A halálraitélt ártatlan ember szerencsétlen felesége összeroskadt az
itélet sulya alatt, mintha halálosan sujtották volna. Hang nem jött az
ajkára, de lelkének erős volt a szózata és azt hangoztatta feléje, hogy
ő az egyedüli a világon, akinek őt fájdalmában fel kell emelnie és
akinek nem szabad fájdalmát növelnie, ugy hogy még ettől a csapástól is
rögtön magához tért.
Minthogy a biráknak nyilvános utcai ünnepségen kellett résztvenniök, a
törvényszék elnapolódott. A lárma és a teremnek a számos kijáráson való
megüresedése még nem szünt meg, mikor Lucie karját férje felé kinyujtva
állt ott, arcában csupa szerelem és vigasztalás volt látható.
– Ha megérinthetném! Ha megölelhetném csak egyszer! Ó, jó polgárok,
habár csak annyi részvétetek volna irányunkban!
Csak a börtönőr maradt ott és kettő a négy ember közül, aki őt az elmult
este elfogta és Barsad. A nép mind kitódult az utcára, hogy a
látványosságot megnézze. Barsad ajánlotta a többinek:
– Hadd ölelje meg; hisz csak egy pillanat. – Hallgatva beleegyeztek és a
padokon át a teremben levő emelvényhez kisérték, ahonnan Károly
előrehajolt és karjaiba ölelhette.
– Isten veled, lelkem édes szerelme. Utolsó áldásom kisérjen, szerelmem.
Ismét találkozunk ott, ahol a fáradtak pihennek.
Ezek voltak férje szavai, mikor keblére ölelte őt.
– El tudom viselni, édes Károly. Az Ur segit; ne szenvedj miattam.
Utolsó áldást gyermekünknek.
– Általad küldöm. Általad csókolom. Isten hozzádot mondok neki általad.
– Férjem. Nem! Még egy pillanatra! – Elszakadt tőle. – Nem leszünk
sokáig elválasztva. Érzem, hogy szivem lassan megtörik; de
kötelességemet megteszem, amig képes vagyok arra és ha elhagyom őt,
Isten jó barátokat támaszt az ő számára is, amint Ő érettem megtette.
Atyja követte őt és mindkettő előtt térdre borult volna, ha Darnay
kezénél nem fogja és ezt kiáltja:
– Nem, nem! Mit cselekedett, hogy előttünk térdelni akar? Most tudjuk,
hogy milyen küzdelmei voltak azelőtt. Most tudjuk, hogy mit szenvedett,
mikor származásomat gyanitotta és mikor azt megtudta. Most tudjuk, hogy
milyen természetes ellenszenvvel kellett megküzdenie és azt legyőzni az
ő érdekében. Szivünk egész melegével, minden szerelmünkkel mondunk önnek
köszönetet. Az Ég áldja meg!
Az atya egyedüli válasza volt, hogy kezével ősz hajába markolt és azt
tépte hangos jajveszékelés közben.
– Nem történhetett másképpen – mondá a fogoly, – minden összeműködött,
hogy igy végződjék. Az az eredménytelen törekvés, hogy szegény anyám
parancsának eleget tegyek, hozott végzetesen az ön közelébe. Gonoszból
nem származhatott jó és áldatlan kezdetnek nem lehetett szerencsésebb
vége. Vigasztalódjék és bocsásson meg nekem. Az Ég áldja meg!
Mikor elvezették, felesége elbocsátotta őt és imára kulcsolt kezekkel
nézett utána, arcán sugárzó kifejezés ült, melyben még vigasztaló mosoly
is volt látható. Mikor a foglyok ajtaján eltávozott, megfordult, fejét
szeretően atyja keblére hajtotta, szólni akart hozzá és lábaihoz
rogyott.
Akkor előkerült Carton Sydney a sötét sarokból, ahonnan nem mozdult
eddig és fölemelte őt. Csak atyja és Lorry voltak vele. Karja remegett,
mikor fölemelte és fejét megtámasztotta. De arcából nemcsak részvét –
büszkeség is sugárzott.
– Kocsiba vigyem őt? Nem érzem a sulyát.
Könnyen vitte a kapuhoz és gyöngéden lefektette a kocsiban. Atyja és
öreg barátja beszállottak, ő a kocsis mellé ült.
Mikor a kapuhoz értek, ahol csak néhány órával azelőtt állott a
sötétségben, hogy elképzelje, hogy az utca mely durva köveit érintették
lábai, ismét kiemelte őt és a lépcsőn fölvitte szobájába. Ott lefektette
egy divánra, ahol gyermeke és Miss Pross sirtak fölötte.
