»Megmentettem őt« – ez nem volt olyan álmodozás, amilyenbe gyakran
elmerült, ő valóban ott volt közöttük. Felesége mégis remegett és szivét
megnevezhetetlen, aggasztó félelem töltötte el.
A környező levegő oly tikkasztó volt és sötét, a nép oly szeszélyes volt
és olyan szenvedelmesen szomjazta a bosszut, ártatlanok határozatlan
gyanu és gonosz rosszakarat miatt olyan folytonosan szenvedtek halált,
olyan nehéz volt elfelejteni, hogy mások, akik éppen olyan büntelenek
voltak, mint az ő férje és éppen olyan kedvesek voltak az övéiknek, mint
az neki, naponta áldozatai lettek a végzetnek, melyet ő kikerült, hogy
szive nem tudott annyira megkönnyebbülni a tehertől, ahogyan kellett
volna. A téli délután alkonyata már beállott és a borzalmas szekerek még
mindig dübörögtek az utcákon. Gondolatban követte azokat és az elitéltek
között kereste őt; szorosabban ölelte karjaiba és még jobban remegett
érte.
Atyja vigasztalta őt és részvéttel teljes fölényt tanusitott leányának
csodálni való gyöngeségével szemben. Nem volt többé padlásszoba,
cipőkészités, Százöt, Északi Torony. Véghezvitte a föladatot, melyet
önmaga elé tüzött, igéretét beváltotta, megmentette Károlyt. Mind
támaszkodhattak reá.
Háztartásuk nagyon szerény volt, nemcsak azért, mert ez volt a
legbiztosabb életmód és keltette föl legkevésbé a nép gyanuját, de azért
is, mert nem voltak gazdagok és Károlynak, bebörtönzése egész ideje
alatt, sokat kellett fizetnie étkezésért, őriztetéséért és hozzá kellett
járulnia a szegényebb foglyok eltartásához. Részben ezért, részben
pedig, hogy kém ne legyen a házban, nem tartottak cselédet; a polgár és
polgárnő, akik a főkapunál kapus szolgálatát végezték, alkalmilag
segitettek nekik és Jerry (akit Lorry majdnem teljesen nekik engedett
át) ugyszólván hozzátartozott a háztartáshoz és minden éjjel ott aludt.
Az Egységes és Oszthatatlan, a Szabadság, Egyenlőség és Testvériség vagy
Halál Köztársaságának egyik rendelete szerint minden ház kapujára vagy
kapufélfájára, meghatározott nagyságu betükkel és meghatározott
magasságnyira a földtől, olvashatóan ki kellett irni a ház minden
lakójának nevét. Igy tehát Cruncher Jerry neve is diszitette alul a
kapufélfát és mikor már alkonyodott, a név tulajdonosa is megjelent és a
mázolót nézte, amint az, Manette doktor utasitása szerint, Evrémonde,
másnéven Darnay Károly nevét hozzáfüzte a lakók jegyzékéhez.
Az akkor uralkodó általános félelemben és bizalmatlanságban minden
legártatlanabbnak látszó dologban is óvatosságra volt szükség. A doktor
kicsiny háztartásában is éppen ugy, mint sok másban, a következő nap
szükségleteit esténkint, kis részletekben és különböző kis üzletekben
vásárolták. Az volt az általános óhaj, hogy ne vonják magukra a
figyelmet, ne adjanak alkalmat irigységre és arra, hogy beszéljenek
róluk.
Néhány hónap óta Miss Pross és Cruncher közösen látták el a
bevásárlásokat, az előbbinél volt a pénz és az utóbbi vitte a kosarat.
Minden délután, akkortájban, mikor az utcai lámpákat meggyujtották,
mentek erre az utjukra és a szükséges bevásárlást elintézték. Miss Pross
már oly hosszu idő óta élt együtt egy francia családdal, hogy nyelvüket
ugy érthette volna, mint az anyanyelvét, ha kedve lett volna hozzá, de
nem törődött ezzel; ennélfogva nem értett többet ebből »az ostobaságból«
(mint ahogy ő nevezni szerette), mint Cruncher. Ha valamit vásárolni
akart, az volt a szokása, hogy a boltosnak valami főnevet vágott a
fejéhez, tekintet nélkül a kivánt árunak grammatikai nemére és ha
véletlenül ugy történt, hogy az nem a kivánt árunak volt a neve,
körülnézett az üzletben, hatalmába keritette és kezében tartotta az árut
mindaddig, mig az alkudozást befejezték. Alkudozás közben egy ujjal
mindig kevesebbet mutatott, mint amennyivel a kereskedő az árat jelezte,
bármilyen volt is a szám.
