Mialatt Carton Sydney és a börtönök báránya a szomszéd sötét szobában
tartózkodtak és oly halkan beszéltek, hogy abból egy hang se volt
hallható, Lorry kételkedően és bizalmatlanul nézett Jerryre. A
becsületes iparos nem valami bizalmat keltő módon fogadta ezt a
pillantást; annyiszor váltogatta pihenő állását, mintha legalább is
ötven lába volna és mind kipróbálná; körmeit vizsgálgatta gyanus
figyelemmel; valahányszor Lorry pillantásával találkozott, sajátságos,
száraz köhögés lepte meg, mely arra késztette, hogy tenyerét szája elé
tartsa; ez a mozdulat általában olyan gyöngeség jele, mely ritkán van
kapcsolatban a jellem őszinteségével.
– Jerry, – mondá Lorry – jöjjön ide!
Cruncher oldalvást közeledett, egyik vállát előretolta.
– Mi volt a foglalkozása azonkivül, hogy hirvivő volt?
Némi megfontolás után, mely idő alatt figyelmesen nézett jóakarójára,
Cruncher arra a fényes ötletre jött, hogy ezt válaszolja:
– Földmivelő személy.
– Rossz a sejtelmem, – mondá Lorry és ujjával fenyegette őt – hogy
Tellsonék nagy és tiszteletreméltó házát hamis cégérül használta és a
legelvetemültebb tiltott foglalkozásnak élt. Ha ezt tette, ne remélje,
hogy egy jó szót is szóljak az érdekében, ha Angliába visszatérünk. Ha
ezt tette, ne remélje, hogy titkát megőrzöm. Tellsonékat nem lehet
megcsalni.
– Remélem uram, – könyörgött a megszégyenült Cruncher – hogy olyan ur,
mint ön, akinek hirvivőszolgálatot teljesitettem, amig megőszültem,
kétszer is meggondolja, hogy nekem ártson, még ha ugy volna is, de nem
mondom, hogy ugy van, hanem ha ugy volna is. És amellett még
megfontolandó, hogy még ha ugy volna is, még akkor is, minden hiba nem
csupán az egyik oldalon van. Két oldala van az éremnek. Vannak orvosok,
akik ebben az órában guineákat keresnek, mikor egy becsületes iparos egy
garast sem keres! – Garast! Nem, még egy felet se! Felet! Nem, még egy
negyedet se! – Akiknek olyan betétjük van Tellsonéknál, mint a pinty és
akik titkon orvosi szemükkel az iparosra pillantanak, mikor a bankból
kijőve kocsijukba szállanak, mint a pinty és még jobban. Nos, ez is
Tellsonék megcsalása! Nem lehet mártást adni csupán a lud mellé, a gunár
mellé pedig nem. Aztán meg itt van Cruncherné, vagy legalább is ott volt
a vén Angliában való tartózkodásunk idején, és holnap reggel, ha alkalom
volna rá, térden csuszkálna az üzlet ellen anyira, hogy azt tönkre
teszi, teljesen tönkre. Ezeknek az orvosoknak a feleségei nem
csuszkálnak a térdükön; és ha csuszkálnak is, csak azért teszik, hogy
több pácienst kapjanak; és hogy lehet az egyiket megkapni, a másik
nélkül? Aztán ott vannak a temetési vállalkozók, az egyház hivatalnokai,
a sirásók, a temetőőrök (mind pénzsóvár és mind benne van), ezek mind
gondoskodnak arról, hogy az ember ne keressen mellette, még ha igaz
volna is. És azt a keveset, amit az ember keresne, az sohasem válnék
javára, Lorry ur. Igen, sohasem volnék javára; szivesen lemondana erről
a foglalkozásról, csak tudná, hogy hogyan kerüljön ki belőle. – ha már
egyszer belejutott – még ha igaz volna is.
– Fuj! – kiáltott Lorry, ámbár szelidebben nézett reá. – Rémület fog el,
ha látom.
– Amit alázattal akartam kérni, uram, – folytatta Cruncher – még ha ugy
volna is, de nem mondom, hogy ugy van…
– Ne kerteljen – mondá Lorry.
