_Odaát._
Almády _nagyot ordítva_. Te, én úgy szenvedek, mint egy beteg ló!
Annie. Csak ezt ne mondd, mert megszakad a szívem! Ne szenvedj! Ne állj
ott olyan kétségbeesetten. Gyere ide, csókolj meg, te szamár.
Turai _felsegíti Ádámot_. Menj fiam, menj, innen menj ki.
Ádám. Összetört az életem.
Gál _karonfogja Ádámot_. Gyere édes fiam. Én mondtam, hogy
telegrafáljunk. Gyere. Ott fogsz aludni a mi szobánkban.
Ádám _keserűen_. Aludni?
Turai. Vidd ki. Menjetek. _Kituszkolja őket. Mindketten kimennek. Turai
tovább hallgatózik._
_Odaát._
Almády. Búcsúzóul megcsókolhatlak?
Annie. Igen, de menj rögtön.
_Pillanatnyi szünet._
Almády. Erre a csókra emlékezzél még sokáig, sokáig.
Annie. A te régi csókod volt. Forró és édes, mint az égő puncs. De most
menj szépen a szobádba. Rémes, hogy bejöttél ide. Még meglát valaki a
folyosón! Megölöm magamat, ha a vőlegényem megtud valamit. De mindennek
az én buta jóságom az oka, ez a buta szívem. Te engem tönkre teszel!
Utazz el, korán reggel, az első vonattal.
Almády. Még csak egy estét tölts velem!
Annie. Nem lehet. Este fellépek a koncerten.
Almády. Mondd le.
Annie. Azt nem tehetem meg a grófnak. Utazz el. Minden nap megjöhetnek.
Az a drága fiú, avval a két vén csirkefogóval. _Turai mozdulatot tesz._
Minden nap várom a táviratot. _Turai megint mozdulatot tesz._ Utazz el!
_Kiáltva._ Mit akarsz? Meg akarod akadályozni a házasságomat?
Almády. Jó édesem. Úgy lesz, szívem, ahogy parancsolod. Elmegyek. És
délben elutazom. Pá édesem. Most csak azt engedd meg, hogy utoljára
megcsókoljalak.
_Csend._
Turai. Azt a fűzfán fütyülő rézangyalát ennek a szűnni nem akaró
gazembernek.
_Odaát._
Annie. De most menj.
Almády. Jóéjszakát, édes angyalom.