– Nos, Cruncher ur, – mondá Miss Pross, szemei vörösek voltak a
boldogságtól – készen van, én már elkészültem.
Jerry rekedt hangon tudatta, hogy Miss Prossnak rendelkezésére áll. A
rozsda már régen lekopott kezéről, de tüskés haját semmi sem volt képes
lesimitani.
– Ma mindenfélére van szükségünk – mondá Miss Pross – és sok lesz a
dolgunk. Egyebek között borra is lesz szükségünk. Ezek a vörösfejüek
mindenütt áldomást isznak, akárhol vásároljuk is.
– Azt hiszem, hogy önnek teljesen mindegy, – válaszolt Jerry – vajjon az
ön, vagy az öreg egészségére isznak-e.
– Ki az? – kérdezte Miss Pross.
Cruncher némi félénkséggel magyarázta, hogy az ördögöt gondolta.
– Ha! – mondá Miss Pross. – Nincs szükség tolmácsra, hogy
megmagyarázható legyen, hogy ezek a teremtmények mire gondolnak. Csak
egy gondolatuk van: éjféli gyilkosság és gonosztett.
– Csend, édes! Kérem, kérem, legyen óvatos! – kiáltotta Lucie.
– Igen, igen, igen, óvatos leszek, – mondá Miss Pross – de magunk között
csak mondhatom, hogy remélhetőleg nem fojtanak meg az utcákon az ő
hagyma- és dohányszagu öleléseikkel. És most, édes Katicabogaram, ne
mozduljon el a tüz mellől, mig vissza nem jövök. Vigyázzon kedves
férjére, akit visszakapott és ne mozditsa el szép fejecskéjét az ő
válláról, mig ismét nem lát engem. Szabad valamit kérdeznem, Manette
doktor, mielőtt távozom?
– Azt hiszem, hogy szabadságot vehet magának – válaszolt a doktor
mosolyogva.
– Az Isten szerelmére, csak szabadságról ne beszéljen, éppen elegünk van
belőle – mondá Miss Pross.
– Csönd, édes! Már ismét? – kérte Lucie.
– Nem, édesem! – mondá Miss Pross nyomatékosan bólintva. – De a veleje a
dolognak az, hogy én legkegyelmesebb ő felsége III. György király
alattvalója vagyok, – a név emlitésénél Miss Pross bókolt – és mint
ilyen, a jelszavam: Zavard meg cselszövéseiket, hiusitsd meg álnok
terveiket. Benne van a mi reményünk, Isten óvja meg királyunkat!
Cruncher lojalitástól elragadtatva, mély hangon ismételte Miss Pross
szavait, mintha templomban volna.
– Örülök, hogy oly angol érzelmü, ámbár kivánom, hogy bár ne hütötte
volna meg annyira a hangját, – mondá Miss Pross helyeslően – de ami a
kérdést illeti, Manette doktor, van-e kilátás arra, – a jó teremtésnek
az volt a szokása, hogy azt, ami mindnyájuknak nagy gondot okozott, csak
ugy alkalmilag kérdezte – van-e kilátás arra, hogy elkerülünk erről a
helyről?
– Félek, hogy még nincs. Még veszedelmes volna Károlyra nézve.
– Hm, hm, hm, – mondá Miss Pross és vidám arccal fojtott el egy sóhajt,
mikor kedveltjének tüztől megvilágitott aranyos hajára tekintett – akkor
hát türelmesen várunk, ez minden. Magasan kell fejünket hordanunk és
mélyen kell küzdenünk, mint Salamon testvérem szokta mondani. Nos,
Cruncher ur! Ne mozduljon, Katicabogaram!
