte?
A báróné. – Elza már akkor észrevette, hogy a ki ennyire krakéler, az
talán fitogtatni akar egy olyan származást, a melylyel nem bir, és én
emlékszem, hogy te is, Jacques, nem titkoltad el, hogy vajon egy ilyen
tacskó képes lesz-e boldogítni leányunkat? És én nem is értem, hogyan
tudtam legyőzni az ellenszenvemet, melyet szüffizáns modora keltett
bennem. Nem mondtam mindig, hogy a föllépése valami csodálatos?