Egy év és három hónap. Ez alatt az egész idő alatt Lucie a nap egy
órájában sem volt biztos, hogy a következő napon a guillontine nem
sujtja-e le férje fejét. Naponta nehézkesen gördült az utca kövezetén az
elitéltekkel zsufolt szekér. Szépséges hajadonok, barna, fekete és
őszfürtü, gyönyörü asszonyok; ifjak, erőteljes férfiak és aggastyánok;
nemesek és parasztok: mind vörös bor La Guillotine számára, naponta
hozták őket napvilágra a borzalmas börtönök sötét pincéiből és vitték
hozzá az utcákon végig, hogy pusztitó szomjuságát eloltsa. Szabadság,
Egyenlőség, Testvériség vagy Halál – ez utóbbi legkönnyebben szerezhető
meg tőled, ó Guillotine!
Ha szerencsétlenségének hirtelensége és az idő kerekének rohamos forgása
a doktor leányát ugy elkábitotta volna, hogy tétlen kétségbeesésben
várta volna a végét, ő is ugy járt volna, mint sok más. De ő attól az
órától kezdve, mikor Saint Antoine padlásszobájában viruló keblére
ölelte az ősz fejet, hü maradt kötelességeihez. A megpróbáltatás
idejében volt a leghivebb, amint az rendesen ugy történik csendesen
lojális és jó emberekkel.
Mihelyt uj lakásukban berendezkedtek és atyja ismét hivatásának
szentelte magát, kis háztartását teljesen ugy vezette, mintha férje
velük volna. Mindennek meg volt a maga meghatározott helye és ideje. A
kis Luciet oly rendszeresen tanitotta, mintha mindannyian együtt
volnának angol otthonukban. Azok a kis ravaszságok, melyekkel önmagát
ámitotta annak a látszatával, hogy nemsokára ismét egyesülnek, – a korai
visszatérésére vonatkozó apró előkészületek, székének odaállitása,
könyveinek az elhelyezése, – ezek és az esténkint a börtön nyomorultjai
és a halál árnyai között, különösen egy szeretett fogolyért elrebegett
forró fohászok, volt sulyos bánatának egyedüli vigasza.
Külseje alig változott. Az egyszerü sötét ruhák, majdnem gyászruhákhoz
hasonlók, melyeket ő és leánya viseltek, oly csinosak és oly gondozottak
voltak, mint boldogabb napok fényes öltözékei. Arcszine elveszett és a
régi, feszülten figyelő kifejezés állandóan, nem csupán alkalmilag ott
ült az arcán, egyébként oly csinos és bájos volt, mint azelőtt. Néha,
mikor este atyját megcsókolta, előtört a nap folyamán elfojtott bánata
és azt mondotta neki, hogy ő az egyedüli vigasza az ég alatt. Ő mindig
határozottan válaszolt:
– Tudtom nélkül semmi sem történhetik vele és én tudom, hogy
megmenthetem őt, Lucie.
Még nem sok hét telt el azóta, hogy uj életmódjukat megkezdették, mikor
atyja egy este hazajövetelekor igy szólt hozzá:
– Kedvesem, a börtönnek van egy magas ablaka, amelyhez Károly néha
délután három órakor hozzájuthat. Ha ő odajuthat, – ez sok
bizonytalanságtól és véletlentől függ – lehet, hogy megláthat téged az
utcán, ha te egy bizonyos ponton állasz, melyet én megmutathatok neked.
De te, szegény gyermekem, nem láthatod őt, még ha lehetséges volna is,
veszedelmes volna reád nézve magadat megismertetni.
– Ó, mutasd meg nekem ezt a helyet, atyám és én naponta odamegyek.
Ettől az időtől kezdve minden időjárásban, két óra hosszat várt ottan.
Mikor az óra kettőt ütött, már ott volt és négy órakor lehangoltan
távozott. Ha nem volt nagyon hideg vagy nedves, gyermekét is magával
vitte, együtt mentek; máskülönben egyedül volt; de sohasem mulasztott el
egyetlenegy napot sem.
Ez a hely egy sötét, piszkos, görbe utca sarkán volt. Egy favágó
kunyhója volt az egyedüli ház ezen a sarkon; minden egyéb fal volt.
Odajövetelének harmadik napján a favágó észrevette őt.
– Jónapot, polgárnő!
– Jónapot, polgár!
A megszólitásnak ez a módja volt most határozattal előirva. A
tökéletesebb hazafiak között már régebben szokásban volt; de most
törvényesen kötelező volt mindenkire nézve.
– Ismét itt sétál, polgárnő?
– Amint látja, polgár!
A favágó, aki élénk mozdulatu ember volt (valamikor utkaparó volt), a
börtönre pillantott, ujjával reámutatott, tiz ujját arca elé tartotta,
hogy a vasrostélyokat jelképezze és nevetve nézett rajtuk keresztül.
– De ez nem az én dolgom, – mondá és tovább fürészelt.
A következő napon már várt reá és megszólitotta azonnal, mihelyt
odajött.
– Micsoda! Már ismét itt sétál, polgárnő?
– Igen, polgár!