Eltávoztak és Luciet, férjét, atyját és gyermekét otthagyták a lobogó
tüznél. Lorryt várták, hogy hamarosan előkerül a bankházból. Miss Pross
meggyujtotta a lámpát, de egy sarokba félreállitotta, hogy zavartalanul
élvezhessék a tüz világát. Kis Lucie nagyatyja mellett ült és karját
átölelte és ő suttogó hangon kezdett neki mesélni egy nagy, hatalmas
tündérről, aki egy börtön falát megnyitotta és egy foglyot
szabadonbocsátott, aki egykor a tündérnek szolgálatot teljesitett.
Minden csendes és nyugalmas volt és Lucie nyugodtabbnak érezte magát,
mint azelőtt.
– Mi az? – kiáltott fel hirtelen.
– Édesem! – mondá atyja, szünetet tartva meséjében és kezét az övére
helyezte. – Uralkodj magadon. Milyen izgatott vagy! A legcsekélyebb
dolog, semmi is megijeszt, _téged_, atyád leányát?
– Azt hittem, atyám, hogy idegen lépéseket hallottam a lépcsőn – mondá
Lucie bocsánatkérően, sápadt arccal és remegő hangon.
– Édes gyermekem, a lépcső oly csendes, mint a halál.
Mikor ezt mondotta, hevesen megzörgették az ajtót.
– Ó atyám, atyám! Mi lehet ez? Rejtsd el Károlyt! Mentsd meg őt!
– Édes gyermekem, – mondá a doktor fölemelkedve és kezét vállára
fektetve – megmentettem őt. Mily gyöngeség ez, édesem! Hadd menjek az
ajtóhoz.
A lámpát kezébe vette, áthaladt a két közbeeső szobán és kinyitotta az
ajtót. Lábdobogás volt hallható és négy vörössapkás, karddal és
pisztollyal fegyverzett durvakülsejü ember lépett be a szobába.
– Evrémonde polgár, más néven Darnay – mondá az első.
– Ki keresi őt? – válaszolt Darnay.
– Én keresem őt. Mi keressük őt. Ismerem önt, Evrémonde; láttam önt ma a
törvényszék előtt. Ön ismét a köztársaság foglya.
A négy ember körülfogta őt, amint ott állott, felesége és gyermeke
ölelve csüngött rajta.
– Mondja meg, miért vagyok ujra fogoly?
– Egyenest vissza kell térnie a Conciergeriebe és holnap majd megtudja.
Holnapra van megidézve.
Manette doktor szinte kővé meredt ettől a látogatástól, annyira, hogy a
lámpával ugy állott ott, mint valami erre a célra való szobor; ezen
szavak elhangzása után ismét megelevenedett, letette a lámpát, odalépett
a beszélőhöz és megragadva őt nyitott vörös inge elején, igy szólott
hozzá:
– Ismered őt, azt mondtad. Ismersz-e engem?
– Igen, ismerem, doktor polgár.
– Mind ismerjük, doktor polgár – mondá a többi három.
Szórakozottan nézett reájuk, egymásután és szünet után halkabb hangon
mondá:
– Válaszoltok-e nekem az ő kérdésére? Hogyan történik ez?
– Doktor polgár, – mondá az első habozva – a Saint Antoine-bizottság
vádolja őt. Ez a polgár Saint Antoineből való és a második belépőre
mutatott.
A megjelölt polgár bólintott és ismételte:
– Saint Antoine vádolja őt.
– Mivel? – kérdezte a doktor.
– Doktor polgár, – mondá az első habozva, mint annakelőtte – ne
kérdezzen többet. Ha a köztársaság áldozatot kiván öntől, mint jó hazafi
kétségen kivül boldog lesz, ha azt megteheti. A köztársaság az első, a
nép akarata parancs. Evrémonde, siessünk.
– Csak egy szót – kérte őt a doktor. – Mondja meg, hogy ki vádolja őt?
– Szabályellenes, – válaszolt az első – de megkérdezheti ezt a Saint
Antoineból valót.
A doktor reánézett. Ez nyugtalanul mozgott, szakállát dörzsölte és végre
igy szólt:
– Igaz! Valóban szabályellenes. De sulyosan vádolja őt Defarge polgár és
polgárnő és még valaki.
– Ki az a valaki?
– _Ön_ kérdezi, doktor polgár?
– Igen.
– Akkor – mondá a Saint Antoinebeli különös tekintettel – majd holnap
megtudja. Most néma vagyok.