Gál. Jó, jó, jó, csak ne kezdj megint színházról beszélni. Torkig vagyok
vele. Majd holnap beszélünk, ha parancsolod.
Turai. Igazad van. Végre egy pár boldog, gondtalan óra. Ez a szép
autóutazás! Olaszország! És Isten veled íróasztal, írógép, Isten
veletek, rosszillatú kulisszák, hamis színészek és igazi direktorok!
Egész évben örülök ennek a pár hétnek, amelyet itt szoktam tölteni.
Remek hely, nagyszerű házigazda, igazi barát és igazi úr, aki szabadjára
engedi a vendégeit! Aztán szeretem ezt a finom gazdag világot itt, amely
annyira nélkülözhetetlen még a legrosszabb operettszövegben is. És ne
felejtsük el a legnagyobbat – uraim – készen van a munka! Készen van az
új operett! És nyár van, és szép az éjszaka, és előttünk a kék tenger és
remek volt a vacsora… _órájára néz_… és még nincs is nagyon késő. Két
óra tíz perc. Egy szép nap. Érdemes megjegyezni.
Gál. Péntek.
Turai. Úgy van.
Gál. Bár ne volna úgy.
Turai. Püff! Kezdődik az önkínzás a babonával.
Gál. Kérlek, nem szabad pénteken érkezni.
Ádám _boldogan ábrándozik a kanapén_. Ugyan uraim… mindegy az… péntek,
szombat, vasárnap, tavasz, nyár, ősz, tél. Minden szép! _Lecsukja a
szemét._
Turai. Nekem a kedd a rossz napom. _Gálhoz_. Például te kedden
születtél.
Gál. Hát kérlek. Eddig már a következő pechjeink voltak a péntek miatt.
Délben San Martinónál zuhogó eső és gummidefekt, emiatt: egy óra késés.
Délután Fierónál kutyagázolás, megállás, népgyűlés, veszekedés és
fizetés. E miatt: ideérkezés este nyolc helyett tízkor. Péntek. Ki nincs
itthon? A nagyszerű házigazda és az egész társaság, köztük az, aki miatt
tulajdonképpen idejöttünk. Kiránduláson vannak. Péntek. Hol a
primadonna, az ifjú és tehetséges, a legszebb, a legédesebb, ennek a
kastélynak legfontosabb vendége? Velük van a kiránduláson. Visszajön
estére? Nem. Mikor jön vissza? Nem tudja senki. Péntek.
Turai. Majd csak hazajön.
Gál. Ha most jön, már szombaton jön.
Ádám _ábrándozva_. Ah! Holnapig várni… hogy láthassam… Egy egész hosszú
éjszaka…
Gál. Péntek.
Turai. Hát jó. Most jövök én. Péntek: ragyogó ebéd San Martinóban,
felülmulhatatlan espresso-kávé. Igaz: mialatt ebédeltünk, zápor. De a
kávénál váratlanul napsütés, tehát pormentes országút és illatos levegő.
Kutyagázolás, népgyűlés, igaz. De két szerencse: kutya életben maradt és
minket nem vertek meg. Megérkezés a kastélyba későn, igaz, de megint
szerencse: senki sincs itthon, a fáradt utasoknak nem kell kínos
társalgást folytatniok és mégis felséges paprikás csirkét kapnak, messze
a hazától, az olasz tenger partján. És a főszerencse, a legnagyobb: ez a
szoba itt, ez a szoba itt az angyalé mellett, evvel az átjáróajtóval…
_Ádámhoz, erősen hangsúlyozva…_ evvel az átjáróajtóval… épp ez a szoba
üres és hála régi barátságomnak a főkomornyikkal, számunkra
kijelöltetik. Ez csak szerencse.
Gál _Ádám felé_. Az ő szerencséje.
Turai. Az ő szerencséje a mi szerencsénk is. Ha ők ketten boldogok, neki
szebb melódiák jutnak eszébe és az angyal szebben énekli. A siker pedig
közös. Mindenikünké. Nincs itthon? Annál szebb lesz a meglepetés: az
angyal az éj folyamán mit sem sejtve hazaérkezik a kirándulásról, bemegy
a szobácskájába, lenyugszik az ágyacskájába…
Gál. Mért kicsinyítesz, te bájos? Szép nagy szobája van és óriási ágya.
Én ismerem ezt a helyet.
Turai. Mindegy. A fő, hogy hazajön, nem is sejti, hogy mi itt vagyunk és
elhoztuk neki a kész operettet – uraim! – a kész operettet, és hajlandók
vagyunk neki ebből az operettből elénekelni azt a még nem világhírű, de
biztosan világot hódító nagy valcert, a fővalcert, az égbeszárnyaló
valcert, amelyet ez az ártatlan gyermek, szerelmes fiatal szívének
minden lelkesedésével…
Gál _közbevág_. Elég! Még elbizakodik. _Órájára néz._ Mindjárt félhárom.
Uraim! Van egy indítványom. Feküdjünk le. Holtfáradt vagyok. Énekeljünk
holnap. Ha eddig nem jött, reggelig marad. Én ismerem ezt a házat.
Reggel ötkor keltünk fel, négyszáz kilométer zúg a fejemben. Az ártatlan
ifjú már alszik is.
Ádám _félálmából felriad_. Nem alszom. Minden szót hallok.
Gál. Hát mit mondtam?