Annie _visszanyomja Almády fejét az ölébe_. Könyörgöm, ne térdelj, ne
sírj, mert azt nem bírom. Tudod te jól, hogy csak téged szeretlek. _Az
asztalhoz megy, ahol a barack van._
Almády _a dühtől majdnem sírva_. Oh sok szerelmes éjszakánk fellángoló
emléke! _Felkel. Az asztalhoz lép és meg akarja érinteni a barackot._
Annie. Erigy innen!
Almády _a barackot nézegetve_. Óh, ha ezt látom! _Nagyon érzékien._ Óh,
ezek a formák! Ez az isteni rózsaszínű bőr! Hát van még egy ilyen a
világon? _A barackhoz nyúl._ Óh, ezt símogatni!
Annie. Nem mégy innen?
Almády _felkapja a barackot, az egyik kezében tartja, a másikkal kéjesen
simogatja._ Óh! Mily gömbölyű, síma, bársonyos, illatos! _A szájához
emeli._
Annie _felsikolt_. Nem! Ne harapj bele! _Kiragadja a barackot a kezéből
és visszateszi az asztalra._
_Gál komikusan felordít és elkezd görcsösen nevetni. Ádám Gál felé tárja
karjait és szintén szívből nevet. Ölelkeznek és csókolóznak. Gál nem
bírja abbahagyni a nevetést. Almády és Annie elfordulnak tőlük, Almády
mérgesen, Annie szégyenkezve._
Titkár _izgatottan_. Mi ez kérem, ha szabad kérdeznem? Én is szeretnék
az urakkal nevetni.
Ádám. Ezt maga nem érti.
Gál _Ádámhoz, Turaira mutatva_. A legjobb az, hogy ő mérges.
Annie. De hát min nevetnek maguk?
Turai _erélyesen_. Elég volt, gyerünk tovább.
Gál. Jó. Gyerünk tovább. Halljuk. _Gúnyolódva_. Gömbölyű, síma,
bársonyos, illatos!
Ádám. És: ne harapj bele!
Annie _zavartan, szerepét mondva_. Ne harapj bele!
Almády _mérgesen_. De mikor olyan kívánatos.
_Gál és Ádám halkan tovább nevet._
Almády. Jó, jó, tudom, hogy semmit nem jelentek számodra.
Annie. Hogy mondhatsz ilyet? Ne keseredj úgy el. Esküszöm neked
mindenre, ami nekem szent, hogy… _abbahagyja_ mi is következik most?
Turai. Nem jut eszébe? Amire ilyen szentül esküdött?
Annie. Elfelejtettem. Szerep!
Almády _keserűen_. Szerep.
Annie _idegesen_. Igenis, szerep.