– Nem, semmiesetre sem, uram, – válaszolt Cruncher, mintha mi sem volna
távolabb gondolataitól vagy cselekvésétől – amit alázatosan kérni
akartam, uram, az a következő. Ott, azon a széken, ott a Temple Bar
mellett, ott ül a fiam, növekszik, férfivá fejlődik; ez a fiu hirt vihet
önnek, ellát minden szolgálatot, amit csak kiván. Ha ugy volna is, de én
nem mondom, hogy ugy van, (mert nem akarok kertelni, uram), engedje meg,
hogy az a fiu elfoglalja atyja helyét, hadd gondoskodjék anyjáról; ne
árulja el ennek a fiunak az atyját, ne tegye, uram; hadd legyen az apa
tisztességes sirásó és tegye jóvá azt a gonoszat, amit kiásással
elkövetett, még ha ugy volna is, hadd ássa el azokat tisztességesen és
becsülettel és gazember legyen, ha valaha megengedi, hogy azokat
kiássák. Ez az, Lorry ur, – mondá Cruncher és kabátja ujjával megtörülte
homlokát, annak jeléül, hogy beszédje végéhez közeledik – ez az, amit
tisztelettel kérni akartam, uram. Az ember itten nem tudja elképzelni,
hogy milyen rettenetes a fejnélküli állapot. Istenem, hisz annyi van,
hogy ugy lenyomják az árat, hogy még a vitel dija sem kerül ki belőle,
még az sem. Ezek az én gondolataim, még ha ugy volna is és kérem, ne
tessék elfelejteni, hogy azt, amit mondottam, jó szándékkal mondottam,
holott hallgathattam volna is.
– Ez legalább igaz – mondá Lorry. – Ne beszéljen erről többet. Lehet,
hogy segiteni fogom, ha megérdemli és tettekkel, nem szavakkal mutat
megbánást. Több szót nem akarok.
Cruncher homlokához ért, mikor Carton és a kém visszatértek a sötét
szobából.
– Isten önnel, Barsad ur, – mondá az előbbi – igy most már
megállapodtunk és tőlem nincs mit tartania.
Leült a tüzhely mellett egy székre, Lorryval szemben. Mikor egyedül
maradtak, Lorry azt kérdezte tőle, hogy mit végzett vele.
– Nem sokat. Ha a fogoly ügye rosszul állana, biztositottam magamat,
hogy egyszer bejuthatok hozzá.
Szomoru csalódás látszott Lorry arcán.
– Ez minden, amit tehettem, – mondá Carton – tulsokat kivánni, ennek az
embernek a fejét a bárd alá juttatná, és amint ő maga mondja, rosszabb
ugy sem történhetik vele, ha följelentjük is. Ez volt helyzetünk gyönge
oldala. Ezen nem lehet segiteni.
– De a hozzá való bejutás, – mondá Lorry – ha rosszul jár a törvényszék
előtt, nem menti meg őt.
– Ezt sohasem mondtam.
Lorry szeme a tüzet kereste, Lucie iránt való részvéte és ennek a
második elfogatásnak a sulyos csapása fokozatosan gyöngitette a látását;
öreg ember volt már, akit az utóbbi időben sok csapás sujtott és könnyek
perdültek végig az arcán.
– Ön jó ember és hű barát, – mondá Carton változott hangon – bocsássa
meg, hogy észreveszem meghatottságát. Atyámat sem láthatnám sirva, nem
volnék képes gondtalanul ott ülni mellette. Ha atyám volna, sem
tisztelhetném jobban a bánatát. De ettől a szerencsétlenségtől meg van
kimélve.
Ámbár ez utolsó szavakat régi szokott módján mondotta, mégis hangjában
is és meghatottságában is, igazi érzelem és tisztelet nyilvánult, ugy
hogy Lorry, aki őt jobb minőségében sohasem ismerte, teljesen
meglepődött, kezét nyujtotta neki és Carton azt gyöngéden megszoritotta.
– De hogy visszatérjünk szegény Darnayra, – mondá Carton – ne szóljon
Lucienek erről a beszélgetésről, vagy megállapodásról. Reánézve nem
volna lehetséges, hogy lássa őt. Ő azt hihetné, hogy legrosszabb esetben
arra szolgálhat, hogy módot nyujthat neki, hogy az itéletet megelőzze.
Lorry erre nem gondolt és gyorsan Cartonra nézett, hogy lássa, vajjon
ilyesmire gondol-e. Ugy látszott; viszonozta pillantását és
nyilvánvalóan megértette.
