Manette doktor távolléte negyedik napjának reggelén tért vissza.
Amennyit csak el lehetett titkolni abból, ami abban a borzalmas időben
történt, ismeretlen maradt Lucie előtt, csak sokkal később, mikor ő és
Franciaország messze távol voltak egymástól, tudta meg, hogy
ezeregyszáz, mind a két nemhez tartozó, minden koru, védtelen foglyot
gyilkolt le a lakosság; hogy négy nap és négy éjszaka elsötétült a
borzalom e művétől; hogy a környező levegő sóhajokkal volt tele. Ő
csupán annyit tudott, hogy a börtönöket megtámadták, hogy mind a
politikai foglyok veszedelemben forogtak és hogy a csőcselék néhányat
kihurcolt és meggyilkolt.
Lorryval tudatta a doktor, szigoru titoktartás mellett, – melyet nem
kellett nagyon hangsulyoznia – hogy a tömeg őt a gyilkoló csőcseléken
keresztül La Force börtönhöz vitte. Ott a börtönben egy önkényesen
kinevezett törvényszék ülésezett; a foglyokat egyenkint hozták eléje és
ez a törvényszék gyors egymásutánban osztogatta a parancsot
eltávolitásukra, hogy lemészárolják vagy szabadon bocsássák őket, vagy
pedig (ritka esetben), hogy visszavigyék celláikba. Vezetői e
törvényszék elé vitték őt, ott tudomásukra adta nevét, foglalkozását és
hogy 18 évig titokban, kihallgatás nélkül, a Bastilleban fogva
tartották; a biráskodók egyike felállott és a tényeket és
személyazonosságát igazolta. Ez az ember Defarge volt.
Ő azután az asztalon levő jegyzőkönyvekből megbizonyosodott afelől, hogy
veje az élő foglyok között volt és könyörgött a törvényszéknek, melynek
tagjai közül egyesek aludtak, mások ébren voltak, némelyek gyilkolástól
véresek, mások tiszták voltak, némelyikük pedig józan, másik részeg volt
– az ő élete és szabadságáért. A vad demonstrációban melylyel őt, mint a
megdöntött rendszer kiváló áldozatát üdvözölték, megigérték neki, hogy
Darnayt e törvénytelen törvényszék elé vezetik és kihallgatják. Már azon
a ponton volt, hogy szabadonbocsátják, mikor ebben a kedvező hangulatban
hirtelen (a doktor előtt érthetetlen) változás állott be, melynek rövid,
titkos tanácskozás volt az eredménye. Az elnök tudatta a doktorral, hogy
a fogolynak börtönben kell maradnia, de az ő kedvéért sérthetetlennek
nyilvánitják. Erre azután egy jelre a foglyot ismét a börtön belsejébe
vitték vissza; a doktor azután arra kért engedelmet, hogy ottmaradhasson
és megbizonyosodhassék az irányban, hogy vejét sem rosszakaratból, sem
gonosz véletlenségből nem szolgáltatják ki a gyilkos csőcseléknek,
melynek a kapuk előtt való üvöltése gyakran a tárgyalást is tulharsogta.
Ezt az engedelmet megkapta és addig maradt a vértörvényszék közelében,
mig minden veszedelem elmult.
Amit ott látott, – az alvás és étkezés rövid időközeit kivéve – az
maradjon elmondatlan. A megmenekült foglyok őrjöngő öröme kevésbé
ejtette őt csodálkozásba, mint az az őrjöngő vadság, mellyel a többieket
darabokra vagdalták. Egy fogolyról elmondotta, hogy a törvényszék
szabadonbocsátotta, egy dühöngő azonban kimenetelekor tévedésből
dárdájával megsebezte. Őt arra kérték, hogy segitségére siessen és sebét
kötözze be. Ő akkor ugyanazon a kapun kisietett és a sebesültet a
Szamaritánus társaság karjaiban találta, akik áldozataik tetemein ültek.
Oly következetlenséggel, mely éppen olyan szörnyü volt, mint minden
egyéb ebben a rémületes álomban, az orvosnak segitségére jöttek, a
sebesültet gyöngéd kézzel ápolták – hordóágyat készitettek és gondosan
elvitték őt – és azután ismét megragadták fegyvereiket és ismét oly
rettenetes öldöklést vittek végbe, hogy a doktor kezével elfödte a
szemét és közöttük elájult.
