Almády _mérgesen_… vezető úton, kit látok ott gyalogszerrel baktatni?
Juliettet, az ön komornáját. Megszólítom, zavartan dadog. Megkérdezem
tőle, hová megy. Megijed, sírva fakad és válaszol: «Úrnőm küldött
François Gilette de la Tour d’Auvergne márkihoz.» Az ördög vigye el!
_Turaira néz._
Turai. Jó jó. Ez most benne van.
Almády. Az ördög vigye el, mondom, miért küldte magát úrnője a márkihoz?
Jobban megnézem, látom, hogy kis csomagot szorongat kezében. Elveszem
tőle, kibontom, hát… _a barackra mutat_… _ez_ volt benne! A barackok
királya, a primeurök primeurje, az én büszkeségem, az első simarineux-i
fajbarack, amelyet úgy ápoltam, mintha gyermekem lett volna. És ez még
nem minden, asszonyom! Íme, a gyümölcs mellett volt ez a levél! _Kiveszi
zsebéből a levelet és felolvassa._ «Édesem! Ez az első barack, amely az
idén Franciaországban megérett. Neked küldöm, edd meg áhitattal». _Az
orra alá tartja a levelet._ Íme!
Annie. Mit csináljak vele? Szagoljam meg?
Almády. Igen. Mert ha az írását letagadná, a parfümjét, asszonyom, azt
nem tagadhatja le. Vagy letagadja?
Annie. Nem.
Almády. Ah! Tehát bevallja!
Annie. Be.
Almády. Ön küldte neki ezt a barackot?
Annie. Én.
Almády _Turaihoz_. Ez igazságtalanság, kérem. Nekem méteres mondataim
vannak és az ő szerepe csupa rövid szó: «Nem! Be! Én!»
Turai. Úgy van. Sardou ezzel a rövid beszédmodorral szokta jellemezni
darabjaiban az ő híres asszonyi alakjait. Gyerünk tovább.
Almády _folytatja szerepét_. Tehát tőlem elfogadni szerelmemet, nevemet,
rangomat, birtokomat, két kastélyomat – és ezzel szemben a legkedvesebb
gyümölcsömet elküldeni a szeretőjének!
Annie _színpadias sikoltással_. Ah! Ezt nem tűröm! Vonja vissza ezt a
szót!
Almády. Talán nem szeretője a márki?
Annie. Nem!
Almády _színpadiasan, keserűen felkacag_. Hahaha! Asszonyom, én kertész
vagyok, Franciaország első amateurkertésze, a párizsi gyümölcsklub
elnöke. Én tudom, hogy ilyen becses ritkaságot csak annak küld az ember,
akit szeret. Én önt megvetem, asszonyom.
Annie. Ön tehát megvetendőnek tartja, amit tettem?
Almády. Úgy van.
Annie. Köszönöm. Akkor most még csak egyetlen kérdésemre feleljen. Az
idén, kora tavasszal, kinek küldte el simarineux-i kertészete másik
büszkeségét, az első kosár koránérő cseresznyét?
Almády _zavartan_. Anyámnak. Az anyagrófnénak.
Annie. Az anyagrófnénak? Hát majd én is mutatok magának valamit. Ha
önnél van egy érdekes levél, nálam is van egy. _Kebléből levelet vesz
elő, orra alá tartja._ Szagolja meg! Ezt a parfümöt is ismeri?
Titkár. Őrült érdekes kezd lenni! Igazi Sardou!
Annie. Csak olvassa el! Remélem, az írást ismeri.
Almády _kezében a levél_. Ismerem.
Annie. Ez a parfüm és ez az írás Emilienne kisasszonyé, a Folies
Bergères primaballerinájáé, akit ön barátságával és protekciójával
tüntet ki.
Almády. Hogy kerül önhöz ez a levél?
Annie. Ahhoz semmi köze. A levél olyan, mint a kilőtt nyílvessző: nem
lehet tudni, hol áll meg.
Titkár _Ádámhoz, tapsolva_. Aforizma! Szellemesség!
Annie. Csak olvassa.