A rettegett öttagu törvényszék, a közvádló és az elszánt esküdtszék
naponta ülésezett. Minden este elküldötték jegyzéküket, melyet a
különböző börtönök őrei foglyaik előtt felolvastak. A börtönőrök állandó
tréfája ez volt: Ti, idebenn, jöjjetek ki és hallgassátok meg az esti
lapot!
– Evrémonde Károly, másként Darnay.
Igy kezdődött, végre, La-Forceban az esti ujság.
Ha egy nevet szólitottak, tulajdonosa elkülönült a többitől és arra a
helyre lépett, mely az ilyen végzetes módon kihirdetettek részére volt
fenntartva. Evrémonde Károly, másként Darnaynak volt oka, hogy ismerje
ezt a szokást; százakat látott igy eltünni.
A duzzadtarcu börtönőr, aki szemüveget viselt olvasáskor, fölötte
tekintett el, hogy megbizonyosodjék afelől, hogy ő megfelelő helyre
lépett-e, végigolvasta a jegyzéket és minden névnél hasonló kis szünetet
tartott. Huszonhárom név volt rajta, de csak huszan jelentkeztek; a
megidézett foglyok közül egyik meghalt a börtönben és elfelejtették,
kettőt pedig már guillotineoztak és szintén elfelejtették. A jegyzéket
abban a boltozatos teremben olvasták föl, ahol Darnay megérkezése
éjjelén az összegyült foglyokat látta. Ezek már mind elpusztultak az
öldöklésben; minden emberi teremtmény, akivel törődött azóta és akit
távozni látott, a vérpadon halt meg.
Néhány szóval Istenhozzádot mondottak és a bucsuzásnak gyorsan vége
volt. Mindennapos esemény volt. A La Forcebeli társaság azzal volt
elfoglalva, hogy estére zálogosdit és koncertet előkészitsen. A rácshoz
tolakodtak és ottan hullatták könyeiket; de a tervezett esti mulatság
husz szerepét ujra kellett betölteni és a záróóráig az idő nagyon rövid
volt. Ekkor a közös termeket és folyosókat nagy kutyákra bizták, ezek
őrködtek ott az éjszakán keresztül. A foglyok nem voltak érzéktelenek
vagy szivtelenek; az ő viselkedésük az akkori idők viszonyaiból
származott. Hasonlóan, ámbár finom különbséggel, valami fajta lelkesedés
vagy részegség néhány embert arra csábitott, mint az ismeretes, hogy
szükségtelenül izgassa a guillotinet, hogy általa halált szenvedjen. Ez
nem volt csupán hencegés, hanem a hevesen megrázott közvéleménytől
származó fertőzés. Járványos időben némely ember titokban vonzódik a
betegséghez és rettenetes a vágya, hogy általa meghaljon. Mindannyiunk
kebelében vannak ilyen csodák elrejtve, melyek csak alkalmas körülményre
várnak, hogy fölébredjenek.
A Conciergeriehez vezető ut rövid és sötét volt; férgektől hemzsegő
celláiban az éjszaka hosszu és hideg volt. Következő reggelen tizenöt
fogoly lépett a sorompó elé, mielőtt Darnay Károlyt szólitották. Mind a
tizenötöt halálra itélték, perük tárgyalása nem vett másfél órát
igénybe.
Evrémonde Károly, másnéven Darnayt végre előszólitották.
Birái tollas kalapban ültek az emelvényen; de egyébként a durva vörös
sapka és a háromszinü kokárda volt az uralkodó fejdisz. Mikor az
esküdtekre és a lármás hallgatóságra nézett, azt hihette volna, hogy a
dolgok szokott rendje megváltozott és a gazemberek itélkeznek a
becsületes emberek fölött. Egy városnak legaljasabb, legkegyetlenebb és
leggonoszabb lakossága, melyből aljas, kegyetlen és gonosz elem sohasem
hiányzik, irányitotta a tárgyalást, lármásan beleszólt, helyeselt és
feddett, siettette és előzően befolyásolta az itéletet,
megakadályoztatás nélkül. A férfiak legnagyobb része különböző módon
volt felfegyverkezve, az asszonyok közül némelyek kést, mások tőröket
hordottak, mások ismét ettek és ittak, mialatt odanéztek, sokan
kötöttek. Ez utóbbiak között volt egy asszony, aki egy darab kötést
tartott hóna alatt, mialatt dolgozott. Az első sorban ült férje mellett,
akit a sorompóhoz való megérkezése óta nem látott; Defarge volt; azonnal
fölismerte őt. Észrevette, hogy felesége egyszer vagy kétszer suttogott
a fülébe; de a mi leginkább föltünt neki a két alakon, az volt, hogy
ámbár közvetlenül az ő szomszédságában ültek, sohasem néztek őreá. Ugy
látszott, hogy dacos elszántsággal várnak valamire és csupán az
esküdtszékre néztek, semmi másra. Az elnök alatt ült Manette doktor,
közönséges, egyszerü ruhájában. Amennyire a fogoly láthatta, ő és Lorry
voltak az egyedüli férfiak, a törvényszékhez tartozó személyeken kivül,
akik közönséges ruhájukat viselték és nem voltak a Carmagnola jelmezébe
öltözve.
