Elza. – De igen. Azaz hogy nem azt az Edelweiss grófot, a kinek a
felesége Frigyes Károly trónörökösnek a barátnője, hanem ennek az
Edelweiss grófnak az öcscsét, a híres Edelweiss grófné sógorát, a ki
tehát kvázi sógora a trónörökösnek is…
Miklós. – Ah, gratulálok!
Elza. – Vegye ehhez, hogy éppen az előtte való nyáron sokszor láttuk
Gasteinban a híres Edelweiss grófnét. Mindnyájunkat elragadott, és ekkor
meggyőződtünk róla, hogy a trónörökösnek a neje és a kedvese között
főképpen az a különbség, hogy a trónörökös kedvesét sokkal jobban
ünneplik, mert sokkal nagyobb az udvara.
Miklós. – Ez természetes. Az egyik elő van írva, a másik pedig csinos.
Elza. – A fődolgot azonban még nem mondtam el. Edelweiss gróf, a mikor
megismerkedtünk vele, erősen udvarolt a Hirschler Zelmának, hisz ismeri
a Zelmát! A Zelmáék is ott voltak, mert nekik mindig ott kell lenniök, a
hol mi vagyunk. Megjegyzendő, hogy a papa és a Zelma apja között már
régi a pártviszály vagy hogy mondják… Régebben sokáig rivalizáltak, és
nem csak egy pár forintba ment a harcz… Persze utóljára is a Zelma apja
húzta a rövidebbet, de ne féltse őket, Hirschler azért nem maradt az
utczán… Gondolhatja, hogy nem lehetett bosszúság nélkül nézni, a mit
Zelma mívelt a gróffal. Már azt hitte, hogy czélnál van, mert a gróf
elválhatatlan volt tőlük és egészen megkergültnek látszott. Mi
természetesen, a szomszéd asztalnál, néma méltósággal néztük a Zelma
illetlenkedését. De ez csak addig tartott, a míg nekünk is bemutatták a
grófot, azután a gróf egyszerre megváltozott, mintha kicserélték volna.
Tudja, ezt meg lehetett érteni. Hogy jöjjön a Zelma a Blankához, akár
mint parti, akár mint szépség?! És végre is mi nem ignorálhattuk a
grófot, csak azért, hogy a Zelma meg ne pukkadjon; juszt se, hadd
pukkadjon meg. Ezek után fogalma lehet róla, hogyan érezte magát a
Zelma, mikor a gróf egy szép nap átpártolt a mi asztalunkhoz, és azután
rá se nézett többet.
Miklós. – Én azt hittem, hogy a Zelma és maguk a legjobb barátnők.
Elza. – Azok is vagyunk. Az igaz, hogy az asztalhistória és kivált az
után, a mit mindjárt el fogok mondani, egy ideig nem beszéltünk
egymással, de istenem!… az emberek összevesznek és megint kibékülnek… ez
az élet!… mondhatni: az egész élet ebből áll. Különben én elvből nem
hiszek a barátságban… és miért is volnánk barátnők?! Hogy mindig együtt
vagyunk? Ez, szerintem, nem jelent semmit.
Miklós. – Így már értem. De folytassa. Mit mondott az előbb?… Mi történt
azután?…
Elza. – A dolgok gyorsan fejlődtek. A gróf hevesen kezdett udvarolni
Blankának; nem titkolta el, hogy szándékai igen komolyak; és
mindnyájunkat elhalmozott a figyelmességével. Hazudnám, ha letagadnám,
hogy a gróf is tetszett a familiának. Csak éppen nekem nem tetszett. A
papa egy ideig ingadozott; eleinte az én pártomon volt, nem a Blankáén.
