_Turai és Gál frakkban belép._
Ádám _Almádyhoz_. Na, miért nem mondja? _Hangosabban súg, ezáltal azt a
benyomást keltve, mintha valóságban beszélne_ _Almádyhoz_. «… én
hiszékeny vagyok, engem könnyű becsapni, nekem bármit be lehet adni!»
Turai _rémülten közeledik hozzá_. Mi az?
Ádám. Csend! _Ismét súgva._ «Én hiszékeny vagyok, engem könnyű
becsapni…»
Turai _fellélegzik_. Ja úgy! _Elveszi tőle a füzetet._ Add ide.
Ádám. Miért? _Anniehoz_. Nem jól súgok?
Annie és Almády _egyszerre_. Nem!
Ádám. Nahát, ez hallatlan!
Titkár. Velem se voltak megelégedve.
Ádám. De hát mi volt a hiba?
Turai. Ne kérdezz annyit. _Leül Ádám helyére._ Átveszem a munkát.
Annie _nagyon idegesen_. Ez mind azért van, mert maga nem pontos. Azért
van az egész.
Ádám. De hát mi van? Miért ez a nagy izgalom? Nem történt semmi!
Turai. Hadd fiam, ahhoz te nem értesz. A színész ideges, mikor próbál.
Neked ez a szöveg új, de ők már tudja Isten hányadszor mondják.
Ádám _oldalt leül_.
Titkár _Ádámhoz_. Mindenkit megsértenek.
Turai _a füzetbe néz_. Hát… gyerünk, mondják mégegyszer az utolsó
mondatot.
Almády _nagyon folyékonyan_. Ön engem megcsal, asszonyom! Már régóta
élek a gyanúperrel. De most végre a kezem között van a bizonyíték. Igen,
igen! Persze ön azt hiszi rólam, hogy én hiszékeny vagyok, engem könnyű
becsapni, nekem bármit be lehet adni! Nem asszonyom. Most az egyszer
elszámította magát.
Turai. De hisz ez remekül megy.
Annie. Mert nagyszerű súgónk van.
Ádám. De hiszen egy szót se súg!
Annie. Az épp a nagyszerű benne.
Titkár. Hagyja mester, mi ezt sohse fogjuk megtanulni.
Ádám. Úgylátszik, nem.
Turai. Tovább.
Almády. Eddig is gyanakodással néztem ismételt sétalovaglásait a
szomszéd birtokossal, François Gilette de la Tour d’Auvergne márkival,
akivel naponta órákig üget a Duvernois Sur Saône-tól Saint Sulpice de la
Grande Parmentière felé vezető úton.
Annie. Oh ez az aljas gyanúsítás!
Almády. Egy szót se, asszonyom! Zsebemben a bizonyíték! Hálátlan
gyermek! Ki volt ön, mikor nőül vettem? Atyja, Pierre-Jean Bourmond de
la Seconde-Chaumière-Rambouillet dandártábornok, elesett Grande
Lagruyère Sur Marne mellett, és ön mint kis varrónő nyomorban élt
anyjával Sainte Geneviève falucskában, a Seine et Oise départementban.
Én önnek, asszonyom, nevet, rangot és vagyont adtam, én önt du Veyrier
de la Grande Contumace Saint Emilion grófnévá tettem, ráirattam nemcsak
Pardubien Grand-Amanoir-i birtokomat, hanem még két kastélyomat is
Challanges-Débicourt de la Romanéeban és Rivalieux-Quandamouzières Sur
Ventera aux Alpes Maritimesban. _Abbahagyja, idegesen._
Turai. Na, mi az?
Almády. Rettenetes ez a sok francia név.
Turai _vállat von_. Mit csináljak?
Almády. Szükség van erre?
Turai _a füzetre mutat_. Benne van.
Almády. De megőrülök, amíg bebiflázom ezt a sok kilométeres nemesi és
helységnevet. És mind az én szerepemben vannak!
Turai _nyugodtan_. Épp azért tessék önnek őket megtanulni.
Almády _fuldokolva a dühtől_. Rémes! Legalább ezt a második kastélyt
hagyjuk ki.
Turai _hidegen, mint egy hóhér_. Nem lehet. Ha ez a gróf csak egy
kastélyt ajándékoz a feleségének, akkor nem olyan felháborító az, hogy a
nő megcsalja. Egy kastélynál még elcsúszik az ilyen. Három kastélynál is
megcsalhatja, mert annyit már csak egy balek ad egy nőnek. Épp pont
kettő kell. Ez a középút. Ezt nevezzük éppen okos francia
színdarabírásnak. Gyerünk tovább.
Almády _sóhajtva_. Grófnévá és gazdaggá tettem önt. És a hála? Ön
megcsal, igenis megcsal a szomszédommal, Jean François Gilette de la
Tour d’Auvergne márkival, Périgord des Champignons és Saint Sulpice de
la Grande Parmentière urával. A fene egye meg. _A bámuló Turaihoz._
Ezeket a hosszú neveket. Bocsánat.
Turai. De hát kérem, ezek francia emberek, mit kíván, hogy hogy’ hívják
őket?
Almády. Hogy? Például: Briand. Briand! Az is francia.
Annie _idegesen_. Gyerünk tovább. – Elég volt, gróf! Nem tűröm tovább
ezt a megalázó vádbeszédet! Ön rágalmazza azt a nőt, aki az ön nevét
viseli.
Almády _Turaihoz_. Ez nem igazság, kérem.
Turai. Micsoda?
Almády. Énnekem mindig ki kell mondanom azt az egész nevet és ő csak azt
mondja: «Az ön nevét».
Turai _fagyosan_. Tovább.
Almády. Még egy szó asszonyom és előkerül a bizonyíték!
Annie _teatrálisan nevetve_. Hahaha! Bizonyíték? Kacagnom kell!
Almády. Ajkára fogom fagyasztani ezt a kacagást! _Előhúzza zsebéből az
őszibarackot._ Itt a bizonyíték!
Annie _tragikus sikoltással_. Ah! A barack!
Almády _az asztalra teszi a barackot_. Igenis a barack, asszonyom! Az
első őszibarack, amely simarineux-i gyümölcsös kertem féltveőrzött,
koránérő, törpe keletindiai barackfáján elsőnek termett s ezzel egész
Franciaország minden őszibarackját megelőzte! Ön tudja, hogy
szenvedélyes gyümölcskertész vagyok, ön tudja, hogy ezt a barackot már
virágkora óta ápolom, gondozom, naplót vezetek róla, úgy várom, mint a
messiást! És mi történik? Ma délután kilovagolok s midőn nyugodtan
poroszkálok ugyancsak a Duvernois Sur Saône-tól a Saint Sulpice de la
Grande Parmentière felé… _Turaira néz._