Ádám _mindkettővel dulakodva fájdalmasan kiált_. Hagyjatok! Hagyjatok
meghalni!
_Turai elvette tőle a revolvert. Most nézegeti a fegyvert. Ádám némán,
sápadtan, dacosan áll. Gál Ádám haját simogatja._
Turai _a revolverrel a kezében_. Mi volt ez? Mit akartál?
Ádám _fájdalmasan mosolyogva_. Hát… felvonásvéget… akartam csinálni.
Leül. És most… azt hiszem elég érdekes a pillanat… Tehát… _halkan,
mosolyogva_. Függöny!
Turai. Rossz. Nagyon rossz. _Zsebredugja a revolvert._ Nagyon, nagyon
rossz. Először is halál nem passzol egy második felvonás végére.
Halálnak csak a legvégén van hatása. És a jelenet nem érdekes, hanem
brutális. A pillanat ijesztő és mégis érdektelen. Feszültség kell!
Érdekesség kell, mielőtt a függöny lemegy.
Gál. Hát mondd már meg, hogy hogyan csinálnád te.
Turai. Azt hiszem, sokkal jobban.
Ádám. Na erre igazán kiváncsi vagyok.
Turai. Kérem. _A telefonhoz megy._ Halló! Kérem Balogh Annie őnagysága
szobáját.
_Odaát telefoncsengés._
Annie _odaát_. Halló!
Turai. Halló, Annie?
Annie. Igen. Ki beszél?
Turai. Nem ismeri meg a hangomat? Turai beszél.
Annie. Turai? Turai Sándor?
Turai. Igen. Kezét csókolom.
Annie. Nahát ez… Hát maga itt van? Honnan beszél?
Turai. Itt vagyok a kastélyban. A szomszéd szobában. Maga mellett.
Négyes szám. Ma éjjel jöttünk meg autón. Itt vagyunk mind a hárman.
Elhoztuk a kész operettet!
Annie. Szenzációs! Ez aztán a meglepetés!
Turai. Nem akartuk korán reggel zavarni. De most mégis arra kell kérnem,
hogy jöjjön át egy pillanatra ide. _Visszateszi a kagylót, az ajtóhoz
megy. Ádám és Gál feláll, meglepetten._
Annie _az átjáróajtón boldogan rohan be_. Hát ez szenzációs meglepetés!
Milyen kedves tőletek! Albert! Berti! _Üdvözlés Ádámmal._ Szívem!
Egyetlen drágám! Nahát ez igazán meglepetés volt! _Kezét csókra nyujtja
Gálnak és Turainak._ Turai! Sándor! Három hónapja nem láttam! Le van
sülve! Megfiatalodott! Mutassa magát! Nahát… pompás színben van! És Gál!
Hozta Isten! Hát ez igazán aranyos maguktól! Itt már olyan türelmetlenül
várják magukat! Mikor érkeztek?
Turai _nagyon komolyan_. Pardon. Üljön le Annie. _Benéz Annie
szobájába._ Ah! Kedves mester! Almády úr! Tessék, tessék, tessék csak
bejönni. Legyen szerencsénk.
Almády _belép, idegesen, rosszat sejtve_. Jóreggelt.
Turai. Maga is itt van, annyi sok év után újra?
Almády. Itt utazgattam… autózgattam, éppen csak köszönteni akartam a
házigazdát, de erőszakkal lefogtak és itt tartottak. Tudniillik ma van a
nagy hangverseny. Hát… hogy lépjek fel…
Annie _erőltetett jókedvvel, de ijedten_. Nahát ilyen meglepetés!
Turai. Bocsánat, hogy zavartam önöket és most talán elrontom a
viszontlátásnak ezt a napsugaras hangulatát, de nekem nagyon fontos
mondanivalóm volna.
Annie. Na! Csak nem komoly?
Turai. De igen. Sőt talán több is mint komoly.
Annie _ijedten ül le_.
Turai _Almádyhoz_. Tessék leülni.
Almády _ijedten_. Nem! Köszönöm nem.
Turai. Hát kérem. Mi megérkeztünk ide ma éjszaka. _Nagy szünetekkel
beszél…_ És most… hárman… együtt ültünk itt a reggelinél. _Gálhoz_.
Ugyebár?