De utóbb ő is beadta a derekát. Egy alkalommal kirándultunk Padovába s
megnéztük Szent Antal kápolnáját. A gróf a templomban a tökéletes
világfiból áhitatos hívővé változott át; nem zsenirozta magát előttünk,
hanem letérdelt és öt perczig buzgón imádkozott. Ez a legjobb hatást
tette, s a kirándulás után a papa elégedetten jegyezte meg, hogy a gróf
olyan ember, a kivel a legmagasabb egyházi méltóságok is örömmel
érintkeznének.
Miklós. – Ha az öreg úrnak csak az kell, én legközelebb ministrálni
fogok.
Elza. – Menjen, magát be se eresztik a templomba, ha csak írást nem hoz,
hogy bűnbánatot akar tartani, s vezeklésül nyomban megházasodik… De ne
szakítson mindíg félbe. Elég az hozzá, félig-meddig a papa is megingott;
Blanka és a mama pedig egészen oda voltak. Azt hiszem, kettőjük közül a
mama volt a szerelmesebb; és ha egy asszony a leánya számára szerelmes,
ez a legvégzetesebb szenvedély a világon.
Miklós. – Mit gondol? Ha holnaptól fogva elkezdenék a mamának erősen
udvarolni…
Elza. – Hagyja el! A szegény mama soha se lesz többé szerelmes. Ez a
mexikói vőlegény volt az utolsó ábrándja. Akkor, még egyszer, nagyot
lobbant a gyertyaláng, de aztán végképpen kialudt. Nem, ekkora szerelmet
már egyikük se fog érezni, se ő, se Blanka. Olyan szerelmesek voltak,
hogy a legtermészetesebb óvatosságról is megfelejtkeztek. Nemcsak hogy
ohne weiteres igent mondtak a grófnak, de abba is beleegyeztek, hogy a
dolog a lidói ismerősök kis körében püblikké váljék. A mama elnézte,
hogy a Blanka karonfogva járjon a gróffal, hogy messzire kiúszszanak a
vízbe, és mit tudom én még mit, bár forma szerinti eljegyzésről szó se
lehetett. Az igaz, hogy a gróf viselkedése nem szolgáltatott okot
semmiféle gyanúra; azt hiszem, soha se látok többé ilyen sans reproche
lovagot. Csak egy hibát követett el: nagyon sürgette az esküvőt. Erőnek
erejével Veneziában akart megesküdni, valamelyik klasszikus templom
klasszikus oltárképe előtt, Veneziában, a boldog szerelmesek otthonában,
a mézeshetek hagyományos földjén, a csend, a víz, a hold és a dal
tündéri városában! Bizonyítgatta, hogy olyan egyszerű a szükséges
iratokat hazulról meghozatni!… neki már meg is vannak a papírjai… és én
furcsának találtam, hogy olyan sok papírt hordoz magával.
Miklós. (Kiforgatja a zsebeit és a tárczáját.) – Ha gyanúba kevert, hogy
én is sürgettem magát: nézze, megmutatom, hogy nálam nincsenek papirok.
Elza. – Úgy látom, még bank- és állam-jegyek sincsenek nagy számmal, a
mi pedig már nem okoz alkalmatlanságot… Ezt a papának kellett volna
megmutatnia, ha minden áron okulni akar a gróf esetéből.
Miklós. – Miért a papának?
Elza. – Azonnal rá fog jönni, csak hallgassa meg ezt a tanulságos és
erkölcsnemesítő történetet. Ugyanabban az órában, a mikor én elbámultam
rajta: hogyan lehet valaki ellátva minden szükséges okirattal és
bizonyítványnyal, a gróf elhatározta, hogy megvendégel bennünket.
