_Odaát._
Almády. Oh sok szerelmes éjszakánk fellángoló emléke!
_Csend._
Ádám _maga elé meredve_. Ez Almády.
Gál _félénken_. Nem biztos.
Turai. Szamár vagy. Egy egész ország ismeri ezt a baritont. Zenésznek
akarsz hangot letagadni? Itt nem segít semmi. Ez katasztrófa.
Gál. Péntek.
_Odaát._
Annie. Az emlékek megmaradnak. – Erigy innen.
_Szünet. Turai Ádámhoz megy._
_Odaát._
Almády. Oh ha ezt látom! _Nagyon érzékien._ Óh! Ezek a formák! Ez az
isteni rózsaszínű bőr! Hát van még ilyen a világon? Oh, ezt simogatni!
Annie. Nem mégy innen?
Almády. Oh! mily gömbölyű! Síma! Bársonyos! Illatos!
Annie. Ne, ne harapj!
Almády. De mikor olyan kívánatos!
_Csend._
Gál _halkan_. Telegrafálni kellett volna.
Turai _Ádám fejét simogatva_. Menj innen, édes fiam. Menj át a mi
szobánkba.
Ádám. És ezt a nőt, ezt a nőt úgy tiszteltem mint egy Madonnát! Meg
tudnám gyilkolni azt a férfit, aki most a karjaiban tartja… simogatja!
_Odaát._
Almády. Jó, jó, tudom, hogy semmit nem jelentek számodra.
Annie. Hogy mondhatsz ilyet? Ne keseredj úgy el. Esküszöm neked
mindenre, ami nekem szent, hogy az én életemben férfi soha nem jelentett
annyit mint te. Ezt én nem fogom se elfelejteni, se letagadni. Mert
férfi vagy, tetőtől talpig. Ki tudja, ha én nem!
_Csend._
Gál. Óriási szerencse. Épp üres volt ez a szoba. Óriási szerencse. Nagy
protekcióval megkaptuk. Óriási szerencse. Pyramus és Thisbe. «Oh fal, oh
fal, te drága kedves válasz». – Most itt van.