Elza. – Lám, már csakugyan nyugodtabb! Igaza van, mért ne beszélhetnénk
a dologról minden szenvedélyesség nélkül, barátságosan?!… hisz alighanem
utóljára diskurálunk. Azt akarta mondani, ugy-e, hogy az esetet szeretné
hallani?! Türelem, édes barátom, egy kevés türelem! A baj nem ezzel az
esettel kezdődött; ezzel elvégződött.
Miklós (még folyvást reménykedve, s a helyzethez mért feszességgel). –
Kérem, már nem mondtam semmit! Egyszerűen hallgatom, a mit szíves lesz
velem közölni.
Elza. – Hát, kedves barátom, csak egy csekélység történt, a min maga
talán nevetni fog; én is nevettem volna rajta, ha nem érint ilyen
közelről…
Miklós. – Mindjárt gondoltam.
Elza. – Hogy megérthesse, miképpen vezethetett ez a jelentéktelen
história arra, hogy két nappal az eljegyzés után egyszerre csak
felmondjam a barátságot és szakítsak magával mindenkorra, értse meg:
minden korra… hogy megérthesse, miért csinált az a kis eset az én
lelkemben olyan nagy revolúcziót, előre kell bocsátanom egyet-mást.
Miklós. – Hallgatom.
Elza. – Először is: el kell mondanom valamit, a miről még sohase szóltam
magának… Én már régen tudom, kedves barátom, hogy maga nem szeret engem.
(Miklós tiltakozó mozdulatot tesz.) Sohase tagadja! Maga nem szeret
engem; de el akart venni, mert jó parti vagyok, s azt remélte, hogy
kellemes feleség lesz belőlem: szimpatikus, vidám, és olyan, a kit nem
kell szégyellni. Én ezt régen tudom; maga egy párszor vigyázatlanul
nyilatkozott a terveiről, s én mindenről a legpontosabban értesültem…
Miklós. – Maga a pletykálóktól és a detektivektől akarta megtudni, hogy
szeretem-e?
Elza. – Ne vitatkozzunk erről; nem csak tudom ezt: láttam!… Nagyon
messzire vezetne, ha rendre elmondanám, hogy miből láttam. Azért nem
fogom felsorolni a megfigyeléseimet; ez különben is kissé megszégyenítő
volna rám nézve… Elég az hozzá, már régen tudom, hogy nem szeret, hogy…
mondjuk ki a meztelen igazságot!… hogy csak az aranypotykát látta
bennem.
Miklós. – És maga ilyen bagázsnak néz engem?!
Elza. – Ne sértődjék meg; nem akarom sértegetni. A mint láthatja, ha
fájt is ez a bizonyosság, azért nem következtettem belőle semmi olyast,
a mi bánthatná az érzékenységét… a szomorú fölfedezés nem változtatta
meg a viszonyunkat… még csak nem is szóltam róla magának… Én ugyan
sehogyse tudom megérteni, hogyan házasodhatik meg valaki érdekből, de
sajnos, egy cseppet se vagyok naiv perszóna, és tudom, hogy
megcselekszik ezt a legkorrektebb urak is, a hölgyekről nem is beszélve…
tudom, hogy ez világ sora… és nem botránkoztat meg a dolog, akkor se, ha
az én bőrömre megy.
Miklós. – Maga szépeket mond rólam! De megigértem, hogy nyugodtan fogom
végighallgatni…
Elza. – Higyje el, jól teszi, mert különben sokat kellene törnie a
fejét, és mégse találná ki: mi az, hogy az előbb még nem volt semmi
bajom, és aztán tessék… egyszerre csak vége a kalandnak?!… Hát így
történt, kedves barátom, hogy a mi bajunk már régi eredetű… Ha nem
beszéltem róla, tulajdonítsa annak, hogy alattomos természetű vagyok… És
mért maczeráltam volna magát a fölfedezésemmel, ha egyszer azt
határoztam el, hogy túlteszem magamat rajta?! Ez a fölfedezés fölért egy
jó pofonnal… de akkor én voltam kettőnk közül a gyöngébb. Nem mondom,
hogy minden habozás nélkül s nyugodtan vágtam zsebre… ó nem! Egy kicsit
lázongtam, az igaz. Azt kérdeztem magamtól: lehetséges-e, hogy annyi
szív, amennyit én viszek a vásárra, ne érdemeljen többet?! És így
berzenkedtem: az nem lehet, hogy ész, erő és oly szent akarat… vagy
igaz, hisz ez a Szózat!… Azt akartam mondani, hogy: ész, kedvesség
csinosság, jóság és oly szent akarat!… ez mind sifli?!… legfeljebb
ráadásnak számít?!… pénz beszél, kutya ugat?!… De ha lázongtam is egy
darabig, a vége az lett, hogy belenyugodtam a sorsomba. Emlékszik, mit
mondtam egyszer magának? Hogy két dolgot soha se tudnék megbocsátani: ha
nem szeretne úgy, a hogy én értem a szerelmet, és ha nem szeretne sehogy
sem, hanem csak az aranypotykát látná bennem… Nos, szégyenszemre meg
kell vallanom, hogy megbocsátottam mind a kettőt. Oly gyönge voltam,
hogy tudva, látva, mennyivel többre becsüli szép szememnél, eleven
lelkemnél, becsületes szívemnél a hozományomat, a készpénzt, a sok
piszkos bankót, megbocsátottam ezt is!
Miklós. – Elza!
Elza. – Mert azt hittem, hogy: szeretem. Mindent elmondok. Így
gondolkoztam… sajátságos menyasszonyálmok, nem igaz?!… a kit szeretek,
hideg lelkű, önző, kemény akaratú ember, a renaissance-kalandorok örök
fajtájából, a ki minden áron csak vagyont és hatalmat akar, a ki engem
csak eszköznek tekint, a kinek minden nő, maga a szerelem is csak
eszköz… De azt hittem, hogy rabja vagyok ennek az erős akaratú embernek,
daczára mindeneknek, daczára az istenségnek, daczára önmagamnak!… És
elhallgatott az erkölcsiség-érzetem, mely az ilyen szövetkezést bűnösnek
látja, elhallgatott a méltóság-érzésem, mely a lenézésre csak alázattal
tudott felelni, elhallgatott megbántott vonzalmam is, melyet csak
izgatott, hevített az, hogy szeretetlenséggel kellett találkoznia. Mert
ilyen silányak vagyunk. És abban, reménykedtem, hogy később, mint
engedelmes Grizeldisz, majd csak meghódítom szegény szép szememmel,
lenézett eleven lelkemmel, és a hozományommal ugyan föl nem érő, de
azért nem egészen értéktelen becsületes szívemmel.