Tellsonék bankja Páris Saint Germain városrészében egy nagy ház egyik
szárnyában volt, ahová az utcáról, magas fallal és erős kapuval elzárt
udvaron keresztül lehetett bejutni. A ház előkelő ur tulajdona volt, aki
benne lakott addig, mig a zavargások elől saját szakácsa ruhájában el
nem menekült és átjutott a határon. Vadászok elől menekülő hajszolt vad
létére metempsychosisában is ugyanaz a Monseigneur volt, akinek, mielőtt
csokoládéját ajkaihoz emelte, három erős férfi segitségére volt
szüksége, a kérdéses szakácsot nem számitva.
Mikor Monseigneur eltávozott, a három erős férfi feloldozta önmagát az
alól a bün alól, hogy tőle nagy fizetést kapott, azáltal, hogy nagyon
szivesen vállalkozott arra, hogy az ő torkát a hajnalodó Egységes és
Oszthatatlan Köztársaság és a Szabadság, Egyenlőség és Testvériség vagy
a Halál oltárán elvágja; Monseigneur házát először zár alá vették, majd
konfiskálták. Minden oly sebesen mozgott és egyik határozatot a másik
oly vad gyorsasággal követte, hogy most, szeptember őszi hónapjának
harmadik estéjén, a törvény hazafias kiküldöttei birtokba vették
Monseigneur házát, a háromszinü zászlóval megjelölték és fogadótermeiben
pálinkát ittak.
Olyan üzlethelyiség Londonban, mint amilyen Tellsonéké Párisban volt, a
céget gyorsan kiforgatta volna valójából a Hivatalos Közlönybe. Ugyan
mit mondott volna megállapodott brit felelősségtudás és tekintélyesség
ahhoz, hogy egy bank udvarában narancsfák állanak és a számolóasztal
fölött Cupido alakja látható? És mégis ugy volt. Tellsonék átfestették
ugyan Cupidót, de az még mindig fölismerhető volt a menyezeten, ahol
szükös fehérnemüben, nyilával reggeltől estig az aranyra célzott (amint
azt egyébként is gyakran teszi). Ez a fiatal pogány Londonban, a
Lombard-streeten feltétlenül csődbe került volna és ugyanezt a szomoru
hatást idézte volna elő a halhatatlan fiu mögötti lefüggönyözött alkóv,
a falba illesztett tükör és az öregnek nem mondható alkalmazottak, akik
a legcsekélyebb felszólitásra nyilvánosan táncoltak. De a francia
Tellsonék mindezek ellenére is kitünően megállhattak és addig, amig a
viszonyok elviselhetők voltak, senki sem botránkozott meg ezen és nem
vette ki a pénzét a bankból.
Hogy mennyi pénzt fognak Tellsonék bankjából kivenni és mennyi marad
ottan elveszetten és elfelejtve, hogy mennyi ezüst és ékszer vesziti el
fényét Tellsonék rejtekhelyein, mialatt elhelyezői a börtönben
sinylődnek, vagy nemsokára erőszakos halállal meghaltak, hogy
Tellsonéknál hány számlát sohasem lehetett ezen a világon lezárni és
átvitelezni kellett a másvilágra, azt ezen az estén senki sem volt képes
megmondani, még Lorry Jarvis sem, ámbár ő ezeket a kérdéseket alaposan
megfontolta. Frissen gyujtott fa tüzénél ült (a gonosz terméketlen
esztendő időnek előtte hideg volt) és becsületes, bátor arcán sötétebb
árnyék ült, mint amilyet a függőlámpa, vagy bármilyen más a szobában
levő tárgy vethetett volna – a borzalom árnyéka.
