Elza. – Nem, de abban igaza van, hogy kár ilyen messzire galoppoznom.
Hát hagyjuk ezt. Van még egy másik dolog is, a mit előre kell
bocsátanom, és ez a legfontosabb. Szerencsére, vagy szerencsétlenségre,
nem tudom, az, hogy maga nem szeretett engem, csak a kisebbik baj volt.
A nagyobbik baj az volt…
Miklós. – Hogy maga nem szeretett engem.
Elza. – Nem egészen jól mondja, de csakugyan erről van szó. Előbb is
voltak kételyeim!… hűségesen el is mondtam magának… hogy az a vonzalom,
a mit maga iránt érzek, az-e, a minek lennie kellene?… az igazi-e, vagy
csak olyan képzelődéses nyugtalanság, a minő előjön az életben több
példányban is?… Azt hiszem, tudtomon kívül, ezért nem siettettem, sőt
ezért halasztgattam mindig későbbre az eljegyzést, a mi már magasfokú
nyilvánosság… Hanem a keserves fölfedezés után a kételyeim egyre
sűrűbben jelentkeztek. Először le voltam sujtva, meg voltam alázva, be
voltam véve, de mikor a krizis elmult, tisztábban láttam magát, mint
előbb. És egyre gyakrabban megtörtént, hogy maga nem imponált nekem. Nem
beszélem el az apró eseteket… maga se találná kellemesnek ezt a
számadást… legyen elég annyi, hogy a szomorú tapasztalat után is hűséges
és megadással teli Grizeldisz válhatott volna belőlem, de ehhez meg
kellett volna maradnia annak az akaraterős, elszánt és félelem nélkül
való ritternek, a kinek az első időkben képzeltem. Nos, már jó ideje
kezdtem sejteni, hogy maga nem olyan vakmerő legény, mint a milyennek
mutatja magát. Most jövök az esethez.
Miklós. – Végre.
Elza. – Az a jelentéktelen história már több nappal ezelőtt történt, de
én csak tegnap tudtam meg. A dátum mellékes. A fődolog az, hogy reggeli
négy óra tájban történt, a Skóczia nevezetű éjjeli kávéházban, illetőleg
utóbb, a kávéház előtt.
Miklós (megkönnyebülten). – No, ott ugyan semmi se történt.
Elza. – Mondom, hogy semmi nevezetes. Maga éjfél után ment a kávéházba,
egy kicsit becsípetten…
Miklós. – Ez az a nagy dolog? Becsíptem én, ha tudni akarja, már azóta
is, s tudtommal, a mikor magát megismertem, nem tettem tökjózansági
fogadalmat. Egyébként akkor este maguknál ittam; s mondhatnám, hogy maga
itatott le.
Elza. – Bánom is én, hogy becsípett! És ha az ifjúi kedélynek a
szolidabb evés-ivás után szüksége van a fűszeresebb társalgásra, ez még
nem nagy hiba. Szóval, maga arájától elbúcsúzván, lelki szükségét érezte
a fesztelenebb vidámságnak, s betért a Skóczia-kávéházba. Ott, miután
néhány ismerős hölgy társaságában számos gyomor-erősítőt kebelezett be,
jónak látta helyet foglalni egy másik asztalnál, a melynél a következők
ültek: a félbenmaradt Mancsi, a ki az nap versenyt nyert, s ennek
örömére megtörte a fösvénységi fogadalmát; az általam igen kevéssé
előnyösen ismert Chlopitzky főhadnagy, a ki akkor már ott tartott, hogy
csak a léghajózásról kívánt értekezni; egy gazdag szerb úri ember, nem
tudom micsoda Ics vagy Vics, skócziai nyelven: a szép Misa, a ki igen
sokat köpködött, de végül készségesen fizetett; és Brezovácz kapitány, a
kit az ital Don Juanjának vagy Bolygó Hollandijának lehetne nevezni,
mert bár éjjel-nappal folyton iszik, hogy föllelje az igazi részegséget,
hasztalanul és reménytelenül bolyong a legkülönbözőbb folyadékok
tengerén, kedvére soha se tudja leinni magát, minthogy délután egy
órakor mégis csak illik lefeküdni. Szép társaság!
Miklós. – Hát a Skóczia-kávéházban nem is mulathat az ember a
herczegprímással.
Elza. – Térjünk át a társaság szebbik felére. A hölgyek közül ott
voltak: a Snapszi, magának egy régi barátnője, a ki már sokat
tapasztalt, de a kinek mind e mai napig maga maradt a herczpinkerlije;
Aszfalt Betti kisasszony, az ismert élőkép-művésznő; a szeretetreméltó
kis Gömböcz; a dallamos nevű Fincsi Tincsi; végül egy ifjú hölgy, a
kinek a neve házias erényeket sejtet, röviden: a Káposzta.
Miklós. – Ejnye be kitünően van informálva!
