– Történik: a Nádor-utczai palota nagy szalonjában, délután három
órakor. Elza és unokatestvére: Berzsenyi Zoltán élénken vitatkoznak. –
Zoltán. – Azt mondtad, hogy ma megint kiizzadsz száz bükköt. Nem talán,
hanem feltétlenül.
Elza. – De ha nincs! Mindössze hatvanhét forintom van. Oda adok
hatvanat, s a többit megkapod jövőre.
Zoltán. – Csak add ide nyugodtan mind a hatvanhetet. Marad
százharminczhárom.
Elza (pénzt vesz ki a tárczájából s leolvassa az asztalra). – …
Negyvenöt, ötven, hatvan, hatvanöt, hat, hét… Te, van még húsz
krajczárom! Odaadjam?
Zoltán. – Czigány vagyok én, hogy hatosokkal akarsz kifizetni?!
Elza. – Csak ne légy olyan büszke, a mikor kiszipolyozol egy szegény
nőt, a ki tulajdonképpen egy fityinggel se tartozik neked.
Zoltán. – Hja, barátom, ha nem akarsz fizetni, akkor ne adj nekem ilyen
megbízásokat; az ilyen megbízások pénzbe kerülnek! Vagy azt hiszed, hogy
Ede, a főpinczér, meg Móni, a fiákeres, majd itéletnapig fognak
várakozni?! Na, akkor jól ismered őket!
Elza. – Ha én teneked azt mondtam, hogy az összes költségeket viselni
fogom, ebből nem következik, hogy egy hétig minden fiákeres-ló vederből
igya a pezsgőt, és hogy azonnal teletömd a pénzemmel a Káposztának a
zsebét. Ha olyan helyre legény vagy, szeressen téged a Káposzta
kisasszony önzetlenebbül.
Zoltán. – Csak mondd ezt a Káposztának! (Az egyik tizest nézegeti.) Te,
nem rossz ez a tizes?
Elza. – Mért? Mert egy kicsit elhasznált? A Káposztának így is jó lesz.
Zoltán. – Ha ezzel azt akarod mondani… Különben a ki fizet, az mondhat
akármit. Szerintem: a ki fizet, az úr. Hát jól van, a többi
százharminczhárom bika maradjon szombatra. Ámbár jobb volna, hogyha
becsapnál valamit.
Elza. – Nekem nem olyan sürgős. Gyere csak szombaton.
Zoltán (elteszi a pénzt). – Akkor hát szervusz.
Elza. – Szervusz.
(Zoltán el.)
Elza (elővesz egy könyvet az asztalról). – Hol is hagytam el?… Igaz,
megjegyeztem a lapot. (Olvasni kezd:)
Magyar vagyok. Természetem komoly,
Mint hegedűink első hangjai.
Arczomra fel-felröppen a mosoly,
De nevetésem ritkán hallani.
Ha az öröm legjobban festi képem:
Magas kedvemben sírva fakadok;
De arczom víg a bánat idejében,
Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.
(Katicza jelenik meg az ajtóban.)
Katicza (bizalmas mosolygással). – A hadnagy úr van itt! Nem tudom mért,
azt mondta, jelentsem be.
Elza. – Ah!… Legyen szerencsém! (Leteszi a könyvet s feláll. Katicza
kimegy s egy fél percz multán Telegdy Miklós lép a szobába. Az arcza
rideg; tartása katonás.)
Miklós (némán köszön, lassan előre lépked, s egy levelet tesz az
asztalra). – Mi ez?
Elza. – Hohó, hadnagy úr, ne olyan konfidens hangon! Meghalt a gyerek,
vége a komaságnak.
Miklós. – Nekem nincs kedvem viczczelni. Azt mondja meg, hogy: mi ez?
Elza. – Én nem viczczelek, hanem rendreutasítom önt, a hogy érdemli. A
kérdésére pedig azt válaszolom, hogy: ez, kérem, egy levél, melyben
tudtára adtam, azt hiszem: magyar nyelven, hogy köztünk vége mindennek,
örökre.
Miklós. – Mivel pedig ez nagy szó, s mivel a kislányos tréfáknak és
kislányos szeszélyeknek is megvan a maga határa: legyen szabad
érdeklődnöm, hogy: miért?
Elza. – Mert nem szeretem magát. Ennyi az egész.
Miklós. – Heteken és hónapokon át ennek az ellenkezőjét mondta. Nekem
tehát van okom föltenni, hogy most maga nem mond igazat.
Elza. – Heteken és hónapokon át hittem, hogy szeretem… ez igaz. Ámbár
néha voltak kételyeim és én becsületesen beszámoltam ezekkel is… De most
már tudom, hogy nem szeretem. Bizonyosan tudom, hogy nem szeretem. Tehát
megírtam… az igaz, egy kicsit röviden… hogy nem lehetek a felesége…