Elza. – No az már nem. Mi mind a ketten katholikusoknak születtünk.
Hanem akkor még szimpla pénzeszsákok voltunk.
Miklós. – Legyen nyugodt. Az se utolsó dolog.
Elza. – Elég az hozzá, a rege az előidőkről szól, a történelem előtti
időkről, a mikor még nem volt törvény, hogy az ember csak a főhelyekre
mehet nyaralni. A mama se volt még mindennel au fait… s ez, azt hiszem,
megmagyarázza, hogy akkor egy harmadrangú helyen töltöttük a nyarat: a
Lidón.
Miklós. – Az egész nyarat?
Elza. – Az egész nyarat, noha nem úgy terveztük… Már most előre kell
bocsátani, hogy Blankának van egy speczialitása. Egy ritka tulajdonsága,
a melylyel csak igen kevés felnőtt ember dicsekedhetik. Blanka soha se
volt tizenhét esztendős.
Miklós. – Hogy értsem ezt?
Elza. – Olyan sokáig volt tizenhat éves, hogy aztán nem ért rá tizenhét
lenni. A mama ugyanis azt az elvet vallotta, hogy a fiatalnak maradást
nem lehet elég korán kezdeni, s ki volt mondva, hogy a Blanka addig
maradjon tizenhat éves, a meddig csak egyáltalán lehet. Így a mamának se
kellett beeveznie a negyvenedik évbe. Ez a politika, természetesen, azt
hozta magával, hogy nekem nem szabad ráczáfolnom a Blanka tizenhat évére
és rövid ruhában kell járnom mindaddig, a míg ez policzájvidriggé nem
válik. Szerencsétlenségre nagyon hamar neki indultam a gömbölyödésnek, a
lábam botrányosan megerősödött és lehetetlen volt észre nem venni, hogy
az utczán egyre több az olyan öreg úr, a ki végtelen gyöngédséggel
nézegeti a czipőmet.
Miklós. – Ejha!
Elza. – No, magának csak elmondhatom!… Egy darabig azért nem volt semmi
baj, az öreg urak csak tisztes távolból követtek; de később, a hogy még
jobban lerítt rólam az egészség, neki bátorodtak, s végre már egy lépést
se tehettem az utczán, hogy egy egész falka öreg úr ne járjon a
nyomomban. Ekkor már be kellett látni, hogy a rövid ruhának utolsó
istenhozzádot kell mondani, ha csak azt nem akarjuk, hogy skandalumok
történjenek az utczán.
Miklós. – Hogy én magát akkor nem ismertem!
Elza. – Mondhatom vesztett vele. Különben maga volt az egyetlen, mert
engem már úgy ismert az egész város, mint Hazafi Verayt. Éppen ezért a
nagy átalakulásnak idegen helyen kellett bekövetkeznie, mert ha a hosszú
ruhát, máról-holnapra, Budapesten veszem fel először, az utczán
üdvriadalommal és folyton megújuló éljenzéssel fogadtak volna. Hogy
tehát az ellentét komikumát és a nagy aufzéhent kikerüljük,
elhatároztuk, hogy a nevezetes operácziót külföldön hajtjuk végre.
Miklós. – Veneziában?
Elza. – Igen. Persze, abban az órában, mikor először jelentem meg a
nyilvánosság előtt hosszú ruhába öltözve, a Lido terasszán a
leggyöngébbek is észrevehették, hogy nálam a tizenhat esztendőnek az
utolsó fertályát is elharangozták. Kiderült tehát a féltve őrzött titok
is, s Blanka hivatalosan tizennyolc esztendőssé lett, további
intézkedésig. Azt hiszem, ez az ujabb alkotmány még ma is érvényben van.
Miklós. – Nem is néz ki Blanka többnek; még tizennyolcznak se néz ki.