Evrémonde Károly, másnéven Darnayt a közvádló vád alá helyezte, mint
emigránst, akinek életével a köztársaság rendelkezett azon határozat
értelmében, mely minden emigránst halálbüntetés terhe alatt számüzött.
Közömbös volt, hogy a határozat Franciaországba való visszatérése után
kelt. Ő itt volt és ott feküdt a határozat; Franciaországban elfogták és
fejét követelték.
– Üssétek le a fejét! – kiáltotta a hallgatóság. – Ő a köztársaság
ellensége.
Az elnök csengetett, hogy a kiáltozást csendesitse és azt kérdezte a
fogolytól, hogy nem volt-e igaz, hogy ő sok évig Angliában élt?
Kétségtelenül igaz volt.
– Nem volt-e tehát akkor emigráns? Minek mondotta magát?
– A törvény szelleme értelmében nem az volt, remélte ő.
– Miért nem? – óhajtotta az elnök tudni.
– Mert ő önként mondott le egy cimről, mely neki ellenszenves volt, egy
állásról, mely neki gyülöletes volt és elhagyta hazáját – akkor, mikor
az »emigráns« szó a törvény által mostan értelmezett módon még nem volt
használatban, – jegyezte meg tisztelettel – hogy inkább saját munkájából
éljen meg Angliában, mint a tulterhelt nép veritékéből Franciaországban.
– Micsoda bizonyitékai vannak erre?
Két tanu nevét nevezte meg: Gabelle Theophil és Manette Sándor.
– De Angliában megnősült? – figyelmeztette őt az elnök.
– Igaz; de nem angol nőt vett el feleségül.
– Francia polgárnőt?
– Igen. Születésénél fogva az.
– Neve és családja?
– Manette Lucie, egyedüli leánya Manette doktornak, annak a jó orvosnak,
aki ott ül.
Ennek a válasznak kedvező volt a hatása a hallgatóságra. A jól ismert
orvost éltető kiáltások rengtek a tárgyalási teremben. A nép oly
szeszélyes hangulatban volt, hogy könnyek peregtek azonnal sok kegyetlen
szemből, akik még egy pillanat előtt oly dühvel néztek reá, mintha
égnének a türelmetlenség vágyától, hogy őt az utcára hurcolják és
agyonverjék.
Veszedelmes utjának ezen néhány lépését Darnay Károly Manette doktor
ismételt utasitása szerint tette meg. Ugyanez az óvatos tanácsadó
irányitotta minden lépését, melyet még meg kellett tennie és
előkészitette utjának minden hüvelyknyi távolságát.
Az elnök kérdezte, hogy miért tért vissza Franciaországba éppen akkor és
nem előbb.
Azt válaszolta, hogy azért nem tért vissza Franciaországba elébb, mert
nem volt, hogy miből éljen meg Franciaországban, kivéve azt a vagyont,
amelyről lemondott; mig ellenben Angliában a francia nyelv és irodalom
tanitásából élt meg. Egy francia polgár sürgős irásbeli kérésére tért
vissza Franciaországba, aki tudatta vele, hogy távolléte folytán az ő
élete veszedelemben forog. Visszatért, hogy egy polgár életét megmentse,
hogy minden személyes veszedelemre való tekintet nélkül az igazság
mellett tanuskodjék. Vétek ez a köztársaság szemében?
A csőcselék lelkesedve kiáltotta: Nem! Az elnök csengetett, hogy
lecsendesitse őket; de ez nem sikerült neki, mert az folytatta
kiáltozását: Nem! Mig saját akaratából nem hallgatott el.