Viszonozni akarta, hogy egy párszor mi is vendégül láttuk. A meghívást
nagyon szeretetreméltó formában adta elő; lehetetlen volt
visszautasítani. Hát megettük az ebédjét; a _Bains-_ben, de nem a
verandán, hanem az egyik nagy teremben, külön felszolgálattal. El fogja
hinni nekem, ha a Telegdy Viktor becsületszavára mondom, hogy ez volt
életemnek legdúsabb lakomája. Csak Lucullus mitmacholhatott ilyeneket. A
menu fecskefészek-levessel kezdődött, és hasonló stilusban folytatódott;
csak éppen pávanyelvet nem kaptunk. Mindjárt a lakoma elején
észrevettem, hogy a papa szokatlanul komor; alig evett valamit, és
mintha nem mert volna a gróf szemébe nézni. Azt hittem, a magyarázat
igen egyszerű. A papa, azóta, hogy a jó isten egy kicsit fölvitte a
dolgunkat, sokban megváltozott; külsőségekben igazi grand seigneur-ré
vált, hanem a gyomra a régi maradt. Egy kis jó, párolt libaczombot nem
adna oda semmiféle ritka ételért. Gondoltam magamban: egyszerűen nem
tudja enni a gourmet-knak való falatokat. Hanem a lakoma után, mikor a
gróftól elváltunk, hirtelen megszólalt: »Nekem az a fecskefészek-leves
nem tetszett«. Többet nem szólt, de egész este igen komor maradt.
Később, a mint a Stabilimento-ból hazafelé sétáltunk, s a mama Blankával
előre ment, előttem ki is bővítette a megjegyzését: »Akárhogyan
gondolkozzam, mindenképpen úgy jön elő, hogy az a fecskefészek-leves
nekem sok pénzbe fog kerülni«. A mamáék előtt nem szólt bővebben, de
ettől fogva láttam, hogy fentartás nélkül visszajött megint az én
pártomra. Hetek mulva is, valahányszor a mama vagy a Blanka tele voltak
a gróffal, hogy a gróf így meg amúgy, micsoda ritka ember, soha se
mulasztotta el megjegyezni: »Nekem az a fecskefészek-leves nem
tetszett.« Többet nem mondott, de én értettem őt.
Miklós. – Az effélét jó tudni.
Elza. – Hanem azért a legnagyobb bajok történhettek volna velünk, ha
véletlenül nincsen családunknak egy őrangyala. Ez az őrangyal – nem
találná ki – a Zelma volt.
Miklós. – A Zelma?
Elza. – Igen. Bevezetésül meg kell jegyeznem, hogy a Zelma tajtékzott,
és dühében nem tudta, mit csináljon. Az a gondolat, hogy a gróf nem őt
veszi feleségül, hanem a Blankát, elvette az eszét. Szóval, egy szép
napon egy mézédes levelet kapok tőle, melyben a következőket írja: Mint
családunk jóakarója, figyelmeztet bennünket, hogy óvakodjunk Edelweiss
gróftól, mert ez az úr nem is Edelweiss gróf, hanem egy nemzetközi
szédelgő, a kinek már igen sok dolga volt a legtöbb állam
büntetőtörvénykönyvével. Reméli, hogy nem értjük félre az ő intenczióit,
s nem vesszük zokon ezt a barátságos figyelmeztetést, melyet csak az
irányunkban érzett rokonérzés sugall. Egyébként marad alázatos
szolgálónk. Persze, a Zelma azt hitte, hogy mindebből egy szó sem igaz,
ellenben bennünket meg fog ütni a guta. De mit tesz isten? A Zelma
igazat hazudott!
Miklós. – Ugyan ne mondja!
Elza. – Szóról-szóra. Természetesen soha se jöttünk volna erre a
gondolatra, de nekem az a szeszélyes ideám támadt, hogy ezt az otromba
levelet, a melyből csak úgy bőgött a bosszúállás, saját felelősségemre
megmutatom a grófnak. A gróf nevetett, aztán a kezével egy olyan
mozdulatot tett, a mely a szánalmon és a megvetésen kívül csak ezt
fejezte ki: »Istenem, mit csináljon az ember egy szerelmes és bosszúálló
czigányleánynyal?!«… S nyugodtan visszaadta a papirt. Mert azt meg kell
adni, bogy úgy tudott viselkedni, mint egy márki, vagy egy első
szerelmes a _Théâtre Français_-tól. Hanem mialatt a levelet olvasta, a
tekintetében megvillant valami, a mi nekem nem tetszett… egy cseppet se
tetszett… jobban nem tetszett, mint a papának a fecskefészek-leves.