Elza. – Nem bizony, mert neki igen szerencsés a termete. Semmi
hajlandósága a hízásra, nyúlánk, arányos, a képzelhető legnagyobb
juste-milieu. Aztán az alakján is, az arczán is van valami czart vonás,
a mi őt negyven esztendős korában is meg fogja fiatalítani. Egyáltalában
én igen szép lánynak tartom Blankát; komoly, nagy, kék szemében az a
melancholia, melynek különben nála semmi értelme, mozgásának a
bájossága, és az a sajátságos delikát vonás, mely alakjának határozott
egyéniséget ad, egy nagy nemzetközi szépségderbyn is feltűnne. Aztán az
orra, szája, szeme gyönyörűen rajzolt…
Miklós. – Minden formás rajta; kár, hogy megfagy mellette az ember.
Elza. – Nem is olyan hideg, mint gondolná, és én igazán nem értem, hogy
eddig még senki se őrült meg miatta. Annyi bizonyos, hogy én számba se
jöhetek mellette.
Miklós. – Magának is megvannak a maga előnyei.
Elza (komplimentet csinál). – Köszönöm szépen a bókot, nem is
szerénységből mondom. Tudom én jól, hogy én se vagyok az utolsó, ha a
csinosságnál többre nem is pályázhatom. A testvérem szép, én nem vagyok
az, de a hunczut fekete szemem szebben ragyog, mint az övé; ha hangosan
nevetek, a messzebb ülők körülnéznek és Csillag Terézt keresik; a
hangomban van valami, a mi, ha vidám vagyok, sok, sok kis ezüst
csengetyű csilingelésére, ha meg elszomorodom, a falusi estharangszó
mélabús zengésére emlékezteti poétikusabb lelkületű tisztelőimet – azért
szeretek olyan sokat beszélni – és ha mozgásomban nincs meg az a
gracziózusan álmos lustaság, a mi a Blankáéban, az én mozgásomban és
sokat becsmérelt gesztusaimban sokkal több az elevenség, a határozottság
és a tűz. A fogam pedig éppen olyan szép és éppen olyan hófehér;
prímafogak, megnézheti, egy sincs aranyból, a lovakét úgyis meg szokta
nézni.
Miklós. – Ne ingereljen, mert mindjárt megcsókolom.
Elza. – Akkor pofon is vágom, és nem csak úgy pro forma; nem is beszélve
arról, hogy ezzel jóidőre eljátszaná a pártfogásomat, a mire pedig
alaposan rá van szorulva.
Miklós. – A fenyegetéstől nem riadok meg, de megvárom a históriát és azt
a nyugodtabb pillanatot, a mikor meggondolja, hogy beérheti egy első
fokú fegyelmi büntetéssel is.
Elza. – Azt lesheti. De hagyjon már beszélni.
Miklós. – Kérem.
Elza. – Nézze, már nem is tudom, hogy hol hagytam el… Igen… A velenczei
átalakulás, és az, hogy Blankát tizennyolcz évesnek kellett proklamálni,
egyszerre felszínre vetett egy kérdést, a melylyel azelőtt soha senki se
foglalkozott. Mindnyájunknak az járt az eszében: nem különös-e az, és mi
lehet az oka, hogy Blanka nem ment férjhez, mialatt tizenhat esztendős
volt?! Semmije se hiányzott ehhez, s vannak végre a világon, már akárhol
rejtőznek, elfogadható vőlegények is! A mamát minden bevezetés nélkül
igen nyugtalanná tette ez a kérdés; a mama, szegény, akkor még igen
energikus asszony volt… e nélkül a csapás nélkül talán ma is fiatal
asszony volna. Annyit tépelődött, hogy a papa egészen elszontyolodott.
Lassankint Blanka is búnak eresztette a fejét, a mire különben is nagy a
hajlandósága, kivált mióta tudja, hogy a bú igen jól áll neki. És ebben
a kritikus időben, a mikor minden kedély amúgy is forrongott, szóval
éppen a legrosszabbkor jelent meg az az átkozott monokli a vízben.
Miklós. – Micsoda?
Elza. – Mondom, hogy egy monokli. Egy szép napon úgy merült fel ez a
monokli a vízből, mint Afrodite a tenger hullámaiból. Kevésbbé
poétikusan és pontosabban szólva: egy úr jelent meg a látóhatáron, a ki
a vízben is, mialatt fürdött, a szemén tartotta a monokliját. Nem is
igen volt rajta egyéb; a Lidón, a mint tudja, nem kötelező a teljes
fürdő-kosztüm, s ez az úr jóformán csak a monoklijával takarózott. Ezt
alighanem némi czélzatossággal cselekedte, mert azt meg kell adni, hogy
igen jól festett a vízben. Szép szál legény volt; athleta-alak, minta
egy szoborhoz. Nem tudom, ezzel hatott-e jobban, vagy a monoklijával, de
annyi bizonyos, hogy: hatott.