Elza. – Kitünően vagyok informálva az összes részletekről, de ezeket el
fogja engedni. Maradjunk csak a tárgynál. Az eset mindössze ez: négy óra
tájban, mikor a társaság már kiment a kávéházból, s a fiákerek előtt
nagy volt a tanakodás, hogy merre tartsanak, a Snapszi gyöngéden kérte
magát, kísérje el haza. Bizonynyal félt egyedül haza menni, mert már egy
kicsit későre járt az idő. De maga azt felelte: »Snapszikám, most nem
viszlek haza, mert nekem most vigyáznom kell magamra.«
Miklós. – Nahát!
Elza. – Sejtettem, hogy magának erre ilyenforma lesz a megjegyzése.
Azért még azt is hozzá tehetném, hogy maga enyhíteni akarván a válás
keserűségét, megnyugtatta a Snapszikát és így vígasztalta: »Nem lesz ez
mindig így; jövőre már jobb világ lesz«, szó szerint nem tudom, mit
mondott.
Miklós. – Ez már nem igaz.
Elza. – Helyes, hogy letagadja; úgy illik. De nem fontos, hogy mondta-e
ezt, vagy csak gondolta; nem ezen van a súly. Engem csak az érdekel, a
mit maga se tagad, hogy maga most vigyáz magára. Az, a mit a jövőre
nézve mondott, a messzi jövőre nézve, a mely már nem következik be,
engem nem boszant és nem ingerel. Világ sora, hogy a fiatal férjek,
mikor jóllaktak a tisztasággal, visszaáhítoznak a Snapszikákhoz, és az a
perfidia, mely előre számol ezzel a vágygyal, nem szokatlan az olyan
legényeknél, a minőnek magát mostanáig képzeltem. Azt hiszem, annak
idején, mint engedelmes Grizeldisz, egy kis sírás után, szépen
beletörődtem volna, hogy vissza kellett térnie a Snapszikákhoz, mert a
tisztaság egyhangú és a Snapszikák változatosak. Ez nem lényeges.
Miklós. – Akkor hát nem értem, hogy min botránkozott meg.
Elza. – Nem botránkoztam meg semmin, csak az, hogy maga most vigyáz
magára, felnyitotta a szemem.
Miklós. – Édes Istenem, erről egy kicsit bajos beszélni. De maga nagyon
okos leány, és igen jól tudja, hogy egy fiatal ember, az nem szent, és
ha egy tiszta flamménak él is, olyankor, a mikor becsíp és nem tudom
hová kerül, a melegben, a kávéház gőzében, hatással van rá a vidámság, a
nevetés, a tréfa, a megszokás, a bor s a többi.
Elza. – Igen; a szent lángot bezárja a szívébe, kétszer is ráfordítja a
kulcsot, és elmegy a Skóczia-kávéházba.
Miklós. – És ha ilyenkor eltántorodik, ennek semmi köze a tiszta
érzelmeihez. Nézze, Elza, ezt maga nem tudhatja… ez olyan dolog, a miben
a férfiakat nem szabad szigorúan itélni meg… És magának, a milyen okos
leány, még azt is meg kellene bocsátania, ha véletlenül megfeledkeztem
volna magamról… No, és jól tudja, hogy semmi se történt! Nem követtem el
semmiféle bűnt; csak diskuráltam.
Elza. – Maga nem ért engem. A bűnt, azt én megbocsátom! A mit nem
bocsátok meg, az a gyávaság.
Miklós (elképpedve). – Azt nem bocsátja meg, hogy nem mentem el a
Snapszival?
Elza. – A szavait nem bocsátom meg, hogy: most vigyáz magára… Ez a pár
szó feltárta előttem a maga egész gondolkodását. Miért vigyáz magára? –
nem keresem. Félt, hogy meglátják a Snapszival kettesben?… vagy másféle
következésektől tartott?… semmi közöm hozzá. Szóval, nem merte megtenni
azt, a mihez kedve lett volna; gyáva volt hozzá, mert nem bízott
magában, hogy le tudja győzni azokat a bajokat, a melyek a kalandból
származhatnak. Félt, hogy el talál szalasztani engem; mert érezte, hogy
még nem ura a szituácziónak. Elárulta a gyöngeségét; s ha kevés dolog
van, a mit a férjnek vagy a vőlegénynek nem lehet megbocsátani… ha csak
egy ilyen dolog van, ez: a gyöngeség.
Miklós. – Még most sem értem.
Elza. – Ez a pár szó végképpen felvilágosított. A napnál világosabbá
tette előttem, a mit egyébként már régen nem kell bizonyítani, hogy maga
nem szeret engem. Lássa, én el tudom képzelni, hogy egy férfi, a ki
engem szeret, tőlem messze beleszédül valami szamárságba. De az ilyen
aztán vakon rohan a szamárságba; nem latolgatja a következéseket, és nem
fél, hogy elveszít, mert érzi, hogy a szerelme olyan erősség, a melylyel
mindig a hatalmában tart, vagy legalább mindig vissza tud hódítani. Az
igaz, hogy az ilyen aztán nem siet a menyasszonyától a
Skóczia-kávéházba, mert a Snapszik társaságát nem kívánja a szíve. A
váratlan kisértés talán elkábítja, de nem keresi a kisértést. Az
ilyennek, azt hiszem, meg tudnék bocsátani…
Miklós. – Lárifári. Maga bizarr leány, és bizarr czímet talál rá, hogy
nekem szemrehányásokat tehessen. Hanem maga is csak azért haragszik, a
miért a többiek. Azért haragszik, mert elmentem a Skóczia-kávéházba.
