Miklós. – De én… én tisztában vagyok magammal. Én tudom… (nyugodt
biztonsággal) hogy ez az igazi.
Elza (elmerengve). – Még soha se szólt hozzám ilyen szépen!
Miklós (megfogja Elza kezét). – Nézze, Elzácska, nincs remény arra, hogy
valamivel hamarább?… nincs kilátás rá, hogy hamarosan főkötő alá lehetne
juttatni?…
Elza (a kinek úgy tetszik, hogy »verklungen war jetzt die Legende«). –
Blankát?!…
Miklós. – Igen. A párisi Beer fia sincs napirenden?… Nem mintha
lelkesülnék ezért a sógorságért…
Elza. – Mondtam már, hogy ne féltse maga Blankát. Nagyon valószinűnek
tartom, hogy még a télen férjhez fog menni. Pályázókban nincs hiány, de
magától értetődik, hogy mi egy kicsit válogatósak vagyunk. Az
elfogadható jelöltek eddig nem siettek, az igaz; de máris vannak
egypáran en vue. Csak azt kellett megvárni, míg egy kicsit elalszik az a
szerencsétlen dolog. Most már meglehetősen elaludt.
Miklós. – De hát mi volt az a história? Most se mondja el?
Elza. – Miért ne? Most ráérünk. Csak aztán ne terjeszsze. Tehát… »ülj
mellém a kandallóhoz, fel van szítva melege.«
Miklós. – Tessék?
Elza. – Nem ismeri _Csobáncz_-ot? Meg _Tátiká_-t és _Somló_-t?
Miklós. – Hogyne! Tuladunai vagyok.
Elza. – Úgy értettem, hogy a Kisfaludy Sándor költeményeit. »Róza, Róza,
közel vagyok, hahogy hívem maradtál s megtartottad, a mit nekem
Badacsonyban fogadtál. Szigligetben fogunk élni, szerelmünkben
boldogok…« Az is gentry volt, mint maga; a gentry-írók költeményeit
mégis csak elolvashatná.
Miklós. – Ha én mind el akarnám olvasni, a mit tönkrejutott
gentry-sarjadékok írnak, akkor soha se volna időm borotválkozni.
Különben én nem nevezem gentrynek azt, a ki, mikor már mindenből
kikopott, beáll zsurnalisztának, hanem csak azt, a kinek megmaradt a
földje vagy a kardja.
Elza (mosolyog). – No, az én emberemnek megmaradt mind a kettő. Katona
volt, mint maga, s a földjét se herdálta el.
Miklós (mennyei egyszerűséggel). – Akkor hát nem értem az egészet.
Elza. – Hogy miért írt verseket? (Elkomolyodik.) Az igaz, hogy ő se
azzal kezdte. Azzal kezdte, hogy szerette az asszonyokat és élte
világát… Különben csak azt akartam mondani, hogy a mit elbeszélek, olyan
régi história, mint Csobáncz története. Két éve már annak.
Miklós. – Ugy-e, milyen sok az, két esztendő?!
Elza. – Igen, mert azóta nagyon sok történt; azt lehetne mondani, hogy
minden azóta történt. Akkor még nem voltunk bárók; semmik se voltunk.
Nem szeretem a drasztikus kifejezéseket, de szó a mi szó…