– Lucie ezerfélét gondolhat, – mondá Carton – minden ilyen gondolat csak
szaporitaná gyötrelmeit. Ne emlitsen engem előtte. Amint megérkezésemkor
emlitettem, jobb, ha nem látom őt. Anélkül is segitségére lehetek egy
kissé, ha talán alkalom kinálkozik reá. Remélem, ön odamegy hozzá?
Nagyon kétségbeesett lehet ma éjjel.
– Most egyenest odamegyek.
– Ennek örülök. Annyira vonzódik önhöz és annyira bizik önben. Jó
szinben van?
– Bánatos és szerencsétlen, de nagyon szép.
– Ah!
Hosszu, bánatos hang volt, mint valami sóhaj – majdnem zokogás.
Lorryt ez a hang arra késztette, hogy Carton arcába nézzen, mely a tüz
felé volt fordulva. Valami fény vagy árnyék (az öreg ur nem volt képes
megmondani, hogy melyik a kettő közül) tünt el róla oly gyorsan, mint
valami viharos szép napon fényváltozás repül végig egy lejtőn; fölemelte
a lábát, hogy visszalökje az egyik égő kis fadarabot, mely a tüzhelyből
kiesőfélben volt. Akkoriban divatos fehér lovaglókabátot és
lovaglócsizmát viselt és ez a világos viselet oly ellentétben volt
hosszu, szabadon csüngő, szinte rendezetlen, sötétbarna hajfürtjeivel,
hogy arca nagyon sápadtnak látszott. Nem törődött a tüzzel és Lorry
óvatosságra intette; csizmája még mindig az égő fadarabon volt, amely
lábának sulya alatt összeroppant.
– Egészen megfeledkeztem arról, – mondá.
Lorry ismét reánézett. Mikor a természettől fogva szép arc
meghatottságát észrevette, a foglyok arcára emlékezett, akiket most oly
gyakran volt alkalma látni.
– És az ön üzleti elfoglaltsága véget ért itten, uram? – mondá Carton,
feléje fordulva.
– Igen. Mint tegnap este emlitettem, mikor Lucie olyan váratlanul
idejött, megtettem végre mindent, amit tehettem. Azt reméltem, hogy
biztosságban lesznek itten és elutazhatom Párisból. Megvan az utlevelem.
Utra készen voltam.
Mind a ketten hallgattak.
– Hosszu életre tekinthet vissza, uram – mondá Carton elmélyedve.
– Hetvennyolcadik évemben vagyok.
– Egész életében hasznos volt; kitartóan és állandóan munkálkodott;
bizalommal, tisztelettel nézték.
– Üzletember voltam, mióta férfi vagyok. Sőt, mondhatom, hogy már
fiukoromban is az voltam.
– És látja, hogy mily helyet foglal el hetvennyolc évvel. Mennyinek fog
hiányozni, ha ez a hely egykor üres lesz?
– Magányos agglegény, – válaszolt Lorry fejét rázva – nincs senki, aki
értem könnyezzen.
– Hogy mondhat ilyet? Hát Lucie nem siratná önt? És az ő gyermeke?
– Igen, igen, hála Istennek. Nem egészen ugy gondoltam, amint mondottam.
– Ez ok arra, hogy Istennek hálát adjak; vagy nem?
– Bizonyára, bizonyára.
– Ha ma éjjel azt mondaná magányos szivéhez: nem nyertem meg egy emberi
teremtménynek sem a szeretetét és vonzalmát, háláját vagy tiszteletét;
egy sziv sem gondol reám gyöngéden, senki sem emlékszik reám, hogy
segitettem, vagy szolgálatot teljesitettem volna valakinek, akkor az ön
hetvennyolc éve hetvennyolc sulyos átok volna; nemde?
– Igaza van, Carton ur, ugy volna.
Sydney ismét a tüz felé forditotta tekintetét és néhány pillanatnyi
hallgatás után igy szólt:
– Szeretném kérdezni öntől: vajjon gyermekkora távolnak látszik-e ön
előtt? Azok a napok, mikor anyja ölében ült, nagyon távolinak látszanak?
Lorry megfelelő gyöngédséggel válaszolt.
– Husz év előtt annak látszott, de mostan nem. Mert mennél inkább jutok
a véghez, aközben haladok és közeledem az elejéhez. Ez a távozás
barátságos enyhülésének és előkészülésének látszik. Szivemet most sok
emlék érinti, mely azelőtt szunnyadt; emlékszem szép fiatal anyámra (és
én oly öreg vagyok) és azokra a napokra, mikor az, amit életnek mondunk,
nem látszott előttem olyan valónak és hibáim még nem váltak szokássá.