– Ah! és gyermekkel. Anyád, ugy-e, kis polgárnő?
– Mondjam, hogy igen, mama? – suttogta a kis Lucie hozzásimulva.
– Igen, drágám!
– Igen, polgár!
– Ah! De hisz ez nem az én dolgom! Munkám az én dolgom. Nézze
fürészemet. Kis Guillotineomnak nevezem. La, la, la, la, la. És a feje
le van vágva.
A fatörzs a földre esett, mialatt beszélt és kosárba dobta.
– A favágó guillotine Sámsonjának nevezem magamat. Nézzen ide, ismét!
Lu, lu, lu, lu, lu, lu. És lent van a feje. Most egy gyermek. Tikl,
tikl, pikl, pikl. És lent van a feje. Az egész család!
Lucie megborzadt, mikor még két fatörzset dobott a kosárba, de
lehetetlen volt ott lenni a favágó munkája közben, anélkül, hogy az ő
látását el lehetett volna kerülni. Ezért aztán ettől kezdve ő szólott
hozzá előbb és hogy jóindulatát megnyerje, gyakran borravalót adott
neki, amit ez szivesen elfogadott.
Kiváncsi fickó volt és néha, ha megfeledkezett róla, mikor a börtön
teteje és rostélyai felé nézett és szivével férjéhez emelkedett,
hirtelen fölfedezte, hogy az padjára térdelve, fürészét pihenteti és őt
nézi.
– De nem az én dolgom, – mondá ilyen alkalmakkor és ismét fürészeléshez
látott.
Minden időjárásban, a tél hidegében és havazásában, a tavasz metsző
szeleiben, a nyári nap hevében, az őszi esőben és ismét a tél hidegében
és havazásában Lucie két órát töltött el ottan naponta; és naponta
elmenetelekor megcsókolta a börtön falát. Férje látta őt (mint atyjától
megtudta) talán öt vagy hat alkalommal, néha kétszer, háromszor
egymásután; néha egy vagy két hétig sem. Elég volt az a tudat, hogy
láthatta és látta is őt, ha alkalma volt reá és erre az eshetőségre várt
volna ott az egész napon át, hetenkint hét napig.
Ilyen elfoglaltsággal telt el az idő december hónapig, melynek borzalmai
között atyja nyugodt fővel járkált. Egy délután csöndesen havazott,
mikor odaérkezett a szokott sarokra. Valami vad öröm napja és ünnep
volt. Jövetelekor látta, hogy a házak kicsiny dárdákkal vannak
földiszitve, melyekre apró vörös sapkák voltak tüzve; továbbá háromszinü
szalagokkal és az állandó fölirással (háromszinü betük voltak a
legkedvesebbek): Egységes és Oszthatatlan Köztársaság. Szabadság,
Egyenlőség, Testvériség, vagy Halál!
A favágó nyomorult kunyhója oly kicsiny volt, hogy felületén ennek a
fölirásnak alig volt helye. Valakivel leiratta magának és a »Halál« szót
csak nagy nehézséggel tudta belészoritani. A háztetőn ott diszlett a
lándzsa és a sapka, mint ahogy az jó polgárhoz illett, egyik ablakban
ott volt a fürész, ezzel a fölirással: »Kis Szent Guillotine«, a nagy
éles nőt akkor ugyanis a nép szentté avatta. A kunyhó zárva volt. Ugy
látszik, a favágó elment hazulról. Nagy megkönnyebbülés volt Lucie
szivének, hogy egyedül lehetett.
Nem távozott messzire, mikor hirtelen egy közeledő embertömeg lármáját
és üvöltését hallotta, mely aggodalommal töltötte el. Egy pillanattal
később vad tömeg tódult a börtönfal sarka felé, közepében ott volt a
favágó, aki a Bosszuangyalt fogta kézen. Vagy öt-hatszázan lehettek, de
ugy táncoltak, mint ötezer démon. Nem volt más zene, csak saját énekük.
A kedvelt forradalmi dal dallamára táncoltak, olyan vad taktussal,
melynek összehangzása fogcsikorgáshoz volt hasonló. Férfiak táncoltak
asszonyokkal, asszonyok egymással, férfiak egymással, amint a véletlen
összehozta őket. Eleinte csak vörös sapkák és durva gyapjurongyok
tömegének látszott, de mihelyt az utca megtelt, táncra megállottak Lucie
közelében; dühössé vált körtáncnak borzalmas torzszelleme lett
láthatóvá. Egyesek előreléptek, majd hátráltak, egymás kezét verték,
egymás fejét megragadták, körben forogtak, egymást megragadták és
páronkint forogtak, mig legtöbbje kimerülten terült el a földön. Mialatt
ezek fekve maradtak, a többiek egymás kezét fogták és mind körben
táncoltak; azután feloszlott a kör és kettesével, négyenkint tovább
forogtak; majd egyszerre mind megállottak, ujra hozzákezdtek, kezükkel
tapsoltak, egymást megragadták és ellenkező irányban tovább forogtak.