Az elnök ennek a polgárnak a nevét kérdezte. A vádlott kijelentette,
hogy ez az ő első tanuja. Bizalommal hivatkozott azonkivül annak a
polgárnak a levelére, melyet a sorompónál elvettek tőle és amely
kétségtelenül ott fekszik az elnök előtt levő papirosok között.
A doktor gondoskodott arról, hogy ott legyen és megbizonyosodott afelől,
hogy ott van; a tárgyalás ebben a stádiumában felmutatták és
felolvasták. Gabelle polgárt előszólitották, hogy a levelet azonositsa
és ő ezt megtette. Gabelle polgár rendkivüli gyöngédséggel és
udvariassággal rámutatott arra a körülményre, hogy az az óriási
elfoglaltság, mely a törvényszéket igénybe veszi, hogy a köztársaság oly
nagyszámu ellensége fölött itélkezzék, okozta, hogy róla az Abbaye
börtönben kissé megfeledkeztek – tényleg inkább kiesett a törvényszék
hazafias emlékezéséből – egész három nappal ezelőtt való időig, mikor
megidézték és szabadságát visszaadták; az esküdtszék kijelentette, hogy
az ellene felhozott vádat elejti, mivelhogy Evrémonde, más néven Darnay
polgár, önként jelentkezett az ő állitásának igazolására.
Azután Manette doktort hallgatták ki. Rendkivüli közkedveltsége és
válaszainak határozottsága nagy benyomást keltett; mikor előadását
folytatta és előadta, hogy hosszas bebörtönözéséből való kiszabadulása
után a vádlott volt az ő első barátja, hogy a vádlott Angliában maradt
és leányát és őt is számüzetésük ideje alatt önfeláldozó szeretettel
támogatta, hogy ő távol volt attól, hogy az ország arisztokratikus
kormánya jóakaró szemmel nézze és őt mint Anglia ellenségét és az
Egyesült-Államok barátját, életét veszélyeztető perbe keverte, – mikor
mindezeket a körülményeket finom érzéssel és az őszinteség és igazság
meggyőző erejével előadta, az esküdtszék és a nép egy véleményen volt.
Végre, mikor névszerint hivatkozott Lorry urra, egy Angliából való itten
jelenlevő urra, aki vele együtt tanuja volt annak az angol törvényszéki
tárgyalásnak, aki az ő erre vonatkozó vallomását megerősitheti, az
esküdtszék kijelentette, hogy eleget hallott és kész arra, hogy
szavazatát leadja, ha az elnök az ő szavazatukat elfogadni hajlandó.
Minden szavazatot (az esküdtek hangosan és egyenkint szavaztak) a nép
élénken helyeslő kiáltozással fogadott. Minden szavazat a vádlottra
nézve kedvező volt és az elnök őt szabadnak nyilvánitotta.
Ezután olyan rendkivüli jelenet következett, melyben a csőcselék néha
szeszélyét a nagylelküség és könyörület iránt való jobb hajlamát
elégitette ki, vagy pedig melyet mint valami ellenszámlát tekintett
véres kegyetlenségéből előállott nagy tartozásával szemben. Senki sem
képes eldönteni mostan, hogy ilyen rendkivüli jelenetek milyen
inditóokoknak tulajdonitandók; valószinü, hogy mind a háromnak a
keveréke, melyben a második volt az uralkodó. Alig hogy a szabaddá
nyilvánitó itéletet kihirdették, oly bőségesen folyt a könny, mint más
alkalmakkor a vér és a fogolynak annyi mindkét nembeli személytől
származó testvéri ölelést kellett elszenvednie, ahányan csak
hozzájuthattak; ugy hogy hosszu és ártalmas bebörtönzése után abba a
veszedelembe került, hogy a kimerüléstől elájul; ő mindazonáltal jól
tudta, hogy ugyanaz a nép, más áramlat befolyása alatt, ugyanolyan
dühhel rohanta volna őt meg, hogy darabokra tépje és ezeket az utcán
szétszórja.