Hirtelen, nyugtalanítóan, mint derűs, napos időben egy érthetetlen
villámlás, átczikázott a fejemen az a gondolat, mely akkor a
legfurcsábbnak, a legmeglepőbbnek, a legképtelenebbnek tűnt fel… és
bájosan mosolyogtam, hogy el ne áruljam az ötletemet. Vigyázzon, Miczu,
bennem van valami az orosz nők alattomosságából! És ha azt mondja, hogy
ez lengyelországi örökség valamelyik ősanyámtól: lelke rajta!
Miklós. – No lám, én mindig azt hittem, hogy maga túlságosan közlékeny
és túlságosan nyiltszívű!
Elza. – Ne higyjen, Miczu, az asszonyfajtának! Megbízhatatlan az már
béka korában is! Ezzel a bájos mosolylyal mintha az egész ügy el lett
volna temetve; mintha a Zelma levelét belepte volna a hó. Egy darabig
nem is mukkantam; hanem, a mikor a gróf már biztonságban érezte magát,
oldalba löktem a papát és elkezdtem susogni a fecskefészek-levesről.
Elmondtam a tapasztalataimat és azt szuggeráltam neki, hogy jó volna egy
tudakozó-irodához fordulni. A papa ebbe nem akart belemenni; azt mondta,
hogy ez nem elegáns. Nem elegáns, de praktikus – vitattam én s az
összesugásnak csakugyan összeesküvés lett a vége. Mondhatom, nehéz volt
kicsikarnom a papa beleegyezését; de végre is sikerült, azzal, hogy
felsülés esetén magamra vállalom az egészet s kijelentem, hogy csak
juxot akartam csinálni. Snasz eljárás volt, megengedem, de egyszersmind
bölcs eljárás; a mint hogy ez a kettő rendesen egyet jelent.
Miklós. – Maga képes volna kémekkel venni körül engem is.
Elza. – De még mennyire képes volnék!… Miért ne? Szeretek tisztán látni
és tapasztalásból tudom, hogy a kémek igen hasznos háziállatok. A
velenczei eset is ezt bizonyítja. A tudakozó-iroda ügynöke megérkezett,
egy kicsit körülnézett, s alig, hogy körülnézett, kiegészítette magát
egy detektivvel. Gyönyörű dolgok sültek ki. Kiderült, hogy a Blanka
vőlegényét csakugyan Edelweissnak hívják, de nem gróf, hanem egy
becsületes péknek rossz útra tévedt fia. Kiderült az is, hogy a
sógornője csakugyan vadházasságban él valakivel, de nem egy
trónörökössel, hanem egy borbélylyal. És ez még semmi.
Miklós. – Komolyan mondja?
Elza. – A legkétségtelenebb bizonyítékok voltak a kezemben. Kiderült,
hogy a mi barátunk egy világszerte ismert hitelezési csaló és
házasság-szédelgő. Hogy tanulmányait egy javító intézetben végezte, hogy
tizenhárom éves korában betört egy sekrestyébe és ellopta a szent
edényeket, hogy – nem tudni, minő kegyes hajlamból – később is nagyban
foglalkozott misemondó ruhák eltolvajlásával s hogy az
igazságszolgáltatásnak több évi börtönnel adósa. Képzelheti a hatást.
Miklós (nevet). – Na, ez jó; erre nem voltam elkészülve!
Elza. – Maga is nevet… hát még hogy nevetett a Zelma! Meg tudtam volna
fojtani a rongyost. De mi nem nevettünk. Még sírtunk is, mikor elvitték
a grófunkat, hogy kiülje három rendbeli börtönbüntetését… három
különböző országban. Szegény mama! Majdnem bele halt ebbe a skandalumba.
