Mikor az üzleti órák ideje elérkezett, Lorry üzleti szellemében az volt
az első gondolat, hogy neki nem volt joga ahhoz, hogy Tellsonék üzletét
veszedelemnek tegye ki azzal, hogy egy börtönben levő emigráns feleségét
a bank épületében elhelyezte. Saját vagyonát, biztonságát, életét,
pillanatnyi habozás nélkül kockára tette volna Lucieért és gyermekéért;
de az a vagyon, melyért felelős volt, nem volt az övé és ő üzleti
ügyekben szigoru üzleti ember volt.
Először Defargera gondolt, hogy fölkeresi őt korcsmájában és tanácsát
kéri arra nézvést, hogy a város rendezetlen viszonyai között melyik a
legbiztosabb tartózkodási hely. De ugyanaz a gondolat, mely őt eszébe
juttatta, elejtendőnek találta; Defarge ugyanis a legvadabb városrészben
lakott, ott kétségtelenül befolyásos is volt; de mélyen elmerült annak
veszedelmes műveiben.
Minthogy dél is elmult és a doktor még nem jött vissza és minden percnyi
késedelem Tellsonékat még jobban veszélyeztette, Lorry Lucievel
tanácskozott. Lucie azt mondotta, hogy atyja ebben a városrészben, a
bank közelében, rövid időre lakást akar bérelni. Minthogy ez üzleti
szempontból kifogásolható nem volt és Lorry előrelátta, hogy még abban
az esetben is, ha Károly ügye kedvezőre fordul és őt szabadon bocsátják,
sem remélheti, hogy a várost elhagyhatja, eltávozott, hogy ilyen lakást
keressen. Talált is alkalmasat, messze egy félreeső mellékutcában, ahol
egy háztömeg lezárt és lefüggönyözött ablakai melankólikusan jelezték,
hogy a ház üres.
Ebbe a lakásba vitte azonnal Luciet, gyermekét és Miss Prosst; ottan
kényelmesen elrendezett mindent, ugy hogy az még az övénél is
kellemesebb volt. Otthagyta Jerryt kapusnak, majd visszatért a
bankházba, hogy folytassa félbehagyott munkáját, de a nyugtalanság és a
sulyos gondok elvonták figyelmét a munkától és lassan telt el a nap.
A nap véget ért és Lorry munkaképessége is, mikor a bank bezárult. Ismét
egyedül volt a szobájában, mint az előtte való este, meghányva-vetve,
hogy mi a legközelebbi teendő, mikor hallotta, hogy valaki jön a
lépcsőn. Néhány pillanat mulva egy ember állott előtte, aki, élesen
reátekintve, nevén szólitotta őt.
– Szolgálatjára – mondá Lorry. – Ismer engem?
Sötétfürtü, hatalmas termetü ember volt, negyvenöt-ötven éves lehetett.
Válasz helyett megismételte a kérdést, anélkül, hogy hangsulyozná:
– Ismer engem?
– Láttam valahol.
– Talán korcsmámban?
Lorry feszülten és izgatottan kérdezte:
– Manette doktortól jön?
– Igen. Manette doktortól jövök.
– És mit mond? Mit küld?
Defarge egy nyitott papirszeletet nyujtott át. A doktor kezeirása volt:
– Károly biztosságban van, de én nem hagyhatom még el nyugodtan e
helyet. Megadták nekem a kedvezményt, hogy e sorok átadója Károlytól
néhány sort vigyen feleségének. Hadd lássa az üzenetvivő Luciet.
La Forceból volt keltezve, egy órával azelőtt.
– Elkisér engem felesége lakásához? – kérdezte Lorry megkönnyebbült
szivvel, miután a papirszeletet hangosan elolvasta.
– Igen, – válaszolt Defarge.
Lorrynak alig tünt fel, hogy Defarge milyen különösen tartózkodó, gépies
hangon beszélt. Kalapját vette és lement vele az udvarba. Itt két
asszony várakozott; az egyik kötött.
– Defargené asszony, ugy-e? – mondá Lorry, aki őt majdnem ugyanabban a
helyzetben hagyta el körülbelül tizenkét év előtt.
– Ő az, – jegyezte meg férje.
– Madame velünk jön? – kérdezte Lorry, mikor látta, hogy ő is utnak
indult.
– Igen. Hogy képes legyen fölismerni az arcokat és megismerje a
személyeket. Az ő biztosságuk érdekében történik.
Defarge hangja megdöbbentette Lorryt és kétkedően nézve reá,
előreindult. Mind a két asszony követte; a másik asszony a Bosszuangyal
volt.
Gyorsan áthaladtak a közbeeső utcákon, fölmentek az uj lakás lépcsőjén,
Jerry beeresztette őket és Luciet egyedül találta, sirva. Majdnem
elájult arra a hirre, melyet Lorry hozott neki férjéről és megragadta a
kezet, mely a papirszeletet átadta.
– Kedvesem, légy bátor. Jól vagyok és atyádnak van befolyása körülöttem.
Nem válaszolhatsz. Csókold meg gyermekünket helyettem.
Ennyi volt az irás. Ő neki ez oly sok volt, hogy Defargetól felesége
felé fordult és egyik kötő kezét megcsókolta. Szenvedélyes, hálás,
szerető, nőies cselekedet volt, de a kéz nem válaszolt, – hanem hidegen,
sulyosan lehanyatlott és ismét kötéséhez fogott.
Volt valami az érintésében, ami Lucienek feltünt. A papirost éppen
keblébe akarta rejteni, de megállott és megrémülve tekintett
Defargenéra. Defargené a pillantást ráncolt homlokkal és hideg, közömbös
tekintettel viszonozta.