Hirtelen ismét megállottak és uj taktussal kezdették, az utcán végig
sorokat alkottak és mélyen lehajtott fejjel és magasan kinyujtott
karral, vad üvöltéssel elrohantak. Semilyen küzdelem, még megközelitően
sem lehetett volna olyan borzalmas mint ez a tánc. Teljesen elfajult
tánc volt, azelőtt ártatlan dolog, mely most a sátán hatalmába került,
az azelőtt egészséges szórakozás, a vért lángbaboritó, az érzékeket
megzavaró, a szivet megkeményitő eszközzé vált. A benne mutatkozó
kecsesség még undoritóbbnak tüntette fel, mert azt mutatta, hogy a
természetüknél fogva jó dolgok mennyire elfajulhatnak és megromolhatnak.
A táncban meztelenné vált a leánykebel, a szép, majdnem gyermeki korra
valló fej, mely izzott az őrülettől, a gyöngéd láb, mely ebben a vérből
és szennyből való pocsolyában táncolt, a kificamodott kornak voltak
tipusai.
Ez a Carmagnola volt. Mikor elrohant mellette, Lucie rémülten és
megdöbbenve állott a favágó házának kapujában, de a hópelyhek oly
csendesen szálldogáltak és oly puhán, fehéren terültek el a földön,
mintha ez a látvány sohasem létezett volna.
– Ó, atyám! – mert ő állott előtte, mikor tekintetét ismét fölemelte,
melyet egy pillanatra kezével elfödött. – Micsoda kegyetlen, gonosz
látvány.
– Tudom, édesem, tudom. Én gyakran láttam. Ne félj! Egyik sem bántana
közülök.
– Nem magam miatt félek, atyám, de ha férjemre gondolok és ennek a
népnek a könyörületére.
– Nemsokára nem lesz neki szüksége ezeknek a könyörületére. Elhagytam
őt, mikor az ablakra kapaszkodott és azért jöttem, hogy neked ezt
megmondjam. Senki sem láthat itten. Csókot vethetsz, oda, a legmagasabb
ferde tető felé.
– Megteszem, atyám és lelkemet is vele küldöm!
– Te nem láthatod őt, szegény gyermekem.
– Nem, atyám – mondá Lucie forró könnyek között, csókot hányva. – Nem.
Lépés a hóban. Defargené.
– Üdvözlöm, polgárnő. Üdvözlöm, polgár. – Csak ennyit mondott, mikor
elhaladt mellettük. Defargené eltünt, mint egy árnyék a fehér uton.
– Nyujtsd karodat, édesem. Az ő kedvéért távozz innen vidám, bátor
arccal. Ezt jól csináltad. – Elhagyták a helyet. – Nem hiába történt,
Károly holnapra van megidézve.
– Holnapra?
– Nincs veszteni való idő. Jól elkészültem, de oly óvatosságot kell
alkalmazni, mely nem volt alkalmazható, mielőtt tényleg nem idézik a
törvényszék elé. Ő még nem kapta meg a hirt, de én tudom, hogy tüstént
megkapja a holnapra szóló idézést és a Conciergeriebe szállitják át; én
jó előre értesülök. Nem félsz?
Alig tudott válaszolni:
– Benned bizom.
– Megteheted, föltétlenül. Bizonytalanságod már végéhez közeledik,
drágám; néhány óra mulva a tied lesz ő ismét; minden elképzelhető
védelemmel körülvettem őt. Lorryval kell beszélnem.
Megállott. Kocsik tompa dübörgését lehetett a közelben hallani.
Mindketten nagyon jól tudták, hogy mit jelentett. Egy. Kettő. Három.
Három kocsi haladt arra a puha havon, halálnak szentelt rakományával.
– Lorryval kell beszélnem – ismételte a doktor és más irányba fordult
vele.
A derék öreg ur még mindig ott volt bizalmi helyén; sohasem hagyta el.
Őt és könyveit gyakran megkérdezték a konfiskált és nemzeti vagyonná
vált birtokokat illetőleg. Amit lehetett, azt megmentette a tulajdonosok
számára. Nem volt élő ember, akire jobban rá lehetett volna bizni, vagy
aki jobban titokban tartotta volna azt, amit Tellsonéknál letétbe
helyeztek.
Homályos, vörös és sárga égboltozat és a Szajna fölött emelkedő köd
hirdette az alkonyat közeledtét. Már majdnem sötét volt, mikor a bankhoz
értek. Monseigneur hatalmas palotája magányos és elhagyatott volt. Az
udvarban egy halom hamu és por fölött olvasható volt a fölirás: Nemzeti
Vagyon. Egy és Oszthatatlan Köztársaság. Szabadság, Egyenlőség,
Testvériség vagy Halál.
Ki lehetett Lorrynál, – a széken levő lovaglókabát tulajdonosa – akit
nem szabad látni? Milyen uj jövevénytől jött ő ki, izgatottan és
meglepetten, hogy kedveltjét karjaiba ölelje? Kinek ismételte az ő
akadozó szavait, mikor emelt hangon fejét az ajtó felé forditotta,
ahonnan most jött ki és mondta:
– A Conciergeriebe szállitották és holnapra megidézték?