»Én, Manette Sándor, szerencsétlen orvos, születtem Beauvaisban és
későbben Párisban telepedtem le, irom ezt a szomoru történetet, a
Bastilleban levő gyászos cellámban, az 1767. év utolsó hónapjában.
Lopott időközökben, nagy nehézséggel irom. A kémény falában szándékozom
elrejteni, ahol lassan és fáradsággal biztos helyet készitettem számára.
Valami könyörületes kéz talán rátalál ott, mikor én és az én bánatom már
porrá váltak.
Ezeket a szavakat egy rozsdás vasszeggel irom, a kéményből kapart és
vérrel kevert korommal, fogságom tizedik évének utolsó hónapjában.
Remény már eltünt a szivemből. Borzasztó jelekből tudom, melyeket
magamon észleltem, hogy agyam már nem lesz sokáig gyöngitetlen, de
ünnepiesen kijelentem, hogy ezidőszerint szellemi erőmnek teljes
birtokában vagyok, hogy emlékezőtehetségem pontos és megbizható és hogy
az igazságot irom, minthogy ezen szavaimért, akár ember elolvassa vagy
sem, az Örökkévaló Biró előtt megfelelek.
Egy borus, holdvilágos éjjelen, december harmadik hetében (azt hiszem,
hogy a hó huszonkettedikén) 1757-ik esztendőben, a Szajna-part egy
elhagyott részén sétáltam, hogy a hideg levegőben felfrissüljek, egy
órai távolságra az orvosi iskola utcájában levő lakásomtól, mikor egy
gyorsan robogó kocsi jött utánam. Félreálltam, hogy a kocsi elkerüljön,
mivel különben elgázolt volna, egy fej nyult ki a kocsiablakon és egy
hang a kocsist megállásra szólitotta.
A kocsi megállott, mihelyt a kocsis a lovakat megfékezte és ugyanaz a
hang nevemen szólitott. Válaszoltam. A kocsi ezalatt annyira előre
került, hogy két ur kinyithatta az ajtót és kiszállhatott, mielőtt én
odaértem. Észrevettem, hogy mind a ketten köpenybe voltak burkolva, hogy
fölismerhetők ne legyenek. Mikor egymás mellett a kocsiajtó közelében
állottak, azt is észrevettem, hogy mind a kettő körülbelül az én
koromban levőnek látszott, vagy talán még fiatalabbnak és hogy nagyon
hasonlitottak egymáshoz, alakban, tartásban, hangban és (amennyire
láthattam) arcban is.
– Ön Manette doktor? – kérdé az egyik.
– Én vagyok.
– Manette doktor, azelőtt Beauvaisban, – mondá a másik – a fiatal orvos,
eredetileg gyakorlott sebész, aki az utolsó néhány év alatt Párisban
olyan nagy hirnévre tett szert?
– Uraim, – válaszoltam – én vagyok az a Manette doktor, akiről önök
olyan kegyesen beszélnek.
– Lakásán voltunk – mondá az első – és minthogy nem voltunk olyan
szerencsések, hogy otthon találtuk volna és hallottuk, hogy talán ebben
az irányban sétál, követtem, abban a reményben, hogy utólérjük.
Sziveskedjék a kocsiba szállani.
Mindkettőnek a modora parancsoló volt és ezen beszélgetés alatt ugy
helyezkedtek el, hogy ők közöttem és a kocsi ajtaja között állottak. Ők
fel voltak fegyverkezve. Én nem voltam.
– Uraim, – mondám én – bocsássanak meg, de én rendszerint előbb
tudakozódom, hogy ki tisztel meg azzal, hogy segitségemet igénybe veszi
és hogy milyen természetü az eset, amelyhez hivnak.
Az erre való választ a második adta meg.
– Doktor, kliensei előkelő osztálybeli emberek. Ami pedig az eset
természetét illeti, az ön gyakorlottságában való bizalmunk biztosit
bennünket arról, hogy azt ön jobban tudja majd megállapitani, mint mi
azt leirni képesek vagyunk. Elég. Sziveskedjék a kocsiba szállani.
Nem tehettem egyebet, mint hogy beletörődtem és hallgatva beszállottam.
Mind a ketten beszállottak utánam, az utolsó beugrott, miután a lépcsőt
fölhajtotta. A kocsi megfordult és az előbbi sebességgel elhajtott.
