Miklós. – Csak azt akartam mondani…

Elza. – Lám, már csakugyan nyugodtabb! Igaza van, mért ne beszélhetnénk

a dologról minden szenvedélyesség nélkül, barátságosan?!… hisz alighanem

utóljára diskurálunk. Azt akarta mondani, ugy-e, hogy az esetet szeretné

hallani?! Türelem, édes barátom, egy kevés türelem! A baj nem ezzel az

esettel kezdődött; ezzel elvégződött.

Miklós (még folyvást reménykedve, s a helyzethez mért feszességgel). –

Kérem, már nem mondtam semmit! Egyszerűen hallgatom, a mit szíves lesz

velem közölni.

Elza. – Hát, kedves barátom, csak egy csekélység történt, a min maga

talán nevetni fog; én is nevettem volna rajta, ha nem érint ilyen

közelről…

Miklós. – Mindjárt gondoltam.

Elza. – Hogy megérthesse, miképpen vezethetett ez a jelentéktelen

história arra, hogy két nappal az eljegyzés után egyszerre csak

felmondjam a barátságot és szakítsak magával mindenkorra, értse meg:

minden korra… hogy megérthesse, miért csinált az a kis eset az én

lelkemben olyan nagy revolúcziót, előre kell bocsátanom egyet-mást.

Miklós. – Hallgatom.

Elza. – Először is: el kell mondanom valamit, a miről még sohase szóltam

magának… Én már régen tudom, kedves barátom, hogy maga nem szeret engem.

(Miklós tiltakozó mozdulatot tesz.) Sohase tagadja! Maga nem szeret

engem; de el akart venni, mert jó parti vagyok, s azt remélte, hogy

kellemes feleség lesz belőlem: szimpatikus, vidám, és olyan, a kit nem

kell szégyellni. Én ezt régen tudom; maga egy párszor vigyázatlanul

nyilatkozott a terveiről, s én mindenről a legpontosabban értesültem…

Miklós. – Maga a pletykálóktól és a detektivektől akarta megtudni, hogy

szeretem-e?

Elza. – Ne vitatkozzunk erről; nem csak tudom ezt: láttam!… Nagyon

messzire vezetne, ha rendre elmondanám, hogy miből láttam. Azért nem

fogom felsorolni a megfigyeléseimet; ez különben is kissé megszégyenítő

volna rám nézve… Elég az hozzá, már régen tudom, hogy nem szeret, hogy…

mondjuk ki a meztelen igazságot!… hogy csak az aranypotykát látta

bennem.

Miklós. – És maga ilyen bagázsnak néz engem?!

Elza. – Ne sértődjék meg; nem akarom sértegetni. A mint láthatja, ha

fájt is ez a bizonyosság, azért nem következtettem belőle semmi olyast,

a mi bánthatná az érzékenységét… a szomorú fölfedezés nem változtatta

meg a viszonyunkat… még csak nem is szóltam róla magának… Én ugyan

sehogyse tudom megérteni, hogyan házasodhatik meg valaki érdekből, de

sajnos, egy cseppet se vagyok naiv perszóna, és tudom, hogy

megcselekszik ezt a legkorrektebb urak is, a hölgyekről nem is beszélve…

tudom, hogy ez világ sora… és nem botránkoztat meg a dolog, akkor se, ha

az én bőrömre megy.

Miklós. – Maga szépeket mond rólam! De megigértem, hogy nyugodtan fogom

végighallgatni…

Elza. – Higyje el, jól teszi, mert különben sokat kellene törnie a

fejét, és mégse találná ki: mi az, hogy az előbb még nem volt semmi

bajom, és aztán tessék… egyszerre csak vége a kalandnak?!… Hát így

történt, kedves barátom, hogy a mi bajunk már régi eredetű… Ha nem

beszéltem róla, tulajdonítsa annak, hogy alattomos természetű vagyok… És

mért maczeráltam volna magát a fölfedezésemmel, ha egyszer azt

határoztam el, hogy túlteszem magamat rajta?! Ez a fölfedezés fölért egy

jó pofonnal… de akkor én voltam kettőnk közül a gyöngébb. Nem mondom,

hogy minden habozás nélkül s nyugodtan vágtam zsebre… ó nem! Egy kicsit

lázongtam, az igaz. Azt kérdeztem magamtól: lehetséges-e, hogy annyi

szív, amennyit én viszek a vásárra, ne érdemeljen többet?! És így

berzenkedtem: az nem lehet, hogy ész, erő és oly szent akarat… vagy

igaz, hisz ez a Szózat!… Azt akartam mondani, hogy: ész, kedvesség

csinosság, jóság és oly szent akarat!… ez mind sifli?!… legfeljebb

ráadásnak számít?!… pénz beszél, kutya ugat?!… De ha lázongtam is egy

darabig, a vége az lett, hogy belenyugodtam a sorsomba. Emlékszik, mit

mondtam egyszer magának? Hogy két dolgot soha se tudnék megbocsátani: ha

nem szeretne úgy, a hogy én értem a szerelmet, és ha nem szeretne sehogy

sem, hanem csak az aranypotykát látná bennem… Nos, szégyenszemre meg

kell vallanom, hogy megbocsátottam mind a kettőt. Oly gyönge voltam,

hogy tudva, látva, mennyivel többre becsüli szép szememnél, eleven

lelkemnél, becsületes szívemnél a hozományomat, a készpénzt, a sok

piszkos bankót, megbocsátottam ezt is!

Miklós. – Elza!

Elza. – Mert azt hittem, hogy: szeretem. Mindent elmondok. Így

gondolkoztam… sajátságos menyasszonyálmok, nem igaz?!… a kit szeretek,

hideg lelkű, önző, kemény akaratú ember, a renaissance-kalandorok örök

fajtájából, a ki minden áron csak vagyont és hatalmat akar, a ki engem

csak eszköznek tekint, a kinek minden nő, maga a szerelem is csak

eszköz… De azt hittem, hogy rabja vagyok ennek az erős akaratú embernek,

daczára mindeneknek, daczára az istenségnek, daczára önmagamnak!… És

elhallgatott az erkölcsiség-érzetem, mely az ilyen szövetkezést bűnösnek

látja, elhallgatott a méltóság-érzésem, mely a lenézésre csak alázattal

tudott felelni, elhallgatott megbántott vonzalmam is, melyet csak

izgatott, hevített az, hogy szeretetlenséggel kellett találkoznia. Mert

ilyen silányak vagyunk. És abban, reménykedtem, hogy később, mint

engedelmes Grizeldisz, majd csak meghódítom szegény szép szememmel,

lenézett eleven lelkemmel, és a hozományommal ugyan föl nem érő, de

azért nem egészen értéktelen becsületes szívemmel.

A Berzsenyi-leányok tizenkét vőlegénye: Tollrajzok a mai Budapestről · 第 20 / 113 题