Annie _darálva_. Ja igaz… soha nem jelentett annyit, mint te. Ezt én nem
fogom soha elfelejteni! Mert férfi vagy tetőtől-talpig. Ki tudja, ha én
nem?
Turai. Hát ezt a mondatot kihúzzuk.
Annie. Miért?
Turai. Rendes nő ilyet nem mond. Ez olyan világos és brutális célzás a
nemi viszonyra… ezt ilyen előkelő közönség előtt nem lehet elmondani.
Annie _szégyenkezve_. De hát ez a nő ezt a darabban mondja.
Négyszemközt.
Turai _titkárhoz_. Lesznek fiatal lányok is a koncerten?
Titkár. Hogyne!
Turai _kihúzza a mondatot_. Akkor kihúzzuk. Ehelyett azt fogja mondani:
«Mit tagadjam, szeretlek, bár mindennek látszol, csak férfinek nem.»
_Almády mozdulatot tesz._ Tovább! _Almádyhoz_. «Úgy szenvedek…»
Almády. Úgy szenvedek, mint egy beteg ló! _Turaihoz_. Lássa, _ezt_
kellene kihúzni.
Turai. Miért?
Almády. Hát hogy mondhat az ember ilyet önmagáról?
Turai. Már előfordult. Hozzátartozik egy állattenyésztő szókincséhez.
Almády. Pardon. Gyümölcstenyésztő. A szakmája: gyümölcs.
Turai. És állat. Állat is.
Annie. Ah, Maurice, ne szenvedj. Ne állj ott olyan kétségbeesetten.
Gyere ide, csókolj meg, te szamár.
Almády _Turaihoz, rekedten_. Hát bocsásson meg kérem… ló _és_ szamár!
_megcsókolja Anniet_.
Ádám _Gálhoz, suttogva_. Ennél a mondatnál mentem én ki a szobából.
Milyen komikus!
Turai _idegesen_. Mi az? Nem tetszik nektek?
Gál. Nem. Ez a szerelmi párbeszéd se nem igaz, se nem szép. Rossz munka.
Hát ilyen az élet? Beszél így egy jólnevelt úriember egy hölggyel?
Titkár. Tényleg, az eleje jobb volt.
Gál. Mert az maga volt az igazi élet. Egy szép, eleven alak. A
gyümölcsös gróf. De ez a szerelmi párbeszéd? Ez papiroscsinálmány. Nem
gondolod?
Turai. Én élethűnek találom. _A füzetbe néz._ Na gyerünk a végére. Most
megcsókolták egymást.
Almády. Ah Yvonne! Izlett a csókom?
Annie. Nem Maurice, csókod undorító, szúr a szakálad.
Almády _Turaihoz_. Ezt benne hagyjuk?
Turai. Na hallja, mindent csak nem lehet kihúzni!
Almády. De nekem ilyet mondani. Hisz a közönség meg fog engem utálni!
Gál. Általában… mi az ördögnek választott ilyen szerepet? Miért játszik
ilyen gyámoltalan hülyét?
Turai. Igaz is, én csak nem akarok beleszólni, de én se értem, miért
játszik ilyen szerepet. Ha ki is hagyunk itt-ott valamit, hiába, maga az
alak utálatos és nevetséges.
Gál. Az ilyen szerepeknél rögtön megérzi a szakember, hogy a szerző
tényleg undorodott ettől az alaktól. _Turaihoz._ Te ezt nem érzed?
Turai. Dehogy nem. Hogyne érezném.
Annie _idegesen_. Kérem, végezzünk már. Hidd el, Maurice, így is
szeretlek, bár tudom, hogy az egész világ kinevet téged.
Almády. Azt meg is érdemlem, Yvonne.
Annie. Nem szégyeled magad a feleséged előtt Maurice? A gyerekeid előtt?
Almády. Oh! Gyermekeim!
Annie. Ha a fiad ezt megtudná! Mit szólna hozzá? Fiad, a huszárezredes!
Almády _szerényen, Turaihoz_. Kérem, nem lehetne itt hadnagyot mondani?
Az én fiam ezredes? Ez borzasztóan öregíti az embert.
Annie. Pedig én már enyhítettem, mert a szövegben az van: tábornok.
Almády. Az én fiam tábornok?
Annie. Meddig mehetek vissza, Sándor?
Turai. Legfeljebb kapitányig.
Annie. Jó. Mit szólna hozzá fiad, a huszárkapitány?
Almády. Igazad van, Yvonne. Kétségbeesne! Nevetséges vén szoknyavadász
vagyok, pfuj.
Turai. Kérem… ezt ne ilyen álmosan. Több hévvel. Kérem még egyszer.
Almády. Nevetséges vén szoknyavadász vagyok, pfúj.
Turai. Még mindig nem elég őszinte. Hangosabban, őszintébben!
Almády _kiáltva_. Nevetséges vén szoknyavadász vagyok, pfúj!
Turai _fagyosan_. Kérem még egyszer.
Almády _ordítva, nagyon őszintén_. Nevetséges vén szoknyavadász vagyok,
pfúj!!!
Turai. Most jó. Tovább.
Almády _nagyon őszintén_. Esküszöm, Yvonne, hogy soha többé nem
tolakszom ahhoz a hölgyhöz, aki engem megunt és most már mást szeret.
Soha, soha többé.
Annie. Soha többé?
Almády _őszintén_. Soha.
Annie. Akkor Maurice, én nagylelkű leszek. Nem utazom Párizsba és te
megeheted a barackot.