Egészen pontosan ismétlem ezt a beszélgetést, ahogyan megtörtént. Nem
kételkedem, hogy szóról-szóra ugyanolyan volt. Mindent pontosan leirok
ugy, ahogyan történt és arra kényszeritem agyamat, hogy ne térjen el a
tárgytól. Ahol ezt a jelet alkalmazom, amely itt következik, ott egy
időre félbehagyom és papirosomat rejtekhelyére dugom.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A kocsi gyorsan elhagyta az utcákat, áthaladt az északi sorompón és az
országutra került. Körülbelül háromnegyed órányira a sorompótól – akkor
nem becsültem meg a távolságot, de egy más alkalommal, mikor arra
haladtam – a kocsi letért az országutról és mindjárt azután megállott
egy magányos ház előtt. Mind a hárman kiszállottunk és puha, nedves
gyaloguton egy kerten haladtunk át, ahol a ház előtt egy elhanyagolt
szökőkut állott. A csengő hangjára nem nyitottak azonnal ajtót és
vezetőim egyike az ajtót kinyitó embert sulyos lovaglókeztyüjével
arculvágta.
Ebben a műveletben nem volt semmi, ami különösen megragadta volna
figyelmemet, mert gyakran láttam, hogy a népet ütötték, mint a kutyát.
De a kettő közül a másik, aki szintén bosszus volt, hasonló módon,
kezével ütötte meg az embert; a testvérek külseje és magatartása annyira
hasonlitott egymáshoz, hogy akkor vettem észre először, hogy
ikertestvérek voltak.
Attól az időtől kezdve, mikor a külső kapunál kiszállottunk (mely zárva
volt és amelyet a testvérek egyike nyitott ki és bocsátott minket be,
majd ismét bezárta), egy felső szobából származó kiáltást hallottam.
Egyenesen ebbe a szobába vezettek, a kiáltás hangosabbá vált, amint a
lépcsőn fölmentünk és egy ágyban fekvő lázas beteget találtam ottan.
A beteg fiatal, nagyon szép nő volt és bizonyára nem volt több husz
évesnél. Haja kuszált és zilált volt és karjai zsebkendőkkel és övekkel
oldalához voltak kötve. Észrevettem, hogy ezek a kötelékek mind
férfiruházat részei voltak. Egyiken, mely diszöltözethez való rojtos
vállszalag volt, nemesi cimert és »E« betüt láttam.
Mindezt az első percben vettem észre, mikor a beteget néztem, aki
nyugtalan mozgásai közben az ágy szélén arcára feküdt, a vállszalag
végét szájába vette és a megfulladás veszélyének volt kitéve. Első
műveletem az volt, hogy karomat kinyujtottam és lélegzetvételét
megkönnyitettem; mikor a vállszalagot félretoltam, pillantottam meg
annak a sarkán levő himzést.
Gyöngéden megforditottam, kezemet mellére helyeztem, hogy megnyugtassam
és visszatartsam, és arcába tekintettem. Szeme merev és zavart volt és
folytonosan sikoltozva kiabált és ezeket a szavakat ismételte: »Férjem,
atyám, testvérem«, azután tizenkettőig számolt és azt mondá »csend!« Egy
pillanatig szünetelt csupán, nem tovább, hogy hallgatózzon és azután
ujra kezdte a jajgatást és ismételte a szavakat: »Férjem, atyám,
testvérem«, tizenkettőig számolt és azt mondá »csend!« Mindig ugyanazon
sorrendben és ugyanolyan módon. Félbeszakitás nem volt, a kis szünetet
kivéve.
– Mióta tart ez? – kérdeztem.
Megkülönböztetés végett a testvéreket idősebb és fiatalabbnak fogom
nevezni; az idősebbnek azt gondoltam, aki nagyobb tekintélyt gyakorolt.
Az idősebb válaszolt:
– Körülbelül az elmult éjszaka ugyanez órája óta.
– Van neki férje, atyja és testvére?
– Testvére.
– Nem a testvérével beszélek?
Nagy megvetéssel válaszolt:
– Nem.
– Gondolatai a tizenkettes számmal vannak összefüggésben?
Az ifjabb türelmetlenül vetette közbe:
– Tizenkét óra.
– Nézzék, uraim, – mondtam én – mialatt kezem a mellén pihent – mennyire
hasznavehetetlen vagyok itten így, mint ahogyan engem idehoztak. Ha
tudtam volna, hogy mit találok itten, elláthattam volna magamat. Igy
időt kell vesztenünk. Ezen a magányos helyen nem lehet orvosságot kapni.
Az idősebb testvér a fiatalabbra nézett, aki közönyösen válaszolt:
– Van itt egy gyógyszerszekrény – egy mellékszobából előhozta és az
asztalra helyezte.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Néhány palackot kinyitottam, megszagoltam és a dugóval ajkamat
érintettem. Ha valami mást akartam volna alkalmazni, mint narkotikus
szereket, amelyek már magukban véve is mérgezők, azok közül egyiket sem
lett volna szabad használnom.