Mikor eltávolitották, hogy más vádlottaknak adjon helyet, csak akkor
szabadult meg egy pillanatra a szeretet ezen megnyilvánulásától. Utána
öten jelentek meg egyszerre a törvényszék előtt, mint a köztársaság
ellenségei, mivelhogy azt szóval és tettel nem segitették. A Törvényszék
annyira sietett, hogy magát és a nemzetet az elveszett alkalomért
kárpótolja, hogy ez az öt odaért hozzá, mielőtt ő a helyet elhagyta,
mind huszonnégy órán belül végrehajtandó halálbüntetésre volt itélve, az
első közülök tudatta ezt vele a börtönben szokásos halál jelével –
fölemelt ujj – és a többiek szóval füzték hozzá: »Éljen a Köztársaság!«
Ennél az ötnél – az igaz – nem volt hallgatóság, mely a tárgyalást
hosszabbitotta; mikor ő és Manette doktor a kapuból kiléptek, nagy tömeg
gyült ott össze, ugy látszott, hogy minden arc ott volt, mely a
tárgyalásnak tanuja volt, kettőt kivéve, ezek után hiába nézett körül.
Mikor kilépett, a tömeg ismét reárohant, sirt, átölelte őt és ujjongott,
mind, egymás után és mind egyszerre, még a folyam is, melynek partján
játszódott le ez az őrült jelenet, őrültnek látszott, mint a partján
levő nép.
Nagy karosszékbe ültették, melyet vagy magából a törvényszék terméből,
vagy egyik szobából, vagy pedig a folyosóról hoztak. A székre vörös
zászlót teritettek és támlájához lándzsát kötöttek, melynek vörös sapka
volt a tetején. Még a doktor kérése sem tudta megakadályozni, hogy ebben
a diadalszékben a tömeg vállán haza ne vigye; mialatt egy vörös
sapkákból való háborgó tenger vette őt körül és viharos hullámaiból néha
olyan arcok kerültek elő, hogy több izben kérdezte önmagától, hogy
eszméletnél van-e és nem viszik-e a kocsin a guillotine felé.
Vad, álomszerü menetben vitték őt és mindenkit megöleltek, akivel
utjukban találkoztak és ujjongva mutattak reá. A havas utcák piroslottak
a köztársaság uralkodó szinétől, amint végigvonultak rajtuk, éppen ugy,
mint bepirositották azokat a hó alatt sötétebb festékkel; igy vitték őt
a háznak udvarába, ahol lakott. Atyja előresietett, hogy előkészitse
leányát és mikor férje eléje lépett, ájultan rogyott karjaiba.
Mikor szivéhez szoritotta őt és szép arcát a lármás tömegtől
elforditotta, hogy könnyeik és ajkaik látatlanul egyesüljenek, néhányan
a nép közül táncolni kezdettek. Egy pillanat alatt a többiek is
csatlakoztak hozzájuk és az udvarban keringett a Carmagnola. Azután a
tömegből egy fiatal leányt ültettek az üres székbe és a Szabadság
Istennőjeként vitték őt el; mikor aztán a tömeg a szomszédos utcákba a
folyam partján végig és a hidon áttódult, a Carmagnola mindenkit magával
ragadt és őrült keringéssel forgatott.
Miután megszoritotta a doktor kezét, aki győzedelmesen és büszkén állott
előtte, miután megszoritotta Lorry kezét, aki a Carmagnola őrült áradata
ellen való küzdelemből lélegzet nélkül lépett be, miután a kis Luciet
megcsókolta, akit hozzá fölemeltek, hogy kis karjait nyaka köré fonja,
miután a mindig buzgó és hüséges Prosst megölelte, aki a gyermeket
emelte föl hozzá, karjaiba ölelte feleségét és szobájába vitte.
– Lucie! Én egyetlenem! Biztonságban vagyok!
– Ó, drága Károlyom! Hadd adjak térdeimen hálát Istennek, mint ahogy
könyörögtem hozzá.
Áhitattal hajoltak meg az Ur előtt. Mikor ismét karjaiban volt, igy
szólt hozzá: És most beszélj atyáddal, drágám, Franciaországban egyetlen
ember sem lett volna képes arra, hogy azt tegye érettem, amit ő tett.
Atyja keblére hajtotta fejét, mint hosszu-hosszu idővel azelőtt, az ő
szegény feje nyugodott az ő keblén. Boldog volt, hogy hálás lehetett
irányában, kárpótolva volt szenvedéseiért, büszke volt az erejére. »Ne
légy gyönge, szerelmem, – bólintott feléje – ne remegj. Megmentettem
őt.«