És mikor menekültünk a lidói ismerősök elől a vasúton, a hol örökre
elvesztette a lélekzetét, egyre azt ismételgette, levegő után kapkodva:
»Misemondó ruhákat!… misemondó ruhákat!…«
Miklós. – Hát az öreg úr? Mit szólt az öreg úr?
Elza. – A papa csak annyit mondott Blankának: »Ez neked egészséges.«
Soha többé nem hozta elő a dolgot. Gondolhatja, hogy mi se gyakran
emlegetjük. Legfeljebb, ha már nagyon veszekszünk a Blankával. Persze,
ha az ember kifogy minden argumentumból, nem állhatja meg, hogy oda ne
vágja: »Tessék, a mexikói menyasszony!…« Ez csalhatatlan. Ilyenkor a
Blanka elsáppad és egyszerre megnémul.
Miklós. – És Pesten sokat beszéltek az esetről?
Elza. – Éppen eleget. A Zelmának természetesen három hónapig nem volt
egyéb dolga, mint hogy a mi malőrünkkel házaljon. Felczifrázta az esetet
mindenféle garnirunggal; vérfagyasztó részleteket tudott. De aztán
elvettem a kedvét a további tracscsolástól, mert azt mondtam neki: »Soha
se hálálhatjuk meg eléggé a szívességedet. Képzeld, nélküled benne
maradtunk volna a szószban; s a Blanka ma esküdt felesége volna ennek a
betörőnek!« Erre megdöbbent. Az a gondolat, hogy még ez is
megtörténhetett volna, s hogy éppen ő volt az, a ki a bajnak elejét
vette – elrontotta minden örömét. Azóta békében vagyunk.
Miklós. – De jaj azoknak, a kik ezentúl pályázni szándékoznak! Az
illetők szóba se kerülhetnek addig, a mig a tudakozó-iroda nem referált
róluk és a detektiv tauglich-oknak nem jelentette ki őket.
Elza (ridegen). – Magáról a következő adatokat terjeszthetem elő.
(Elővesz a pénztárczájából egy papirszeletet és olvassa:) Szegényebb,
mint a templom egere; a templom egerének ugyanis nincsenek adósságai.
Bilancz: a kis birtoka megér 35–38 ezer koronát; többet nem, mert a
szántóföldje nem első minőségű, a közlekedése gyarló, sok benne az erdő
és az erdőn rablógazdálkodást folytattak. A várható öröksége körülbelül
ugyanennyi. Ezzel szemben az adósságai 80–85 ezer koronára rugnak; a
pénzintézeteknél és az uzsorás bankoknál lévő adósságait sok óvás után,
de valahogy mégis fizeti, a többieket ellenben, kivált az iparos
hitelezőit, főképpen gorombaságokkal elégíti ki. Ezt leszámítva, elég
szolid magaviseletet tanusít; nevezetesebb szenvedélyei nincsenek.
Kártyázni ritkán szokott; csak közepesen játszik, de szerencsével:
inkább nyer, mint veszít. Iszákosnak se mondható; két-három
spriczczernél nem igen iszik többet s a magáéból ritkán pezsgőzik. Korán
fekszik, korán kel; a szolgálatban rendes; minősítése kielégítő; igen jó
lovas. Szokásai komolyabb felfogásra és határozott életczélokra
vallanak. Az étkezésre nem sokat költ, a hölgyekkel szemben sem bőkezű,
csak a fiákerezésben mértéktelen. Informáczióm még azt teszi hozzá, hogy
nagyon szeret a lóversenyre járni, de mindig azt a lovat fogadja meg,
húsz, maximum száz koronával, a melyik utolsónak kullog be… Ez nem baj,
mert tőlem majd jobb tip-eket fog kapni… Ime, ez maga, a láthatatlanok
itélőszéke előtt.
Miklós (megilletődve). – Maga fene leány, Elza!