– Nem bizik ezekben? – kérdé az ifjabb testvér.
– Látja, hogy alkalmazni akarom – válaszoltam és többet nem szólottam.
Nagynehezen és nagy fáradsággal sikerült hogy a beteg a kivánt adagot
lenyelte. Minthogy bizonyos idő eltelte után meg akartam azt ismételni
és a hatását is meg kellett figyelnem, leültem az ágy mellé. Félénk,
nyomott hangulatu nő ápolta (a lépcső alján lévő ember felesége), egy
sarokban állott. A ház nedves és roskadozó volt, közepesen butorozott –
nyilvánvalóan csak röviddel ezelőtt költöztek belé és csak ideiglenesen
lakták. – Az ablakok elé régi, vastag szőnyeget szegeztek, hogy a
kiabálás hangját tompitsák. »Férjem, atyám, testvérem«, tizenkettőig
számolt, azután »csend!« A roham oly heves volt, hogy a karjait lekötő
kötelékeket nem távolitottam el; de gondom volt reá, hogy fájdalmat ne
okozzanak. Az egyedüli bátoritó körülmény az volt, hogy a beteg mellén
pihenő kezemnek olyan nyugtató hatása volt, hogy a testet néhány percre
lecsendesitette. A kiáltásra nem volt hatása, óra ingája nem lehetett
rendszeresebb.
Minthogy kezemnek ilyen hatása volt, félórája ültem az ágy mellett, a
két testvér nézte, majd az idősebb igy szólott:
– Egy másik beteg is van itt.
Megijedtem és kérdeztem:
– Sürgős az eset?
– Jobb, ha látja – válaszolt közömbösen és egy lámpát fogott.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A másik beteg egy hátulsó szobában feküdt, melyhez külön lépcső
vezetett, a szoba tulajdonképpen egy istálló fölötti padlás volt. Egyik
részén alacsony gipszmenyezet volt; a többi része nyitva volt a háztető
mestergerendájáig és a menyezet helyén egyes gerendák voltak. Abban a
részben széna és szalma volt felhalmozva, tüzifacsomók és egy halom alma
homokba rakva. Ezen a részen kellett áthaladnom, hogy a másikba jussak.
Emlékezőtehetségem pontos és megbizható. Ilyen részletekkel teszem
próbára és most, fogságom tizedik esztendejének végén, itt a Bastilleban
levő cellámban oly tisztán látok mindent magam előtt, amint azt akkor
éjjel láttam.
A földön, egy csomó szénán, párnával a feje alatt, feküdt egy csinos
parasztfiu, nem lehetett több, mint tizenhét éves. Hátán feküdt, fogait
összeszoritotta, jobbkezét mellére nyomta, villogó szeme a magasba
nézett. Nem láthattam, hogy hol volt a sebe, amint melléje térdeltem és
föléje hajoltam; de láttam, hogy haldokolt.
– Én orvos vagyok, szegény fiu, – mondám – hadd vizsgáljam meg.
– Nem akarom, hogy megvizsgáljon, – válaszolta – hagyja!
A seb keze alatt volt, annyira megnyugtattam őt, hogy megengedte, hogy
kezét eltávolitsam. A seb kardszurás volt, 20–24 órai keletü, de nem
volt menthető, még ha késedelem nélkül is kezelték volna. Gyorsan
haldoklott. Mikor az idősebb testvérre néztem, láttam, hogy ugy tekint
le erre a csinos, haldokló fiura, mintha valami sebesült madár vagy nyul
volna; mintha nem is volna embertársa.
– Hogyan történt ez, uram? – kérdeztem.
– Egy közönséges fiatal veszett kutya! Jobbágy! Testvéremet arra
kényszeritette, hogy kardot rántson és testvérem kardjától esett el,
mint valami ur.
Egy szikrányi részvét, szánalom vagy emberi érzés sem volt e válaszban.
Ugy látszott, hogy a beszélőre kellemetlen volt, hogy ez a másfajta
teremtmény ilyen módon haldoklott és hogy jobb lett volna, ha ő,
féregéletének szokásos sötét folyamán halt volna meg. Teljesen képtelen
volt arra, hogy szánalmat vagy részvétet tanusitson a fiu végzete iránt.
A fiu szeme lassan feléje fordult, mialatt beszélt, azután lassan felém
nézett.
– Doktor, ezek a nemesek nagyon büszkék; de mi közönséges kutyák is
büszkék vagyunk néha. Ők kirabolnak, ütnek, vernek, megölnek minket, de
néha mégis marad egy kevés büszkeségünk. Ő… Látta őt, doktor?
A jajgatás és kiabálás idehallatszott, ámbár a távolság tompitotta. Ugy
kérdezősködött utána, mintha ott feküdnék előttünk.