A bank szobáiban lakott, oly hüséges volt a cég iránt, hogy annak
részévé vált, mint valami erős borostyángyökér. A főépületnek hazafias
birtokbavétele folytán a bankot valami biztonság vette körül, de a
hüséges öreg ur sohasem gondolt erre. Ilyen körülmények közömbösek
voltak reá nézve, ha kötelességének meg tudott felelni. Az udvar
végében, egy kolonád alatt, volt egy kocsifélszer, ahol Monseigneurnek
még tényleg ott állott néhány kocsija. Két oszlopra két hatalmas,
magasan lángoló fáklya volt kötve és azoknak fényében a szabad ég alatt
látszott egy nagy köszörükő: durván készült szerszám, melyet hirtelen
hoztak ide valami szomszéd kovács- vagy más műhelyből. Lorry fölkelt, az
ablakon át kinézett erre az ártatlan szerszámra és hideg borzongás
futott rajta végig, visszaült a tüz melletti székére. Nem csupán az
ablakot, hanem az előtte levő jalousiet is kinyitotta, majd ismét
bezárta; hideg rázta egész testét.
A falon és kapun tul levő utcákból a város szokásos éjjeli zugása
hallatszott, melybe olykor-olykor valami leirhatatlan földöntuli hang
keverődött, mintha hajmeresztően szokatlan hangok tódulnának az Ég felé.
– Hála Istennek, – mondá Lorry imára kulcsolt kézzel – hogy senki sincs
ma éjjel ebben a borzalmas városban, aki szivemhez közel áll.
Könyörüljön Ő mindazokon, akik veszedelemben vannak.
Nemsokára azután hangzott a nagy kapu csengője és ő azt gondolta
»Visszajöttek!« és hallgatózott. De nem hallott hangos lármát az
udvarban, amint remélte, a kapu ujra becsukódott és minden csendben
volt.
A nyugtalanság és idegesség, mely valóját eltöltötte, okozta a bankért
való meghatározhatatlan aggodalmát. Pedig jól őrizték. Éppen fölkelt,
hogy a megbizható emberek közé menjen, akik őrt állottak ott, mikor
ajtaja hirtelen kinyilt és két alak rohant be, akiknek láttára a
bámulattól hátraesett.
Lucie és atyja! Lucie karját nyujtotta feléje, arcán a régi mély
komolyság kifejezése ült, annyira megerősödve, hogy ugy látszott, mintha
azért fejeződött volna ki, hogy élete e nehéz órájában arcának erőt
adjon.
– Mit jelent ez? – kiáltotta Lorry zavartan, lélegzetét vesztve.
– Mi ujság? Lucie! Manette! Mi történt? Miért jöttek ide? Mit jelent ez?
Mereven reábámuló szemekkel, sápadt, zavart arccal, könyörögve sóhajtott
karjai között:
– Ó, barátom! A férjem!
– A férje, Lucie?
– Károly.
– Mi van Károllyal?
– Itt van.
– Itt, Párisban?
– Néhány nap óta itt van, – három vagy négy napja – nem tudom, hogy hány
napja, nem tudom gondolataimat összeszedni. Egy nemes vállalkozás birta
utjára, tudtomon kivül; a kapunál föltartóztatták és börtönbe vetették.
Az öreg ember akarata ellen felkiáltott. Majdnem ugyanabban a
pillanatban a nagy kapu csengője ujra megszólalt és nagy tömeg kiabálva
és üvöltve tódult az udvarba.
– Milyen lárma ez? – kérdé a doktor az ablakhoz fordulva.
– Ne nézzen ki! – kiáltott Lorry. – Ne nézzen ki! Manette, ha élete
kedves, ne érintse a függönyt!
A doktor megfordult, keze az ablak kilincsén volt és nyugodt, bátor
mosollyal mondá:
– Kedves barátom, ebben a városban az én életemnek varázshatalma van. Én
a Bastille foglya voltam. Nincs olyan hazafi Párisban – egész Párisban –
Franciaországban – aki, ha tudja, hogy én a Bastille foglya voltam,
érintene engem, kivéve, hogy ölelésekkel agyonszoritsanak, vagy
diadalban körülhordjanak. Az én régi bánatom hatalmat adott nekem, mely
keresztülvitt minket a sorompón és ott Károlyról hireket szerzett és
minket idehozott. Tudtam, hogy ugy lesz; tudtam, hogy Károlyt
kimenthetem minden veszedelemből; megmondottam Lucienek. Mi ez a lárma?
– Keze ismét ott volt az ablak kilincsén.