– Értem ezt az érzést! – kiáltott föl Carton és mélyen elpirult. – És
attól jobban érzi magát?
– Remélem.
Carton ekkor megszakitotta a beszélgetést, fölkelt és fölsegitette
kabátját. – De ön még fiatal – mondá Lorry, visszatérve a tárgyra.
– Igen, – mondá Carton – nem vagyok öreg, de nem olyan módon töltöttem
el ifjuságomat, mely öreg korhoz vezetne. Rólam elég.
– Rólam is, bizonyára – mondá Lorry. Elmegy?
– Elkisérem a kapuig. Ismeri kóborló szokásomat és nyughatatlan
természetemet. Ha sokáig kóborolnék az utcákon, ne aggódjék; reggel
ismét megjelenek. Elmegy holnap a tárgyalásra?
– Sajnos, igen.
– Én is ott leszek, de csupán a tömegben. Kémem majd talál helyet a
számomra. Fogadja karomat, uram.
Lorry elfogadta, lementek a lépcsőn, ki az utcára. Néhány perc alatt
Lorry rendeltetési helyére jutottak. Carton ott elhagyta őt; de egy kis
távolságra megállott, visszatért a kapuhoz, mikor az bezárult és
megérintette. Hallotta, hogy Lucie naponta elment a börtönhöz. – Itt
jött ki, – mondá ő maga körül tekintve – erre fordult, ezeken a köveken
lépdelt. Követem lépéseit.
Esti tiz óra volt, mikor La Force börtönhöz ért, ahol ő százszor is
állott. Egy kis favágó, aki műhelyét már becsukta, kapujában pipázott.
– Jó estét, polgár! – mondá Carton Sydney, menetközben megállva, mert az
ember kutatóan nézte őt.
– Jó estét, polgár.
– Hogy van a köztársaság?
– Ön a guillotinet gondolja? Nem rosszul. Ma hatvanhárom. Nemsokára
százig jutunk. Sámson és emberei néha panaszkodnak, hogy fáradtak. Ha,
ha, ha! Mulatságos fickó ez a Sámson. Micsoda borbély!
– Gyakran megy oda, hogy lássa őt?
– Borotválni? Mindig. Minden nap. Micsoda borbély! Látta őt munkában?
– Soha.
– Menjen oda és nézze meg, ha munkában van. Képzelje el, polgár, ma
hatvanhármat borotvált kevesebb, mint két pipa ideje alatt! Kevesebb két
pipánál. Szavamra mondom!
Mikor a vigyorgó kis szörnyeteg pipáját fölemelte, hogy megmutassa,
hogyan ellenőrizte a hóhér idejét, Cartonban olyan heves vágy támadt,
hogy leüsse őt, hogy elfordult tőle.
– De ön nem angol, – mondá a favágó – ámbár angol ruhát hord?
– De igen – mondá Carton, szünetelve ismét és vállán keresztül
válaszolt.
– Ugy beszél, mint egy francia.
– Itt tanultam.
– Ah, ah, tökéletes francia! Jó éjt, angol!
– Jó éjt, polgár!
– De menjen oda és nézze meg azt a mulatságos kutyát, – kiabált utána a
kis ember. – És vigyen pipát magával!
Sydney még nem jutott messzire, mikor az ut közepén egy pislogó lámpa
alatt megállott és ceruzával egy szelet papirra irt. Azután olyan ember
határozott lépteivel, aki az utat jól ismeri, több sötét, piszkos utcán
haladt keresztül, – a szokottnál is piszkosabbak voltak, mert ebben a
rémidőben még a legelőkelőbb utcákat sem tisztitották – megállott egy
gyógyszerész üzlete előtt, melyet a tulajdonos éppen bezárni készült.
Kicsiny, homályos, ferde üzlet volt, egy lejtőn emelkedő, görbe utcában,
tulajdonosa is kicsiny, görbe és sötét volt.
Ezt a polgárt is jóestével köszöntötte, amint asztala elé állott, és a
szelet papirost eléje helyezte.
– Huj! – fütyörészett a gyógyszerész halkan, amint elolvasta. – Hi, hi,
hi.
Carton Sydney nem ügyelt reá és a gyógyszerész kérdé:
– Az ön számára, polgár?
– Igen.
– Legyen óvatos és tartsa ezeket külön, polgár! Ismeri, hogy mi a
következménye, ha elkeverődnek?