Mikor Lorry mindezt meghallotta és barátja arcát figyelte, aki most már
hatvankét éves volt, aggodalom támadt lelkében, hogy ilyen rémületet
keltő élmények nem elevenithetik-e föl a régi veszedelmet. De sohasem
látta barátját mostani megjelenésében, sohasem ismerte őt mostani
jellemében. Ez volt az első eset, mikor a doktor érezte, hogy szenvedése
erőt és hatalmat adott neki. Ez volt az első eset, hogy ő abban a
lángoló tüzben lassan kovácsolta a vasat, mellyel leánya férjének
börtönajtaját föltörheti és őt kiszabadithatja.
– Minden jó véghez vezetett, barátom, nem volt az csupa veszteség
énreám. Amint szeretett gyermekem segitett nekem, hogy ismét önmagamra
találjak, segiteni fogok most abban, hogy visszaadjam neki, ami neki
legkedvesebb. Isten segitségével véghez viszem. – Igy beszélt Manette.
Mikor Lorry Jarvis látta a ragyogó szemeket, a határozott arcot, és
ennek a férfiunak a nyugodt, öntudatos magatartását, akinek élete
olyannak tünt fel előtte, mint egy óra, mely hosszu ideig állott és
azután ismét energiával megindult, akkor: hitt.
Nagyobb dolgokat is keresztülvitt volna kitartásával, mint amivel akkor
kellett megküzdenie. Mialatt ő, mint orvos, rendeltetése helyén volt,
akinek mindenféle fajta emberrel, fogollyal és szabaddal, gazdaggal és
szegénnyel, jóval és gonosszal volt dolga, személyes befolyását oly
bölcsen használta föl, hogy hamarosan három börtönnek, köztük La
Forcenak is, felügyelő-orvosa lett. Luciet most megnyugtathatta, hogy
férje már nem volt egyedül, hanem a foglyok közös társaságában; férjét
hetenkint látta és közvetlenül az ő szájából kapott gyöngéd üzeneteket;
néha levelet küldött neki (ámbár sohasem a doktor közvetitésével), de
nem volt szabad válaszolnia, mert a börtön-összeesküvésektől való sok
aggodalom leginkább az emigránsok felé irányult, akikről tudták, hogy
sok a barátjuk és állandó összeköttetésük van a külföldön.
A doktornak ez az uj életmódja mindenesetre aggodalommal teljes volt; de
az éleslátásu Lorry észrevette, hogy azzal uj, erőt nyujtó büszkeség
volt kapcsolatban. Nem volt ebben a büszkeségben semmi hozzá nem illő;
természetes és méltó volt de ő különösnek találta. A doktor tudta, hogy
ezideig leányának és barátjának a gondolatmenete nem tudta az ő
bebörtönöztetését elkülöniteni személyes szenvedésétől, lehangoltságától
és gyöngeségétől. Most ez megváltozott, ő tudta, hogy régi
megpróbáltatása oly erővel ruházta föl, melyet mind a ketten Károly
biztosságának és megszabadulásának tekintettek. Ez a változás annyira
fölemelte, hogy ő vette át tőlük, a gyöngéktől, a vezetést és irányitást
és azt kivánta, hogy benne, az erősben, megbizzanak. Az a helyzet, mely
azelőtt közte és Lucie között volt, most megváltozott, de csak ugy,
ahogy azt a legforróbb hála és szeretet változtathatta meg, mert nem
volt más büszkesége, mint hogy szolgálatot teljesitsen neki, aki oly
önfeláldozó volt ő iránta. – Különös látvány, – gondolta magában Lorry
barátságos ravaszsággal – de természetes és helyes; vegye át a vezetést,
kedves barátom, és tartsa kezében; jobb kézben nem lehet!
Ámbár a doktor fáradtságot nem kimélt és sohasem szünt megkisérelni,
hogy Darnay Károly szabadságát visszaszerezze, vagy legalább azt
eszközölje ki, hogy ügye tárgyaltassék, az idők folyása gyorsan és
állandóan ellene dolgozott. Uj korszak vette kezdetét; a király felett
törvényt láttak, elitélték és lefejezték; a Szabadság, Egyenlőség,
Testvériség vagy Halál Köztársasasága kijelentette, hogy győz vagy
meghal a világ fegyvereivel szemben, a Notre Dame tornyain éjjel-nappal
lobogott a fekete zászló; háromszázezer ember emelkedett fel hivására a
föld zsarnokai ellen Franciaország legkülönbözőbb vidékeiről; mintha
tele kézzel vetették volna el a sárkány fogait és az mindenütt, völgyben
és hegyeken, sziklán, homokban és iszapban, a dél mosolygó ege alatt és
az észak felhői alatt, erdőn és mezőn, szőlőkben és olajfaligetekben, a
széles folyók terméketlen partjainak elnyomorodott füvében és kóróin és
a tengerpart homokjában is, gyümölcsöt termett volna. Micsoda magángond
állhatott meg a szabadság első évének vízözönében, mely alulról
emelkedett a magasba és nem felülről esett és az éj ablakai elzárultak,
nem kinyiltak előle!
