Blanka. – No, szépnek nem mondhatni; jó arczú, ennyi az egész. Akkor is
mondtam, hogy az ilyen egészséges, kissé rusztikusan piros-pozsgás arcz
nekem nem zsánerem; határozottan emlékszem, hogy ezt a kifejezést
használtam.
Elza. – Vagy talán azzal keltette fel az érdeklődésedet, hogy folyvást
irodalomról és művészetről beszélt veled, mert az bizonyos, hogy ebben
túltesz magán a nagy Rejtvényin is.
Blanka. – Ez túlzás. Sok könyvet összeolvasott, jót-rosszat, de az
ízlése nem túlságosan finom. Az igazat megvallva, nekem nem imponált
annyira, mint neked. Téged talán mulattattak a népies kifejezései…
Elza. – No, valami nagyon elmés embernek nem találtam, mert minden
ötlete abból állott, hogy derüre-borura használta ezt a szót:
»ellenben«, de most is derék fiúnak tartom.
A báróné. – Az lehetséges, hogy derék fiú, de én nagyon úntam az ő
rabbinus-anekdotáit, s ilyen anekdotákat csak az szokott mondani, a ki
el akarja hitetni a világgal, hogy ő nem tudom milyen előkelő
származású.
A báró. – Nekem csak az nem tetszett, hogy a lóversenyekről igen badar
dolgokat állított.
Elza. – De az bizonyos, hogy rendes ember és egyébként elfogadható parti
lett volna.
A báró. – Ez előttem nem számít. Van valamije, de végre is nem gazdag
ember; még annyi vagyona sincs, a mennyi Blankának a hozománya. Senki se
kivánhatja tőlem, hogy én hamarjában meghaljak, de ha netalán a Blanka
örökségéről lenne szó, ehhez az ő birtokocskája nem is jöhet ugyanegy
napon. És szerettem, hogy nincsenek adósságai, de az már nem tetszett
nekem, hogy hetvenkrajczáros szivarokat szí.
Blanka. – Mégis, azt megvárhatta tőlünk, hogy a visszavonulásunk ne
történjék sértő formában. Kiméletesen adtad elő a dolgot? Találtál
szavakat, melyek ne bántsák az érzékenységét?
A báró. – Minden a legszerencsésebben folyt le. Elmondtam neki, hogy
tévedés volt a személyben, mert mi nem tudtuk, hogy az ő atyja még egy
olyan valláshoz tartozott, a mely nem a mienk. Erre ő azt felelte, hogy
ez igaz, de ő azt hitte, hogy ez a vallás nem egészen ismeretlen
előttünk s mint ilyen, tekintve, hogy már elévült, nem fog személye
iránt ellenszenvet kelteni. Megmagyaráztam neki, hogy az eb éppen itt
van eltemetve, mert ha én egy meggyökerezett herczeg, teszem fel, egy
Lichtenstein vagyok, akkor én megengedhetem magamnak azt a fényűzést,
hogy felülemelkedem a kicsinyes előitéleteken, de mint uj főnemesnek,
alkalmazkodnom kell bizonyos tekintetekhez, melyeket különben nem
helyeslek. Erről egy kissé csevegtünk, és ő, azt hiszem, megértette,
hogy ha én felküzdöttem magamat a legfelsőbb körökbe, ez nem azért
történt, hogy én ezen saját legfelsőbb köreim érzékenységét egy, a
társadalmi előhaladás szempontjából nem helyeselhető lépéssel megsérteni
kivánjam.
Blanka. – Kérdezősködött rólam?
A báró. – Igen, és őszintén elmondtam, hogy te is tévedtél a saját
személyedben, mert szívbeli érzelemnek vélelmezted azt, a mi
ellenkezőleg csak magas foku tisztelet és semmit se jelentő
nagyrabecsülés volt. Erre ő kijelentette, hogy ez már más, és hogy a te
elhatározásod előtt meg kell hajolnia.
Blanka. – Félek, hogy megbántottad.
A báró. – Dehogy! A legbarátságosabban értekeztünk, és mikor ő szivarral
kinált, fölkértem, engedje meg, hogy én kinálhassam meg őt, mint
idősebb. Semmiképpen se akarta elfogadni és azt mondta, hogy most ő
lenne a házigazda, de én erőszakkal a kabátjának a külső zsebébe dugtam,
hogy biztosítsam őt változatlan barátságomról.
Blanka. – De, papa, ez már mégis sok!
Elza. – Annyi bizonyos, hogy ezt nem kellett volna tenned.
A báró. – Miért? Mert visszament a parti? Megjegyzem, hogy a szivar csak
kilencz-krajczáros volt.