– Teljesen.
Néhány apró csomagot készitett és átadta neki. Ő egyenkint kabátja belső
zsebébe dugta, leszámolta az érte járó pénzt és nyugodtan távozott az
üzletből.
– Holnapig nincsen semmi tennivalóm. Aludni nem tudok – mondá ő a holdra
tekintve.
Nem a régi, mivel sem törődő módon mondotta hangosan e szavakat a
gyorsan vonuló felhők alatt, nem volt az az önmagán kétségbeeső,
bizalmatlan mód. Fáradt ember határozott hangja volt, aki hosszas,
fárasztó bolyongás után megtalálta a helyes utat és maga előtt látja
utazása végét.
Hosszu idővel azelőtt, mikor mint nagy reményekre jogositó ifju hires
volt iskolatársai között, atyját sirjához kisérte. Anyja évekkel azelőtt
halt meg. Lelkében fölelevenedtek azok az ünnepélyes szavak, melyeket a
pap mondott atyja sirján, most, mikor ott járt a sötét utcában az
éjszaka sötét árnyaiban, mialatt fölötte a felhők gyorsan vonultak el a
hold előtt:
»Én vagyok a Feltámadás és az Élet, mondja az Úr, aki bennem hisz, az
örökké él, még ha meghal is: és aki itten él és bennem hisz, az nem hal
meg soha«.
Egy városban, melyben a bárd uralkodott, éjszaka egyedül, természetes
részvétet érezve a hatvanháromnak sorsával, akiket ma kivégeztek és a
holnapi nap áldozataival, akik a börtönökben vártak sorsukra és az
azután való holnap és más holnap áldozataival; ez a gondolatmenet
elevenitette föl emlékében azokat a szavakat. Nem kutatott utánuk, de
elismételte azokat és tovább haladt.
Meghatott érdeklődéssel haladt el a megvilágitott ablakok mellett, ahol
az emberek pihenőre tértek, hogy néhány nyugodt órán át elfelejtsék a
környező borzalmakat, a templomok tornyai mellett, melyekben már nem
mondottak imákat, mert a papoknak sok éven át folytatott csalásai,
fosztogatásai és feslett életmódja a hitet már teljesen lerombolta; a
távollevő temetők mellett, melyeknek kapuira ezt irták: »örök
nyugalomnak szentelve«; a zsufolt börtönök mellett; és az utcákon,
amelyeken hatvanankint gördültek az áldozatok a halál felé, amely oly
közönséges és mindennapossá vált, hogy a nép között a guillotine véres
munkájáról még szomoru kisértetes monda sem támadt soha; meghatottan
érdeklődve a város élete és halála iránt, mely őrjöngésében rövid éjjeli
szünetre készült, haladt át Carton Sydney a Szajnán, a világosabb utcák
felé.
Kevés fogat volt látható, mert aki kocsin járt, könnyen volt gyanuba
fogható, az előkelőség fejét vörös hálósapkába rejtette, nehéz cipőt
huzott fel és gyalog járt. De a szinházak zsufolásig megteltek és a nép
vidáman tódult ki belőlük, mikor elhaladt mellettük és csevegve ment
hazafelé. Az egyik szinház kapujában egy kis leányka állott az anyjával,
az utca sarán átjárót kerestek. Ő átvitte a gyermeket és mielőtt a
félénk kar elszabadult nyakától, csókot kért tőle.
»Én vagyok a Föltámadás és az Élet, mondja az Úr, aki bennem hisz, az
örökké él, még ha meghal is; és aki itten él és bennem hisz, az nem hal
meg soha.«
Most, mikor az utcák elcsendesedtek és az éjszaka beállott, ezeket a
szavakat hangoztatták vissza léptei, tele volt velük a levegő.
Menetközben higgadtan és nyugodtan ismételgette magában; de mindig
hallotta azokat.
Az éjszaka eltünt és amint ott állott a hidon és a viz csobogását
hallgatta, mely Páris szigetének partjait mosta, a házak és templomok
festői zavarban ragyogtak a hold fényében, hidegen közeledett a nappal,
mint valami halott arca, ugy tekintett ki az égből. Majd elsápadt a
hold, az éj, a csillagok is meghaltak és egy pillanatig ugy látszott,
mintha a teremtés a halál birodalmába került volna.