Nem volt szünet, könyörület, béke, szelidülő pihenés, sem időmérés.
Ámbár nappal és éjszaka szabályosan követték egymást körfutásokban, mint
akkor, mikor az idő még fiatal volt és az este és a reggel volt az első
nap, más időszámitás nem létezett. Az eziránt való érzék elpusztult egy
nemzet dühöngő lázában, mint ahogy ez a beteg lázában megtörténik.
Megtört most az egész város természetellenes hallgatása és a hóhér a
király fejét mutatta a népnek, majd szinte ugyanabban a pillanatban szép
felesége fejét, akinek a haja nyolc hosszu hónap bebörtönzésétől és a
nyomoruságtól megőszült.
És mégis, az ellenmondás különös törvénye szerint, mely ilyen esetekben
mindig mutatkozik, az idő lassan telt el, pedig gyorsan haladt.
Forradalmi törvényszék a fővárosban és negyven- vagy ötvenezer
forradalmi bizottság végig az egész országban; gyanusitó törvény, mely a
szabadság és az élet minden biztonságát elsodorta és minden jó és
ártatlan egyént a gonoszok és bünösök kezébe juttatott; a börtönök
zsufolva voltak olyanokkal, akik vétséget nem követtek el és nem tudták
kieszközölni, hogy meghallgattassanak; mindez rendszeres, magától
értetődő, régi szokásnak látszott, mikor még csak néhány hét óta volt
érvényben. Mindezen kivül egy rémületes látvány oly megszokottá vált,
mintha a világ teremtése óta naponta látták volna: az éles nő, La
Guillotine látványa.
Tréfálódzás kedvelt tárgya lett; legjobb orvosság volt a fejfájás ellen,
csalhatatlanul elejét vette a haj megőszülésének, az arcszinnek különös
gyöngédséget adott, ez volt a nemzet borotvája, mely nagyon simán
borotvált; aki megcsókolta La Guillotinet, kis ablakon nézett keresztül
és zsákba tüsszentett. Az emberi nem ujjászületésének volt a jele. A
kereszt helyébe lépett. Kicsinyitett alakját az emberek keblükön
viselték, meghajoltak előtte és hittek benne és a keresztet megtagadták.
Annyi főt sujtott le, hogy állványa és helye vértől átázott.
Széjjelszedték, mint valami ifju sátán részére való játékszert és ismét
összerakták, ahol szükség volt reá. Elhallgattatta az ékesen szólót,
lesujtotta a hatalmast, elpusztitotta a szépet és a jót. A közélet
huszonkét előkelőségének, huszonegy élő és egy halottnak a fejét egy
reggelen, ugyanannyi perc alatt vágta le. A főhivatalnok, aki működésbe
helyezte, az ószövetség erős emberének nevét örökölte; de ilyen
fegyverrel ő hatalmasabb volt, mint névrokona, és vakabb, Isten tulajdon
templomának a kapuit naponta széjjelzuzta.
Ilyen borzalom és az abból élő fajzat között a doktor nyugodt fővel
járkált, bizott hatalmában, óvatosan törekedett célja felé és sohasem
kételkedett abban, hogy végül kiszabaditja Lucie férjét. De az idők
folyása oly sebesen és mélyen rohant el mellette és oly vadul ragadta
magával az időt, hogy Károly már egy év és három hónap óta sinylődött a
börtönben, mikor a doktor még mindig nyugodt volt és bizott. A
forradalom ebben a decemberi hónapban oly gonosz és dühöngővé vált, hogy
a délvidéken a folyók medre megtelt az éjszakánkint erőszakosan
beléfullasztottak tetemeivel és a délies téli nap fényénél a foglyokat
sorokban és négyszögekben lőtték agyon. És a doktor a borzalmak között
még mindig nyugodt fővel járkált. Abban az időben férfit nem ismertek
jobban, mint őt; senki sem volt különösebb helyzetben. Hallgatag,
emberszerető, nélkülözhetetlen volt kórházban és börtönben, gyilkost és
áldozatot egyformán részesitett tudásában és önmagának élt. Művészetének
gyakorlása, megjelenése és a Bastileban való bebörtönzésének története
különbbé tette őt minden más embernél. Nem gyanusitották, nem
kételkedtek benne, mintha valóban föltámadt volna tizennyolc évvel
ezelőtt, vagy pedig mintha szellemként járt volna a halandók között.