– Láttam, – mondám.
– Ő az én testvérem, doktor. Ezek a nemesek sok éven át gyakorolták
szégyenletes jogaikat testvéreink szemérmével és erényeivel szemben, de
még voltak jó leányok is közöttünk. Tudom, és atyám is beszélt erről. Ő
jó leány volt. Derék fiatalembernek volt a jegyese; egyik bérlőjének. Mi
mind az ő bérlői voltunk, azé az emberé, aki ott áll. A másik a
testvére, egy gonosz fajnak a legrosszabbja.
Csak nagy nehézséggel gyüjtött a fiu elegendő testi erőt, hogy
beszéljen; de lelke borzasztó hangsullyal beszélt.
– Az az ember, aki ottan áll, teljesen kirabolt minket, mint ahogyan
mindnyájunkkal, közönséges kutyákkal, cselekszenek ők, a felsőbb lények.
Könyörület nélkül megadóztatott, kényszeritett arra, hogy fizetés nélkül
dolgozzunk neki; kényszeritett, hogy gabonánkat az ő malmán őröljük;
kényszeritett, hogy szelid madarainak seregét a mi nyomoruságos
termésünkkel etessük és halálbüntetés terhe alatt megtiltotta, hogy
egyetlen madarat tartsunk; annyira kirabolt és kiszipolyozott, hogy ha
néha véletlenül akadt egy darabka husunk, zárt ajtóknál, csukott ablakok
mellett ettük meg, attól való félelmünkben, hogy emberei meglátják és
elveszik tőlünk; mondom, annyira kiszipolyozott, meghajszolt és
megkinzott, hogy atyánk azt mondotta: rettenetes dolog gyermeknek életet
adni és inkább imádkozzunk, hogy asszonyaink terméketlenek maradjanak és
nyomorult fajunk kipusztuljon.
Sohasem láttam azelőtt, hogy az elnyomatás érzéke ilyen lángként törjön
ki. Gyanitottam, hogy szunnyad valahol a népben, de sohasem láttam a
kitörését, mig ennél a haldokló fiunál nem tapasztaltam.
– Testvérem mégis férjhez ment, doktor. A szegény fickó akkor beteg volt
és ő hozzáment kedveséhez, hogy ápolhassa, gondozhassa kunyhónkban,
kutyaólunkban, mint ahogy az az ember nevezné. Még csak néhány hete volt
férjnél, mikor ennek az embernek a testvére meglátta őt és megtetszett
neki és kérte azt az embert, hogy neki kölcsönözze… Minek vannak férjek
közöttünk! Ő hajlandó volt erre, de testvérem jó és erényes volt és
gyülölte az ő testvérét olyan gyülölettel, mint én. Mit tett most ez a
kettő, hogy férjét rábirja arra, hogy feleségével szemben befolyását
gyakorolja és őt engedékenységre birja?
A fiu szemei, melyek eddig reám voltak szegezve, lassan a nézők felé
fordultak és én a két arcban láttam, hogy mindaz, amit mondott, igaz
volt. Még most is itt a Bastilleban látom ezt a két ellentétes
büszkeséget; a nemesnél csupa hanyag közönyösség, a parasztnál letiport
érzés és szenvedélyes bosszu.
– Ön tudja, doktor, hogy ezen nemesek jogai közé tartozik, hogy minket
közönséges kutyákat szekérbe foghatnak és hajthatnak. Befogták és
hajtották őt. Ön tudja, hogy jogaik közé tartozik, hogy minket az egész
éjjel kertjeikben ébren tarthatnak, hogy a békákat elcsendesitsük, hogy
az ő nemes álmuk ne zavartassék. Egész éjjel virrasztania kellett az
egészségtelen ködben és nappal ismét befogták őt. De ő nem volt
rábirható. Nem! Mikor egy délben kifogták, hogy egyen, – ha ugyan képes
volt ételt találni – tizenkétszer zokogott, minden harangütésre egyet és
felesége keblén meghalt!
Semmi egyéb nem lett volna képes a fiut még életben tartani, mint az az
elhatározás, hogy minden baját elmondja. A halál gyülekező árnyait
visszakényszeritette, mint ahogy ökölbe fogott jobbkezét kényszeritette,
hogy ökölbe fogva maradjon és sebét befogja.