– Ne nézzen ki! – kiáltott Lorry teljesen kétségbeesve. – Ne, édes
Luciem, ön se! – Karját köréje fonva tartotta vissza. – Ne ijedjen meg
annyira, édesem. Ünnepiesen esküszöm önnek, nem tudok arról, hogy
Károlyt baj érte volna, hogy nem is sejtettem, hogy végzetes helyre
jött. Melyik börtönben van?
– La Forceban!
– La Forceban! Lucie, gyermekem, ha ön valaha bátor és tetterős volt
életében – és ön az volt mindig, nyugodjék meg most és tegye azt, amit
mondok; mert attól sokkal több függ, mint elképzelheti, vagy amint azt
én önnek mondhatom. Saját erejével ma éjjel Károly érdekében semmit sem
tehet; teljesen lehetetlen, hogy kimenjen. Azért mondom ezt, mert az,
amit Károly érdekében kérnem kell, a legnehezebb minden tekintetben.
Ettől a pillanattól kezdve engedelmesnek, némának és nyugodtnak kell
lennie. Meg kell engednie, hogy itt egy hátulsó szobában elhelyezzem.
Két percre egyedül kell hagynia engem atyjával és nem szabad
késlekednie.
– Engedelmeskedem önnek. Látom az arcán, hogy ön tudja azt, hogy mást
nem tehetek. Tudom, hogy ön mily ragaszkodó.
Az öreg ember megcsókolta őt, hirtelen szobájába vezette és az ajtót
bezárta; majd sietve visszajött a doktorhoz, kinyitotta az ablakot,
félrehuzta kissé a függönyt, kezét a doktor karjára tette és vele együtt
kinézett az udvarra.
Egy csomó embert láttak, férfit és nőt, – nem voltak annyian, hogy az
udvart megtöltötték volna – negyvenen vagy ötvenen lehettek mindössze.
Azok, akik a házat birtokba vették, beeresztették őket a kapun, ők
betódultak, hogy dolgozzanak a köszörükövön, melyet itt valószinüen az ő
rendelkezésükre állitottak föl, minthogy ez a hely alkalmas és a
tolongástól távol volt.
De micsoda borzasztó munkások és mily borzasztó munka!
A köszörükőnek kettős forgatója volt, melyet két férfi őrült sebességgel
forgatott, arcuk forgatás közben láthatóvá lett, mikor hajuk
hátrahullott; borzalmasabb és kegyetlenebb kifejezés ült rajtuk, mint a
legvadabb kannibálokén. Hamis szemöldököt és álbajuszt viseltek és
undoritó arcuk izzadtsággal és vérrel volt fedve és az őrült üvöltésből
görcsösen eltorzult szemük az álmatlanság és állati izgalom folytán
kimeredt és vésztjóslóan bámult. Miközben ezek a dühöngők forgatták a
követ és undoritó hajfürteik majd arcukat boritották el, majd pedig
vállukra hullottak vissza, néhány asszony bort nyujtott ajkukhoz, hogy
igyanak; a csepegő vértől, a csepegő bortól, a köszörükő forgatásakor
fölszálló szikraesőtől gonosz lehelletük tüzesnek és véresnek látszott.
Egyetlenegy alakot nem lehetett közöttük felfedezni, mely ne lett volna
vérrel mocskolt. Egymást lökdösve, hogy a köszörükőhöz jussanak,
állottak ottan a férfiak, övig meztelenül, karjaik és mellük vérrel volt
bemázolva; rongyokba, vértől mocskos rongyokba burkolt férfiak, ördögi
módon csipkékkel, selyemmel és női ruhákról való szalagokkal diszitett
férfiak, minden rongy vérrel itatva és szennyezve. Fejszék, kések,
bajonettek, kardok, melyeket köszörülésre hoztak oda, mind piroslott a
vértől. Néhányan csorba kardjaikat vászonrongyokkal és női ruhákból való
foszlányokkal csuklóikhoz kötözték, ezek a szalagok is bár különböző
szinüek, mind egyformán véresek voltak. Mikor a fegyvereknek őrült
veszettséggel eltelt birtokosai ezeket kirántották a szikraesőből és az
utcákba rohantak, ugyanaz a piros szin ragyogott dühödt szemükben;
olyanok voltak ezek a szemek, hogy minden szemlélő, akiben még volt
emberi érzelem, husz évet adott volna életéből, ha jól irányzott
lövéssel fényüket kiolthatta volna.