– Kedvesem, – szólt közbe Lorry magyarázóan – az utcákon gyakran vannak
zavargások; és ámbár nem valószinü, hogy önnek nyugtalanságot okozzanak,
Defargené látni óhajtja, hogy ismerje azokat, akiket ilyen esetekben
befolyásával megvédelmezhet, hogy személyük azonosságát megállapithassa.
Azt hiszem, – mondá Lorry, aki nyugtató szavaiban megakadt, mikor
mindinkább feltünt neki annak a három alaknak kőkemény, hideg
közömbössége – ez a tény, Defarge polgártárs?
Defarge komoran tekintett feleségére és nem adott más választ, csak
helyeslően dörmögött.
– Jó volna talán, kedves Lucie, – mondá Lorry oly hangon, hogy mindenkit
megnyugtasson – ha a drága gyermek is bejönne és a jó Pross is. A mi jó
Prossunk, Defarge, angol nő és nem tud franciául.
A kérdéses hölgy, aki szentül meg volt győződve, hogy bármilyen
idegennel is fölveszi a küzdelmet és akit szükség vagy veszedelem sem
félemlithetett meg, keresztbefont karral lépett be és angolul igy
szólott a Bosszuangyalhoz, akit először pillantott meg:
– Nos! Én biztosságban vagyok, szemtelen pofa! Remélem, hogy jól vagy?
Defargenéról is megemlékezett ilyenfajta angol köhögés kiséretében, de
mind a kettő alig törődött vele.
– Ez az ő gyermeke? – kérdé Defargené és először állott meg munkájában,
kötőtüjével mutatván a kis Luciere, mintha az a Végzet ujja volna.
– Igen, asszonyom, – válaszolt Lorry – ez a mi szegény foglyunk kedves
leánya és egyetlen gyermeke.
Defargené és kisérőinek árnyéka oly komoran és fenyegetően látszott a
gyermeket érni, hogy anyja ösztönszerüen letérdelt mellé a földre és
keblére ölelte. Defargené és kiséretének árnyéka ekkor mind a kettőt,
anyát és gyermekét is fenyegetően és komoran látszott érni.
– Elég, férjem, – mondá Defargené. – Láttam őket. Mehetünk.
Tartózkodó viselkedésében fenyegetés volt, – nem volt látható vagy
kifejezésre juttatott, inkább türtőztetett és sejthető; – ez Luciet arra
birta, hogy könyörgő kezével Defargené ruháját megfogja.
– Kegyes lesz szegény férjem irányában? Nem fog neki ártani? Segiteni
fog, hogy meglássam őt, ha lehet?
– Férjével itt semmi dolgom, – válaszolt Defargené, teljes nyugodtsággal
nézve le reája. – Itt csak az ön atyja leányával van dolgom.
– Hát énértem, legyen könyörületes férjem iránt! Gyermekemért! Kicsiny
kezét összekulcsolja és ő is könyörög önnek, hogy legyen könyörületes.
Sokkal jobban félünk öntől, mint a többiektől.
Defargené ezt bóknak vette és férjére nézett. Defarge zavartan
harapdálta hüvelykujja körmét és feleségére nézve, szigorubb kifejezést
erőltetett arcára.
– Mit mond férje abban a kis levélben? – kérdé Defargené fenyegető
mosollyal. – Befolyásról mond valamit?
– Hogy atyámnak – mondá Lucie sietve, kivéve a papirost kebléből, de
aggódó tekintete a kérdezőt, nem a papirost nézte – nagy a befolyása
körülötte.
– Az bizonyára kiszabaditja őt – mondá Defargené. – Bizonyosan.
– Mint feleség és anya, – kiáltott Lucie meghatottan – könyörgök,
szánakozzék rajtam és hatalmát ne érvényesitse ártatlan férjem ellen,
hanem őérette. Ó, feleség… testvérem, gondoljon reám. Mint anya, mint
feleség.
Defargené szokott hidegséggel nézett a könyörgőre és barátjához, a
Bosszuangyalhoz fordulva mondá:
– Azokra az anyákra és feleségekre, akiket mi láttunk, mióta oly
kicsinyek voltunk, mint ez a gyermek és még kisebbek, nem nagyon voltak
figyelemmel! Elég gyakran láttuk, hogy férjeiket és atyáikat börtönbe
vetették és ott tartották. Egész életünkön át láttuk, hogy
asszonytestvéreink és gyermekeik nyomort, meztelenséget, éhséget,
szomjuságot, betegséget, elnyomatást és minden más elhanyagoltatást
szenvedtek!
– Nem láttunk mást – válaszolt a Bosszuangyal.
– Sokáig türtük ezt – mondá Defargené, ismét Luciere tekintve. – Itéljen
önmaga! Valószinü-e, hogy _egy_ anyának és feleségnek a bánata meghasson
minket mostan?
Ismét kötéséhez fogott és kiment; a Bosszuangyal követte őt. Defarge
utolsónak ment ki és betette az ajtót.
– Bátorság, édes Luciem – mondja Lorry, mikor fölemelte őt. – Bátorság,
bátorság! Eddig minden jól megy, sokkal, sokkal jobban, mint az utolsó
időben sok szegény teremtésnek ment. Legyen bátor és adjon hálát.
– Nem vagyok hálátlan, remélem, de ez a borzalmas asszony, ugy látszik,
árnyékot vetett reám és minden reményeimre.
– Csitt, csitt, – mondá Lorry – mit jelent a kétségbeesés ebben a bátor
szivecskében? Valóban csak árnyék, nincs benne tartalom, Lucie!
De az árnyék, melyet Defargeék viselkedése terjesztett, őt is
elboritotta és szive mélyén nagyon elszomoritotta.