– Azután annak az embernek az engedelmével és segitségével testvére
elvitte őt; annak ellenére, amit ő megmondott testvérének – és hogy az
mi volt, az nem lesz sokáig titok ön előtt, doktor – testvére elvitte őt
egy kis időre való gyönyörére és szórakozására. Láttam, amint elhaladt
mellettem az uton. Mikor a hirt hazavittem, atyám szive meghasadt;
sohasem szólott egy szót sem arról, ami szivét eltöltötte. Hugomat (mert
még egy van) olyan helyre vittem, ahol ez az ember nem érheti el és ahol
ő sohasem lesz a jobbágya. Azután fölkutattam a testvérét itt és az
elmult éjjel bemásztam – én, a közönséges kutya, karddal a kezemben. –
Hol van a padlásablak? Itt volt valahol?
A szoba elsötétült előtte, a világ szükebb lett körülötte.
Körültekintettem és észrevettem, hogy a széna és szalma a padlón le van
tiporva, mintha küzdelem folyt volna ottan.
– Testvérem meghallott és berohant. Mondottam neki, hogy ne jöjjön
közelembe, mig meg nem ölöm azt. Először néhány pénzdarabot hajitott
nekem a cudar, majd ostorral felém sujtott. De én, a közönséges kutya,
ugy elvertem őt, hogy kardját kényszerült kihuzni. Hadd törje annyi
darabra, amennyire akarja, azt a kardot, melyet az én véremmel festett
meg: kirántotta kardját, hogy védekezzék, – minden művészetével védte az
életét.
Csak néhány perccel azelőtt pillantottam meg egy széttört kard darabjait
a széna alatt. Nemesember kardja volt. Egy más helyen egy más régi kard
hevert, mely katona kardjának látszott.
– Emeljen föl most, doktor, emeljen föl. Hol van ő?
– Nincs itt – mondám, abban a hiszemben, hogy a testvéréről beszél,
miközben felemeltem.
– Ó! Mily büszkék ezek a nemesek, de mégis fél a tekintetemtől. Hol van
az a férfi, aki itt volt? Forditsa arcomat feléje.
Ugy cselekedtem és a fiu fejét térdemre fektettem. De egy pillanatra
rendkivüli erővel felruházva, teljesen fölemelkedett és engem is arra
kényszeritett, különben nem támaszthattam volna őt.
– Marquis, – mondá a fiu, fölemelve jobbját és tágra nyilt szemmel
nézett reá – arra a napra, mikor mindezekért a tettekért meg kell
felelni, megidézem önt és gonosz fajzatának minden leszármazóját, hogy
feleljen ezekért a tettekért. Ezzel a véres kereszttel jelölöm meg,
annak bizonyságául, hogy megidéztem. Arra a napra, amikor mindezekért a
tettekért meg kell felelni, megidézem testvérét, gonosz fajának
leggonoszabbját, hogy ezekért a tettekért még külön megfeleljen. Ezzel a
véres kereszttel jelölöm őt meg idézésem bizonyságául.
Kétszer nyult kezével a mellén levő sebbe és mutatóujjával keresztet
rajzolt a levegőbe. Felemelt ujjal állott még egy ideig és mikor a kéz
lehanyatlott, ő is vele zuhant és én lefektettem – a halottat.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mikor visszatértem a fiatal nő betegágyához, azt találtam, hogy
ugyanazon sorrendben és ugyanolyan folytonossággal félrebeszél lázában.
Tudtam, hogy sok óráig tarthatott még és hogy az valószinüen a halál
csendjében ér majd véget.
Megismételtem az orvosságot, melyet azelőtt beadtam neki és ott ültem
ágya mellett, mig az éjszaka jó messzire haladt. Visitó kiáltozása nem
csökkent, a szavak és azoknak a sorrendje nem változott. Mindig ugyanaz
a »Férjem, atyám, testvérem! egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét,
nyolc, kilenc, tiz, tizenegy, tizenkettő. Csend!«
Huszonhat óra mult el azóta, hogy láttam őt. Kétszer távoztam el és
jöttem vissza és ismét ott ültem mellette, mikor gyöngülni kezdett.
Megtettem azt a keveset, ami ilyen körülmények között megtehető,
lassankint lethargiába merült és ugy feküdt ott, mint egy halott.
Olyannak látszott, mint mikor hosszadalmas, rettenetes vihar után a szél
és eső megszünik. Megszabaditottam karjait, előhivtam az asszonyt, hogy
segitsen, hogy megfelelő helyzetbe fektessem és tépett ruháját
rendbehozzam. Akkor vettem csupán észre, hogy állapota olyan volt,
melyben rövid idővel azelőtt, első izben keletkeztek anyai remények,
ekkor aztán még az a kevés reményem is elveszett, amelyet eddig
tápláltam.
– Meghalt? – kérdé a márki, akit még mindig az idősebb testvérnek
nevezek, és aki lóhátról, csizmában, sarkantyusan jött be a szobába.
– Nem halt meg, de haldoklik, – mondám.
