Annie. Csak olvassa. Így ír önről az imádottja! Olvassa!
Almády. «… öreg grófom egy kosár cseresznyét küldött nekem. Azt mondja,
ezek Franciaország első cseresznyéi, melyeket szerelme jeléül küld
nekem. Kutyuskám-putyuskám, gyere fel hozzám ma este, együk meg együtt
az öreg hülye cseresznyéjét. Izgatottan vár türelmetlen Emilienned.»
Annie. Na látja. Ha te úgy, én is úgy. Szemet szemért. Fogat fogért.
Primeurt primeurért. Barackot cseresznyéért. Látom, nem tagadja. A
cseresznyét nem az anyagrófnénak, hanem Emilienne kisasszonynak küldte.
Úgy van?
Almády _megtörten_. Úgy van.
Annie. Most távozzék lakosztályomból. Ah gyalázat! Ön engem többé nem
lát. Még ma este csomagolok és elutazom anyámhoz. Az anyavarrónőhöz. És
ha épp tudni akarja, a márki, akivel gyanusít, már rég nem is lakik itt.
Párizsban van. És ha fáradságot vesz magának a komornámat tovább
vallatni, azt is megtudhatja, hogy tőlem volt megbízása addig kóborolni
az országúton, amíg ön arra lovagol és ha ön megszólítja, dadogást
színlelve átadni a barackot és a levelet. _Színpadiasan kacag._ Hahaha!
Almády. Tehát csak lecke volt?
Annie. Erre már akkor rá kellett volna jönnie, mikor a komornám engem
elárult. Ha igazán megcsalnám önt, a komornám inkább négyfelé vágatná
magát, de hallgatna. Jó komornák olyanok, mint a halak: minél több
részre vágják őket, annál mélyebben hallgatnak.
Titkár _elragadtatva, súgva, Gálhoz_. Aforizma!
Gál. És még milyen!
Almády. Bevallom, elvesztettem a játszmát.
Annie. Köztünk mindennek vége!
Almády. Yvonne! _Letérdel_. Csak azt ne mondja, hogy köztünk mindennek
vége! Yvonne! Bocsássa meg ezt az egyetlen ballépésemet!
Annie. Ne alázkodjék meg. Egy gróf, aki ilyen nevet visel! Keljen fel!
Egy idős ember! _Almády felkel._ Bevallom, most meg vagyok hatva. De nem
a térdrerogyása hatott meg, hanem az okossága, hogy nem tagadott le
semmit. Egy férfi, aki hazudik, olyan, mint egy oroszlán, amely
csicsereg.
_A titkár Ádámhoz fordul, elégedetlen arcot vág és fejét rázza, mintha
azt mondaná: «Ez a szellemesség nagyon buta.» Ádám igenlőleg int._
Annie. Megbocsátok önnek. De két büntetésben fogom részesíteni. Először
is megtiltom önnek, hogy ezt a barackot megegye.
Almády. Ah ez fáj. De tűröm.
Annie. Másodszor: holnap Párizsba utazom. Egyedül. Szórakozni. Érti?
Egyedül!
Almády _kétségbeesetten_. Yvonne!
Annie. Egy szót se, gróf! Vagy bízik a tisztességemben vagy nem. Ha
igen, visszajövök ide, ha nem, örökre elmegyek.
Titkár _súgva, Ádámhoz_. Most nem tudom kérem: szellemesség volt ez vagy
nem?
Ádám. Nem.
Titkár. Köszönöm.
Annie. Párizsba utazom és ön epedni fog utánam.
Almády. Ah! És meddig akar Párizsban maradni?
Annie. Egy hétig!
_Kis szünet._
Almády _felordítva_. Nem, nem! Azt nem birom ki! Szeretlek, imádlak,
megőrülök érted! Úgy szeretlek mint egy felhőkarcoló a felhőt, amely
felette lebeg, de az első széllel elröpül! Nem bírok nélküled élni! Egy
hétig se! Egy napig se! Egy órát se!
Annie. Csaló vagy. Ezek frázisok.
_Gál és Ádám már a «felhőkarcoló» szónál lassan és nagyon csodálkozva
egymásra néztek._
Gál. Bocsánatot kérek, de… pardon egy percre! Mi volt ez?
Annie. Tessék?
Turai. Kérlek, ne zavarj. Épp, mikor a legjobb lendületben vannak!
Titkár. Nagyszerű! És milyen érdekes! _Ádámhoz izgatottan._ Mit gondol,
elutazik az asszony?
Gál _Ádámhoz_. Te… ez pokoli.
Turai. Csendet kérek. _Almádyhoz_. Tessék tovább mondani. Talán ide
menjünk vissza: «Úgy szeretlek.»
Almády. Úgy szeretlek, mint egy felhőkarcoló a felhőt, amely felette
lebeg, de az első széllel elröpül. Nem bírok nélküled élni! Egy hétig
se! Egy napig se! Egy órát se!
Annie. Csaló vagy. Ezek frázisok.
Almády. Nem nem! Megőrülök érted! De te kihasználtál és kifacsartál,
mint egy citromot és most el akarsz dobni! _Elfordul, eltakarja arcát._
_Gál és Ádám a «citrom» szónál ismét egymásra néztek. Most Gál feláll,
nagyon idegesen._