– Ne hozza eszméletre – mondá gyöngéden az utóbbinak, jobb neki igy; ne
hozza öntudatra, amig csupán eszméletlen.
– Ó, Carton, Carton, édes Carton – kiáltott a kis Lucie és
szenvedélyesen átölelte nyakát, bánata kitörésében. – Most, hogy eljött,
bizonyára tesz valamit, hogy mamán segitsen és hogy papát megmentse! Ó,
nézzen reá, édes Carton! Ön azok közül való, akik szeretik őt, el tudja
viselni, hogy igy látja őt?
A gyermek fölé hajolt és viruló arcát arcára fektette. Gyöngéden letette
őt és öntudatlan anyját nézte.
– Mielőtt távozom – kérdezte és szünetet tartott – megcsókolhatom-e őt?
Későbben emlékeztek arra, hogy mikor föléje hajolt és ajkaival arcához
ért, néhány szót suttogott. A kis Lucie, aki legközelebb állott hozzá,
mondotta nekik később és unokáinak is elmondotta, mikor szép öregasszony
volt, hogy hallotta, amint ezt mondotta: »egy életet, melyet szeret«.
Mikor kiment a másik szobába, hirtelen Lorryhoz és atyjához fordult,
akik követték őt, és az utóbbinak mondá:
– Manette doktor, tegnap még nagy befolyása volt; kisérelje meg,
utóljára. A birák és a hatalmon levők mind barátságosak önhöz és hálásak
szolgálataiért; nemde?
– Semmi sem maradt előlem titokban, ami Károlyra vonatkozott.
Feltétlenül biztositottak, hogy megmentem őt; és meg is mentettem. –
Nagyon nyugtalanul és nagyon lassan válaszolt.
– Kisérelje meg ismét. Csak nagyon kevés idő van holnap délutánig, de
kisérelje meg.
– Megkisérelem. Nem habozok egy pillanatig sem.
– Ez helyes! Tudom, hogy olyan energia, mint az öné, nagy dolgokat vitt
véghez, ámbár – tette hozzá mosolyogva és sóhajjal – ily nagy dolgot
soha. De kisérelje meg! Oly keveset ér az élet, ha rosszul használjuk,
de mégis ezt a fáradságot megéri. Ha nem ugy volna, nem volna áldozat
lemondani róla.
– Elmegyek – mondá Manette doktor – egyenest a közvádlóhoz és az
elnökhöz és a többihez is elmegyek, akiket inkább nem nevezek meg. Irok
– de várjunk csak! Ünnep van az utcákon, alkonyat előtt senki sem lesz
otthon található.
– Az igaz! Kétségbeesett remény, a legjobb esetben is, és nem
kétségbeesettebb, ha alkonyatig elhalasztódik. Szeretném tudni, hogy mit
végez, ámbár én nem remélek semmit. Mit gondol, Manette doktor, mikorra
térhet vissza e félelmetes hatalmaktól?
– Remélem, hogy közvetlenül alkonyat után. Egy-két óra lefolyása alatt.
– Négy óra után már sötétedik. Vegyük a leghosszabb időt. Ha én Lorry
urhoz megyek kilenckor, meghallom-e, hogy mit végzett, barátunktól, vagy
öntől?
– Meg.
– Szerencsét kivánok.
Lorry követte Sydneyt a kapuhoz és vállát érintette, amint elmenőben
volt és megfordulásra késztette.
– Nincs reményem, – mondá Lorry halk és fájdalmas suttogással.
– Nekem sincs.
– Ha ezek közül az emberek közül egy, vagy mind hajlandó is volna arra,
hogy életben hagyja őt, – ez óriási föltétel, mert nekik micsoda az ő,
vagy bárkinek az élete – kétségbevonom, hogy a törvényszéki teremben
lefolyt jelenetek után ezt tenni mernék.
– Én is. A bárd zuhanását hallottam abban az üvöltésben.
Lorry karját az ajtófélfának támasztotta és arcával reáborult.
– Ne essék kétségbe, – mondá Carton nagy gyöngédséggel – ne bánkódjék.
Manette doktort bátoritottam ezzel az eszmével, mert éreztem, hogy egy
napon Lucienek ez vigasztalás lesz. Különben azt hihetné, hogy életét
könnyelmüen pusztulni engedték vagy elvetették és ez bánatot okozhatna
neki.
– Igen, igen, igen, – válaszolt Lorry, szemét fölszáritva. – Igaza van.
De ő meghal; nincs többé remény.
– Igen. Meghal; nincs többé remény, – ismételte Carton. És szilárd
lépéssel haladt le a lépcsőn.