– Micsoda erő van ezekben a közönséges testekben! – mondá és kiváncsian
nézett reá.
– Csodálatos erő van a fájdalomban és a kétségbeesésben, – válaszoltam.
Először nevetett szavaimon, majd homlokát ráncolta. Lábával széket tolt
az enyém mellé, az asszonynak megparancsolta, hogy menjen ki és halk
hangon mondá:
– Testvéremet ebbe a kellemetlenségbe keveredve találtam és azt
ajánlottam neki, hogy az ön segitségét vegye igénybe. Önnek nagy a
hirneve és mint fiatal ember, aki a jövője előtt áll, valószinüen vigyáz
az érdekeire. Amit itt látott, az olyan, hogy azt csupán látni lehet, de
nem szabad róla beszélni.
A beteg lehelletét figyeltem és elkerültem a válaszadást.
– Megtisztel a figyelmével, doktor?
– Uram, – mondám – az én hivatásomban a betegek közléseit mindig
bizalmasnak vesszük. – Óvatos voltam válaszomban, mert nyugtalanitott,
amit láttam és hallottam.
Lélegzetvétele annyira elgyöngült, hogy szivét és ütőerét vizsgáltam.
Még volt benne élet. Mikor körültekintettem, láttam, hogy mind a két
testvér figyelmesen néz reám.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az irás nagy nehézséget okoz, olyan nagy a hideg és tele vagyok
aggodalommal, hogy rajtaérnek és földalatti sötét cellába visznek, ugy
hogy az elbeszélést meg kell röviditenem. Emlékezőtehetségem zavartalan,
hű; minden szóra, mit a két testvérrel váltottam, tisztán emlékszem
vissza.
Még egy hétig kinlódott, a hét vége felé, mikor odahajoltam ajkaihoz,
megértettem néhány szótagot, mit hozzám intézett. Azt kérdezte tőlem,
hogy hol van, megmondottam neki, továbbá azt is, hogy ki vagyok. Hiába
kérdeztem őt, hogy mi a családi neve. Fejét rázta a párnán és megóvta
titkát, mint a fiu.
Nem volt alkalmam, hogy mást kérdezzek tőle, mig a testvéreknek
megmondottam, hogy végéhez közeledett és nem éli meg a következő napot.
Mindaddig kivülem és az asszonyon kivül senki sem mutatkozott a beteg
előtt, ha az öntudatnál volt, de az egyik vagy a másik testvér mindig
féltékenyen ott ült az ágy fejénél levő függöny mögött, valahányszor ott
voltam. Mikor azonban már ilyen állapotban volt, közömbösnek látszott
előttük, hogy mit beszélek vele; mintha – az a gondolat merült föl
bennem – én is haldokolnék.
Mindig észrevettem, hogy büszkeségük mélyen meg volt sértve, hogy a
fiatalabb testvér (ahogy én nevezem) kardját összemérte egy paraszttal,
egy parasztfiuval. Az egyedüli gondolat, mely mind a kettőt bántotta, az
volt, hogy ez az eset lealacsonyitja nagy mértékben a családot és hogy
nevetségessé teszi. Valahányszor az ifjabb testvér pillantásával
találkoztam, kifejezéséből azt vettem észre, nagyon neheztel reám
amiatt, hogy ezt a körülményt a fiutól megtudtam. Udvariasabb,
előzékenyebb volt velem szemben, mint az idősebb; de ezt mégis
észrevettem arckifejezéséből. Az idősebb tekintetében azt is láttam,
hogy alkalmatlan vagyok neki.
Betegem két órával éjfél előtt meghalt, órám szerint majdnem ugyanabban
a percben, mint amikor először láttam őt. Egyedül voltam mellette, mikor
szegény fiatal feje gyöngéden oldalt hanyatlott és minden földi baja és
bánata véget ért.
A testvérek a földszinten levő szobában türelmetlenül vártak arra, hogy
ellovagolhassanak. Mialatt egyedül voltam a beteg ágyánál, hallottam,
amint lovaglóostorukkal csizmájuk szárát verdesték és föl és alá
járkáltak.
– Meghalt végre? – kérdé az idősebb, mikor beléptem.
– Meghalt, – mondám.
– Gratulálok, testvér, – mondá, mikor megfordult.
Már előzetesen pénzt ajánlott föl nekem, ennek az elfogadását azonban
késleltettem. Most egy tekercs aranyat adott. Elvettem a kezéből és az
asztalra tettem. Megfontoltam a dolgot és arra az elhatározásra
jutottam, hogy nem fogadok el semmit.
– Kérem, bocsásson meg, – mondám – de ilyen körülmények között nem.