De a felkelő nap rásütött e szavakra és ugy látszott, mintha ragyogó,
hosszu, meleg sugarai egyenesen szivébe hatoltak volna. És amint
alázattal emelte fel tekintetét a mennybolt felé, ugy látszott, mintha
fénysugarakból való hid képződött volna a levegőben közötte és a nap
között, alatta pedig ragyogott a folyó.
Az erős, gyors, mély és biztos áradat olyan volt a hajnali csendben,
mint egy hasonló hangulatban levő jóbarát. Végigment a folyó partján,
messzire a házaktól és a meleg napfényben a parton elszunnyadt. Mikor
fölébredt és fölkelt, még egy ideig ott állott és egy örvényt nézett,
mely céltalanul keringett, forgott, mig a folyó elnyelte és a tenger
felé vitte. »Mint engem.«
Majd csónak jött lassan lefelé a folyón, vitorlája lágy, holt levélhez
hasonló szinü volt, elhaladt mellette és eltünt a messzeségben; mihelyt
a csendes barázda eltünt a vizben, befejezte imáját, hogy vétkei és
hibái könyörületesen mérlegeltessenek, e szavakkal: »Én vagyok a
Feltámadás és Élet«.
Lorry már nem volt otthon, mikor ő hazaért és könnyen volt gyanitható,
hogy a jó öreg ember hová ment. Carton Sydney csupán egy csésze kávét
ivott, kevés kenyeret evett hozzá és miután megmosakodott és ruhát
váltott, hogy felfrissüljön, a tárgyalás helyére ment.
A tárgyaló terem már eleven és hangos volt, mikor a fekete bárány – aki
elől sokan félénken visszavonultak – őt a tömeg között egy sötét sarokba
vezette. Lorry ott volt, Manette doktor is ott volt, Lucie is ott volt,
atyja mellett ült.
Mikor férjét bevezették, reánézett vigasztalva, bátoritva őt, pillantása
tele volt bámulatos szerelemmel és gyöngéd részvéttel és az ő kedvéért
bátor volt, ugy hogy a fogolynak arcába tódult a vér, pillantása
ragyogott és szivét uj élet töltötte el. Ha valaki látta volna azt a
hatást, melyet Lucienek Carton Sydneyre vetett pillantása előidézett,
ugyanazt az eredményt látta volna rajta is.
Ennél az igazságtalan törvényszéknél kevés vagy egyáltalán nem volt
tárgyalási rend, mely a vádlottnak megfelelő meghallgattatást
biztositott volna. De hisz forradalom se lehetett volna ilyen, ha a
törvényekkel, formákkal és ceremóniákkal nem éltek volna vissza oly
borzalmas módon, hogy a forradalom bosszuja öngyilkos volt, mely
mindezzel nem törődött.
Minden szem az esküdtszék felé fordult. Ugyanazok a határozott hazafiak
és jó köztársaságiak, mint tegnap és tegnapelőtt, mint holnap és
holnapután. Különösen feltünt közöttük egy mohóarcu férfi, kinek ujjai
folyton ajkai körül mozogtak, az ő külseje nagyon kielégitette a
hallgatóságot. Életre éhes, kannibálkülsejü, vérszomjas esküdt, Jacques
Három, Saint Antoineből. Az egész esküdtszék kutyák esküdtszékének
látszott, mely az erdő vadjai fölött itélkezik.
Minden szem azután az öt biró és a közvádló felé fordult. Gyöngédségre
ott nem lehetett számitani. Kegyetlen, törhetetlen, gyilkos arcok.
Azután minden szem egy más szemet keresett a tömegben és helyeslő
pillantást váltott azzal; a fejek bólintottak egymásnak, mielőtt feszült
figyelemmel előrehajoltak.
Evrémonde, más néven Darnay Károly. Tegnap szabadonbocsátották. Tegnap
ujra bevádolták és elfogták. Tegnap éjjel kézbesitették neki a vádat. A
köztársaságnak gyanus és bevádolt ellensége, arisztokrata, zsarnok
családnak tagja, egyike annak a fajnak, mely proscribáltatott, mert
megszüntetett privilégiumait a nép aljas elnyomására használta.
Evrémonde, más néven Darnay Károly a proscripció értelmében a törvény
szerint föltétlen halott.
Ennyit mondott a közvádló, kevés, vagy talán még ennél is kevesebb
szóval.
Az elnök azt kérdezte, hogy a vádlottat nyiltan vagy titkon
jelentették-e föl.
– Nyiltan, elnök.
– Ki?
