Miklós. – Ez a leghelyesebb.
Elza. – … és tegyük fel, hogy pubik is lesznek. Magának írásban kell
adnia, hogy a pubik katholikusok lesznek.
Miklós. – Bánom is én.
Elza. – Ez sokat változtat a dolgon, a maga előnyére.
Miklós. – Ha egyéb baj nincs, kár volt nem szólni.
Elza. – No, más ellenvetése is lehet a papának. Ma a milyen dühös,
bizonyosan lett volna.
Miklós. – De hát mi baja?
Elza. – Megírták neki, hogy az Auspitz, a ki nálunk fő-ember,
megbetegedett.
Miklós. – Hogy vinné el az ördög.
Elza. – Maga akkurát úgy beszél, mint a papa. Azt hittem, majd csak
szóba áll velem, de folyton azt a szegény embert szidja. »Nekem az egész
télen beteg lehet az Auspitz; semmi kifogásom. De nem, az Auspitznak
most jut eszébe megbetegedni, a mikor nekem üdülnöm kell. Ez az Auspitz
kezd igen nagy úr lenni. Azelőtt tizenhét esztendeig nem kellett neki
semmi szórakozás és most éppen a kutyanapokat választja.«
Miklós. – Bizony, várhatott volna még huszonnégy óráig, ha már úgyis
várt tizenhét esztendeig.
Elza. – Az igaz, hogy nekünk nem jól jön ez a betegség, mert
megjósolhatom, hogy a papának most már nem lesz maradása. Ha az Auspitz
hamarjában mást nem gondol, meglássa, hogy a papa itt fog hagyni
bennünket.
Miklós. – És a mi dolgunk marad?
Elza. – Sokat nem vesztünk vele, mert akár most beszéljük meg az
állapotot, akár majd csak odahaza, az ki van zárva, hogy galoppban
menjünk az esküvőre.
Miklós. – Mégis, mit képzel, mennyi ideig kell várakozni?
Elza. – Félévig, egy évig, tovább nem. Nem is olyan sok idő!
Miklós (önzetlenül, a hitelezőire gondolva). – Egy esztendő?!… Köszönöm
szépen!
Elza. – Legalább kitapasztalhatjuk, hogy nem áltatjuk-e magunkat?!…
Lássa, én ma egész délelőtt azt kérdeztem magamtól: ez az érzés legyen
az igazi?!…
Miklós. – Hja, maga flegmatikus természet… magának asszonynyá kell
lennie, hogy egy kicsit fölmelegedjék…