Egymásra pillantottak; ők is meghajoltak, mikor én meghajoltam előttük
és elváltunk anélkül, hogy csak egyetlen szót is mondottunk volna.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Fáradt, fáradt, fáradt vagyok, – ennyi bánat lesujtott. Nem tudom
elolvasni, amit lesorvadt kezemmel irtam.
Korán reggel egy nevemmel ellátott szekrénykében leadták lakásomon a
pénztekercset. Az első pillanattól kezdve aggodalmasan megfontoltam,
hogy mit kell tennem. Azon a napon elhatároztam, hogy privátim irok a
miniszternek, tudatom vele a két esetet, melynél segitségemet igénybe
vették és a helyet, ahová hivtak, szóval minden részletet. Tudtam, hogy
milyen hatalmas volt az udvari befolyás és hogy milyen jogai vannak a
nemességnek és azt vártam, hogy a dologról soha többé nem lesz szó, de
lelkiismeretemet óhajtottam megkönnyebbiteni. Az ügyet szigoruan
titokban tartottam, még feleségem előtt is és azt határoztam, hogy ezt
is fölemlitem levelemben. Tényleges veszedelemtől nem tartottam, de
tudtam, hogy másokra veszedelmes lehet, ha megtudják azt, amiről nekem
volt tudomásom.
Azon a napon nagyon el voltam foglalva és este nem fejezhettem be
levelemet. Másnap reggel a szokottnál jóval korábban keltem föl, hogy
befejezhessem. Az év utolsó napja volt. A levél befejezetten feküdt
előttem, amikor jelentették, hogy egy urnő látni óhajt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A feladat, melyet magam elé tüztem, mindinkább meghaladja erőmet. Oly
hideg, oly sötét van, érzékeim oly tompák és a reám nehezedő komor
hangulat oly borzasztó.
Az urnő fiatal, kellemes és szép volt, de külseje szerint nem hosszu
életü. Nagyon izgatott volt. St. Evrémonde márki feleségének mutatkozott
be. Én azt a cimzést, mellyel a parasztfiu az idősebb testvért
megszólitotta, a vállszalagon látott kezdőbetüvel hoztam kapcsolatba és
könnyen jutottam arra a következtetésre, hogy azt a nemesembert rövid
idővel azelőtt láttam.
Emlékezetem még mindig pontos, de nem irhatom le ennek a beszélgetésnek
a szavait. Gyanitom, hogy szigorubban megfigyelnek, mint azelőtt és nem
tudom, hogy mely időben figyelnek meg. Az urnő részben gyanitotta,
részben felfedezte a kegyetlen történet főadatait, tudott arról, hogy
férjének része volt abban és hogy az én segitségemet vették igénybe. Nem
tudta, hogy az a nő meghalt. Azt remélte, hogy titokban tudathatja vele
részvétét, amint nekem nagy aggodalommal mondotta. Remélte, hogy az Ég
haragját elforditja a családról, mely hosszu idő óta gyülöletes volt sok
szenvedő előtt.
Volt oka azt hinnie, hogy van egy élő nőtestvér, és legforróbb vágya az
volt, hogy ezen a testvéren segitsen. Nem mondhattam neki egyebet, mint
hogy csakugyan van ilyen testvér; azon kivül semmit sem tudtam. Bizva
titoktartásomban, azzal a reménnyel jött hozzám, hogy képes leszek az
emlitett leány nevét és tartózkodási helyét neki megmondani. Mind e
szomoru óráig egyiket sem tudom.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Papirszeleteim kifogynak. Tegnap fenyegetés közben elvettek tőlem egyet.
Följegyzéseimet ma be kell fejeznem.
Kegyes, részvéttel teljes urnő volt, házassága nem volt boldog. Hogy is
lehetett volna! A testvér nem bizott benne és gyülölte őt és minden
befolyását ellene forditotta; félt tőle és férjétől is. Mikor a kapuhoz
kisértem, kocsijában egy gyermek ült, két-három éves szép kis fiu.
– Ő érette, doktor, – mondá és könnyezve reámutatott – szeretnék
jóvátenni annyit, amennyi gyönge tehetségemtől kitelik. Máskülönben
öröksége sohasem lesz áldás reá. Érzem, hogy ha másképpen nem
engesztelik ki ezt a bünt, egy napon az ő vétkéül fogják azt betudni.
Amit magaménak mondhatok, – nagyon kevés, csak néhány ékszer – ez legyen
életének első kötelessége, hogy azt halott anyjának részvéte és mély
bánata kiséretében ennek a megsértett családnak adja, ha a leány
fölfedezhető.
Megcsókolta a fiut és dédelgetve mondá:
– A te drága érdekedben történik. Te hüséges leszel, Károlyka.
A gyermek bátran válaszolt:
– Igen.