– Három egyén. Defarge Ernő, korcsmáros Saint Antoineban.
– Jó.
– Defarge Teréz, felesége.
– Jó.
– Manette Sándor, orvos.
Nagy lárma támadt a teremben, melynek közepében látták, amint Manette
doktor sápadtan és reszketve ugrott föl helyéről.
– Elnök, ezen állitás ellen méltatlansággal óvást emelek, az csalás és
hamisitás. Tudja, hogy a vádlott leányom férje. Leányom és hozzátartozói
kedvesebbek nekem életemnél. Hol van és ki az a hamis összeesküvő, aki
azt mondja, hogy én vádolom gyermekem férjét?
– Manette polgár, legyen nyugodt. Ha megtagadja a törvényszék tekintélye
iránt való engedelmességet, önmagát is törvényenkivüli állapotba
juttatja. Ami pedig azt illeti, hogy mi kedvesebb önnek, mint az élet,
jó polgárnak semmi sem lehet oly kedves, mint a köztársaság.
Hangos helyeslés követte ezt a rendreutasitást. De az elnök csengetett
és melegséggel folytatta:
– Ha a köztársaság gyermekét követelné áldozatul, nem volna más
kötelessége, mint hogy azt áldozza fel. Figyeljen arra, ami következik.
Addig pedig legyen csendben.
Őrjöngő helyeslés támadt ismét. Manette doktor leült és remegő ajakkal
nézett körül; leánya közelebb huzódott hozzá. Az esküdtszékben a mohó
ember kezét dörzsölte és azután ujjait ismét szája elé helyezte.
Mihelyt a teremben a csend annyira helyreállott, hogy a tárgyalás
folytatható volt, Defargeot szólitották föl, aki röviden előadta, hogy
már fiukorában a doktor szolgálatában volt, elmondotta az ő elfogatását,
megszabadulását, és azt az állapotot, amelyben a doktor volt, mikor
megszabadulása után neki átadták. Ezt még rövid kihallgatás követte,
mert a törvényszék gyorsan végezte dolgát.
– Polgár, ön jó szolgálatot teljesitett a Bastille bevételénél?
– Azt hiszem.
Ekkor egy izgatott asszony visitott a tömegből:
– A legjobb harcosok egyike volt ott. Miért ne mondjuk? Az nap tüzér
volt ott és az elsők között volt, akik az átkozott várba beléptek, mikor
azt elfoglalták. Hazafiak, igazat mondok!
A Bosszuangyal volt, aki, a hallgatóság élénk helyeslése közben,
beleszólt a tárgyalásba. Az elnök csöngetett, de a Bosszuangyal
fölhevülve a helyesléstől, kiabálta: »Mit törődöm azzal a csengővel?«
Akkor aztán ismét élénken helyeseltek.
– Mondja el a törvényszéknek, polgár, hogy mit tett azon a napon a
Bastillenál?
– Tudtam, – mondotta Defarge – mialatt feleségére nézett, aki a lépcső
alján állott és szilárdan reánézett – tudtam, hogy a fogoly, akiről
beszélek, Százöt Északi Torony nevü cellába volt bebörtönözve. Őtőle
magától hallottam. Nem ismerte önmagát más néven, mint Százöt Északi
Torony, mikor felügyeletem alatt cipőket készitett. Mikor ágyum mellett
szolgáltam, azt határoztam, hogy ha a vár elesik, azt a cellát
megvizsgálom. A vár elesett. Felmászok a cellába, egy polgár, aki az
esküdtek között ül, elkisért, a börtönőr vezetett. Alaposan átkutatom. A
kémény egy repedésében, ahol egy követ kiemeltek, egy teleirott papirost
találok. Ez az a tele irott papir. Manette doktor kezeirásának néhány
próbáját megvizsgáltam. Ez Manette doktor kezeirása. Ezt a papirt,
Manette doktor kezeirását, az elnök kezébe teszem.
– Felolvasandó.
Halotti csendben és nyugalomban – a vád alatt levő fogoly gyöngéden
nézett feleségére, felesége csak akkor forditotta el tekintetét róla, ha
aggodalmas részvéttel atyjára nézett, Manette doktor tekintetét az
olvasóra függesztette, Defarge pedig sohasem kerülte el feleségének
élvezettől kéjelgő tekintetét, mind a többi tekintet a doktort nézte,
aki senkit sem látott körülötte – fölolvasták a papirt, amint
következik.