Mindezt egy pillanat alatt látták, mint valami vizbefulónak, vagy más
halálos veszedelemben lebegő emberi teremtménynek a vizióját.
Visszaléptek az ablaktól és a doktor kérdezően tekintett barátja
halálsápadt arcára.
– Ezek a foglyokat gyilkolják, – suttogta Lorry és félénken tekintett az
elzárt ajtó felé. – Ha bizonyos abban, amit mond, ha tényleg olyan
hatalma van, amint hiszi, – én hiszem, hogy van – ismertesse meg magát e
sátánok előtt és vitesse magát La Forceba. Talán már késő; nem tudom; de
egy pillanatig se várjon tovább.
Manette doktor megszoritotta Lorry kezét, hajadonfővel kisietett a
szobából és az udvarban volt már, mikor Lorry ismét az ablakhoz lépett.
Hosszu, fehér fürtjei, sajátságos arca, fellépésének feltétlen
biztossága, mellyel a fegyvereket félretolta, egy pillanat alatt a tömeg
közepébe vitte őt, ahol a köszörükő állott. Néhány percre szünet állott
be, tolongás, zugás támadt körülötte és hangja érthetetlenül
hallatszott; Lorry látta azután, hogy mind körülveszik őt, vállukra
emelik és elrohannak ezzel a kiáltással: »Éljen a Bastille foglya!
Segitsük a Bastille-fogoly rokonát La Forceban. Helyet a Bastille
foglyának ott elől! Mentsük meg Evrémonde foglyot La Forceban!« –
Ezernyi hang ismételte a kiáltozást.
Aggódó szivvel leeresztette a függönyt, ismét bezárta az ablakot,
Luciehez sietett és elmondotta neki, hogy a nép segiti atyját és hogy
férjét kutatják. Gyermeke és Miss Pross nála volt, de eszébe sem jutott,
hogy látásukon meglepődjék, csak jó idővel később, amint figyelve nézte
őket oly nyugalommal, amilyenre ezen az éjjelen képes volt.
Ezalatt Lucie tompa kábultsággal terült el a földön és görcsösen
szoritotta Lorry kezét. Miss Pross a gyermeket Lorry ágyára fektette és
feje nemsokára kicsiny védettje mellé a párnára hanyatlott. Ó, a hosszu,
hosszu éjszaka, a szegény feleség nyögése! És a hosszu, hosszu éjszaka,
anélkül, hogy atyja hirekkel visszajönne!
A sötétségben még kétszer hangzott a nagy kapu csengője, a tömeg
megfordult és forgatta a szikrát szóró köszörükövet.
– Mi ez? – kiáltotta Lucie megrémülve.
– Csend! A katonák köszörülik kardjaikat, – mondá Lorry. – A ház most
nemzeti vagyon és fegyverkovácsműhelynek használják, édesem.
Csak kétszer; de az utolsó alkalommal a munka már gyöngén, szakadozottan
haladt. Nemsokára virradni kezdett és Lorry gyöngéden kiszabaditotta
kezét a görcsös ölelésből és óvatosan ujra kinézett. Egy ember, aki
annyira tele volt vérrel, hogy sulyosan sebesült katonának tünhetett
fel, aki a harcmező halottai közül ismét öntudatra jutott, a köszörükő
melletti kövezetről fölkelt és zavart tekintettel körülnézett. Nemsokára
azután az elfáradt gyilkos, a hajnal bizonytalan homályában meglátta
Monseigneur egyik kocsiját, a diszhintó felé támolygott, beszállott,
ajtaját betette maga után és a pompás párnákon pihent.
A nagy köszörükő, a Föld, megfordult, mikor Lorry ismét kitekintett az
ablakon és a nap pirosan sütött az udvarba. A kisebb köszörükő egyedül
állott a nyugodt reggeli levegőben. Piros volt. Szinét nem a naptól
kapta és az nem is vehette el.