Elza. – Nem. S ha éppen provokál erre, elmondok valamit. Egyszer siettem
hazafelé, mert már három óra elmult, s maga háromra igérkezett. A
Katicza nyit ajtót, s mikor ránéztem az arczára, megijedtem. Ugy ki volt
kelve magából, hogy szánalom volt ránézni. Azt hittem, hogy meghalt
apja, anyja, de kiderült, hogy: senki sincs a házban, csak éppen a
hadnagy úr vár rám a szalonban. Az esetet szomorúnak találtam, de
érthetőnek és megbocsátottam. Még csak egy légies czélzást se engedtem
meg magamnak; az igaz, hogy akkor még szerettem magát, vagy legalább azt
hittem, hogy szeretem, és úgy gondolkoztam, hogy ha az akarni tudó
emberek mindenütt szíveken gázolnak, a merre csak megfordulnak, ez
egészen természetes.
Miklós. – Ezt az esetet maga se hiszi.
Elza. – Ha ez is legenda, úgy igazán nem sok illuzióm marad. Mert a
Snapszi-eset, mondhatom, nagyon lehűtött. Őszintén szólva, kómikusnak
találtam magát, kedves barátom, a mint régi hajlandóságainak
megfelelőleg folyton a Skóczia-kávéház körül ólálkodik, de nem meri
levonni a konzekvencziákat, mert fél, hogy sokba fog fájni a mulatság,
és vár, vár, mig a menyasszony egyre halogatja az esküvő napját, a mikor
felvirradna a Snapszinak is. Nevetnem kellett, és leesett a hályog a
szememről. Rájöttem, hogy a ki talán sok szenvedésre kárhoztatott volna,
a kitől féltem, s a ki az akaraterejével, a nyers önzésével, sőt a
szivtelenségével is sokáig imponált nekem, a kit tehát minden bűnével
örökre szerethettem volna, voltaképpen igen polgárias alak, a ki maga is
fél, mert nem gondol magáról olyan szépeket, a minőket én. Rosszul
vigyázott magára, barátom, hiába vigyázott annyit! Gyöngeségen kaptam
rajta magát, mulatságosnak találtam a helyzetét… és nem tudom szeretni
többé.
Miklós. – Akkor soha se szeretett, és ezt megmondhatta volna korábban
is.
Elza. – Nem, július 14-ikétől október 23-ikáig határozottan szerettem;
följegyeztem a naptárba. És volt egy nap, a mikor nagyon szerettem.
Augusztus huszonhetedikén. Emlékszik? Ostendeban voltunk. Augusztus
24-ikén megcsókolt, és ezért három napi szobaáristomra ítéltem.
Megtartotta a szavát és a negyedik napig nem jött le a szobájából. Egész
nap az ablaknál állt s nézte a harmadik emeletről a többieket, a kik
mulatnak. Akkor, a harmadik este, a mint fel-felnéztem s láttam, hogy
még folyvást az ablakból les, de megállja, hogy nem jön le: nagyon
szerettem. Ha akkor beleugrik a tengerbe, utána ugrottam volna. Jól
tette, hogy nem ugrott bele; nem lett volna érdemes.
Miklós. – És maga engem olyan szamárnak tart, a ki elhiszi, hogy most
már mindennek vége közöttünk?!…
Elza. – Majd meglátja, ha nem hiszi. Miért? Mert egy kicsit bolondos az
eset? Tudhatja, hogy minél bolondabb, tőlem annál könnyebben kitelik.
Miklós. – Maga nem annyira exczentrikus, hogy a heczcz kedvéért addig
truczczoljon, míg elveszítem a kedvemet, s igazán elválunk.
Elza. – De annyira exczentrikus vagyok. Nem tagadom le, fáj egy kicsit,
hogy így végződik a regényünk… én alapomban véve szentimentális teremtés
vagyok. Hanem már így van. Ki tehet róla? Senki. Ennek így kellett
történnie.
Miklós. – Furcsa história voina, annyi bizonyos. Mit gondol, mit szólna
hozzá a családja? És a világ? Csak az imént mondta, hogy az eljegyzés
már magas fokú nyilvánosság…
Elza. – Azzal ne törődjék. Mindent magamra vállalok.
Miklós. – Úgy látszik, ma már nem beszélhetünk okosan. Mit csináljak?!
Megvárom, a míg lecsillapodik. Holnap ujra eljövök; remélem, jobb
hangulatban fogom találni.
Elza. – Csak jöjjön; nem leszek itthon.