Miklós. – És maga ezt elmondja nekem?
Elza. – Nem magamról mondom el, hanem a fürdő és ebédelő asszonyok
sokadalmáról. Én csak azt a megjegyzést fűzöm ehhez a monoklihoz, hogy
sajátságosnak találom a bölcs természetet, mely néha púpos hátat ad a
legérzékenyebb szíveknek, máskor meg a leggyönyörűbben stafirozza ki a
legszemtelenebb svihákokat.
Miklós. – Szóval, maga is érdekesnek találta a monoklist.
Elza. – Érdekesnek találta azt minden fehérnép; az igaz, hogy bajos is
volt észre nem venni, mert órák hosszat produkálta magát a terasz előtt,
a homokban, a vízben. Hozzá kell tennem, hogy czivilben éppen olyan jól
festett, mint a monoklival enyhített fürdőuniformisban. A balszemét
mindig összehunyorítva tartotta, mintha a szeme fájna. Ha valaki
szemfájós, ez nem érdekes; de ha valakinek nem fáj a szeme, és mégis úgy
néz, mintha szemfájós volna, ennél nem is képzelek elegánsabb dolgot.
Próbálja meg csak… Eh, maga ezt nem tudja; ehhez érteni kell… A monoklis
ezzel a fájósnak látszó szemével úgy tudta lenézni a férfiakat és
lábujjhegyig végig vizsgálni a nőket, hogy az egyszerűen mesébe való
volt.
Miklós. – Még jó, hogy már hosszú ruhát viselt.
Elza. – Hagyja el; mindjárt ki fog derülni, hogy én voltam az egyetlen,
a kit ez a szemfájós tekintet nem igézett meg. A többiek mentségére
megjegyzem, hogy a monoklis teljes adjusztirungban és közelebbről éppen
nem veszített. Rémesen elegáns ember volt; egyike azoknak, a kiken
meglátszik, hogy soha se csinálnak egyebet, csak a személyöket ápolják.
Tudja-e maga – talán nem is érdeklődik ez iránt – hogy a czivilek közt
aránylag igen kevés az igazán elegáns ember?
Miklós. – Ez már igaz.
Elza. – Mert az eleganczia egész embert kíván. A ki egyébbel is
foglalkozik, mindjárt meglátszik rajta. Ott van például a Duczi gróf.
Annak ugyan mindene megvolna hozzá, hogy elegáns legyen; de mert gróf
létére egy ideig a könyveket bújta és összeolvasott tücsköt-bogarat, ezt
a külseje soha se tudja kiheverni. Senki se mondaná róla, hogy gróf; egy
jó modorú lateiner és pont. Maguknál ez másképpen van, mert maguknak
semmi dolguk.
Miklós. – Nekünk nincs semmi dolgunk?!
Elza. – No, egy kicsit kivonulni, egy kicsit felügyelni, egy kicsit
parancsolgatni, gondoskodni róla, hogy a kutyát megmosdassák, aztán
egész nap csiszorálhatja a körmét és mehet udvarolni. Maguknak könnyű.
Miklós. – Ejnye be furcsa fogalmai vannak a komoly dolgokról! Ha maga
tudná, hogy mi az a taktika, stratégia, tereptan…
Elza. – Ezt én mind jobban tudom, mint maga… egyébként nem hiszem, hogy
képes volna az összes tantárgyakat felsorolni… De most nem magáról van
szó, hanem a monoklisról… Elárulom a családi titkot. Alig láttuk egy
párszor, a terasszon, meg a _Hôtel des Bains_ ebédlőjében, a hideg
Blanka már égett, mint a papiros. No és a mikor bemutatták: valamennyien
meg voltunk hatva. Képzelje el, hogy egy semmit sem sejtő családnak
bemutatják Edelweiss grófot.