Almády. Igen.
Turai. Hát csináljon valami fejet, amire ezt joggal lehet mondani.
Almády. Mi az, az enyémre nem lehet?
Gál _őszintén_. Nem.
Turai. Igaza van. Az ön kobakja minden, csak nem szép és nem klasszikus.
Almády _mérgesen_. Pedig ezt már mondták rá.
Turai. Ebben a darabban. De bocsásson meg, jóízlésű nő ilyet erről a
fejről nem mondhat.
Almády _dühösen, Anniehoz_. Önnek is ez a véleménye?
Annie. Engem hagyjon kérem, én a szerepemhez tartom magamat.
Almády _keserű mosollyal_. Jó. Hát majd csinálok egy szép klasszikus
fejet. _Dúl-fúl._
Ádám _türelmetlenül_. Urak, múlik az idő! Gyerünk, gyerünk! Gyorsan!
Folytassuk!
Turai. A tisztelt néző urak szíveskedjenek békén maradni. Miért vagy
olyan türelmetlen?
Ádám _zavartan_. Kilenc órakor van a vacsora… és… titkárhoz… ugye?
Titkár. Igen. Már csak néhány percünk van.
Turai. Hát akkor gyerünk gyorsan.
Annie. Vagyis: Gyere ide, megcsókolom azt a szép klasszikus fejedet.
_Csókot lehel homlokára._
Almády. Ez nem csók, ez borravaló.
Gál _odaszól Turainak_. Ez a hasonlat ordináré. Csodálom egy francia
szerzőtől.
Turai. De hát egy ordináré embert akar vele jellemezni.
Gál. Bocsáss meg, ez egy gróf.
Turai. De közönséges, ostoba ember, akinek a szókincsében nincs finomabb
hasonlat. Csak te ne tanítsd Sardout darabot írni.
Almády _mérgesen_. Kérem, gyerünk tovább. – Ez nem csók, ez borravaló.
Annie. Ne ordíts!
Almády. De ordítok! Kifacsart citrom vagyok! Citrom vagyok! Tudja meg az
egész világ, hogy citrom vagyok! _A lábához borul és zokog._
Gál. Ez a citrom is. Direkt hülye.
_Gál suttog Ádámmal, Ádám boldogan mosolyog, aztán erősen megrázzák
egymás kezét._
Turai. De kérlek, mit csináltok ott?
Gál. Semmit. Azt súgtam neki, hogy ezt a citromhasonlatot ostobának
tartom.
Turai. Én nagyon jónak tartom. Egy buta gyümölcstenyésztő, aki onnan
veszi a hasonlatait, ahol az élete eltelik: a gyümölcsei közül. Ne
tanítsd te Sardout darabot írni.
Almády, _aki Annie előtt térdel, e szidalmakra felkapja a fejét Annie
öléből és dühös arcot mutat._