Kezet csókoltam neki, ő karjába vette, dédelgette a fiut és elhajtott.
Sohasem láttam többé.
Minthogy férje nevét abban a hiszemben emlitette, hogy én ismerem, nem
emlitettem azt levelemben. A levelet lepecsételtem és minthogy másban
nem biztam, aznap magam kézbesitettem.
Ez este, az év utolsó estéjén, kilenc óra tájban, feketébe öltözött
ember csengetett kapumon és óhajtott látni engem. Nesztelenül követte
szolgámat a lépcsőn, egy fiatal fiut, Defarge Ernőt. Mikor szolgám a
szobába lépett, ahol feleségemmel ültem, – ó feleségem, szivem szerelme!
Szép fiatal, angol hitvesem! – láttuk, hogy az az ember, akiről ő azt
hitte, hogy a kapunál maradt, szótlanul ott áll mögötte.
– Sürgős eset Rue St. Honoréban, – mondá. – Nem tartóztatja sokáig,
kocsi vár.
Ide hozott, ide hozott a siromba. Mikor házamból kiléptem, hátulról
fekete kendőt dobtak arcomra és szájam fölött szorosan összehuzták,
karjaimat megkötözték. A két testvér egy sötét sarokból átkerült az utca
másik oldaláról és kézmozdulattal azonositotta személyemet. A másik,
zsebéből elővette levelemet, megmutatta nekem és egy lámpás lángjánál
elégette, melyet egy szolga odatartott és lábával a hamut széttaposta.
Egy szót nem szólottak. Ide hoztak, ide hoztak elevenen a siromba.
Ha Istennek ugy tetszett volna, hogy mind e borzalmas évek alatt, a két
testvér közül bármelyik kemény szivének azt sugallta volna, hogy hirt
juttasson hozzám szeretett feleségemről, – csak egyetlen szót, hogy él-e
vagy meghalt – azt hihettem volna, hogy Ő nem hagyta el őket teljesen.
De most hiszem, hogy a véres kereszt jele végzetes reájok és nekik az Ő
könyörületében nem lesz részük. Őket és leszármazottjaikat, fajuk utolsó
tagjáig én, Manette Sándor, szerencsétlen fogoly, az 1767-ik év utolsó
éjszakáján, elviselhetetlen gyötrelmemben vádolom arra az időre, mikor
mindezekért a tettekért meg kell felelni. Bevádolom őket Ég és föld
előtt.«
Rémületes üvöltés támadt, mikor ennek az okmánynak a fölolvasását
befejezték. Éktelen orditás, melyből csak a vér után való mohó szomjuság
volt kivehető. Az elbeszélés a kor legbosszuvágyóbb szenvedelmét
keltette föl és nem volt olyan fej az országban, amely ezért a halált
elkerülhette volna.
Mi szükség e törvényszék és e hallgatóság előtt kiemelni azt, hogy
Defargeék ezt a papirost nem hozták nyilvánosságra, mint a Bastilleban
felfedezett többi emlékiratot, hanem megtartották, hogy az alkalmas időt
kivárják? Minek kiemelni azt, hogy ezt a gyülölt családot Saint Antoine
már régen kiátkozta és hogy az bele volt kötve a végzetes lajstromba? Az
az ember sohasem élt, akinek erényei és szolgálatai megóvták volna ezen
a helyen, ezen a napon és ilyen váddal szemben.
Annál rosszabb volt a vádlottra, hogy a vádló jól ismert polgár, az ő
ragaszkodó barátja, feleségének atyja volt. A néptömeg őrjöngő vágyainak
egyike volt az ókor kétségbevont erényeinek az utánzása és a nép oltárán
való önfeláldozás. Mikor aztán az elnök azt mondotta (különben a saját
feje ingott volna a vállán), hogy a köztársaság jó orvosa még nagyobb
érdemeket szerez magának a köztársaság körül azáltal, hogy egy gyülölt
arisztokrata családot kiirt és kétségtelenül szent élvezetben és
gyönyörben lesz része, hogy leányát özveggyé és az ő gyermekét árvává
teszi, vad izgalom és hazafias láz fogott el mindenkit, az emberi érzés
egy szikrája nélkül.
– Itt nagy a doktor befolyása – mondá Defargené mosolyogva a
Bosszuangyalhoz. – Mentse meg őt most, kedves doktor, mentse meg!
Minden esküdt szavazásakor vad üvöltés támadt. Még egy szavazat, még
egy. Üvöltés, üvöltés.
Egyhanguan elitélték. Érzelme és származása szerint arisztokrata, a
köztársaság ellensége, a népnek hirhedt elnyomója. Vissza a
Conciergeriebe és azután a halálba, huszonnégy órán belül.