Az utas, aki az 1792-ik év őszén Angliából Páris felé utazott, lassan
haladt előre utazásában. Kelleténél rosszabb utak, rossz kocsik és rossz
lovak is eléggé késleltették, még ha Franciaország szerencsétlen és
trónjavesztett királya minden dicsőségével is trónjában ült volna; de az
idők változása ezenkivül is más körülményeket teremtett. Minden város
kapujában, minden falu adóhivatalában volt egy csoport polgár, nemzeti
muskétáikkal lövésre készen, ezek minden jövőt vagy menőt megállitottak,
össze-vissza kikérdezték, utleveleit megvizsgálták, nevét saját
jegyzékükben keresték, visszaküldötték vagy tovább menni hagyták, vagy
pedig megállitották és fogságba vetették, aszerint, amint az szeszélyes
itéletük vagy képzelődésük szerint legüdvösebbnek látszott az Egységes
és Oszthatatlan Köztársaság, a Szabadság, Egyenlőség és Testvériség,
vagy a Halálra nézve.
Darnay Károly csak néhány mérföldnyit haladt franciaországi utjában,
mikor már kezdette észrevenni, hogy ebben az országban nincs kilátása a
visszatérésre, csupán ha Párisban jó polgárnak minősitik. Bármi
történjék is, utazása végére kell jutnia. Nem zárult mögötte egy szegény
falu, nem sülyedt mögötte egy közönséges sorompó az országuton, melyről
nem tudta volna, hogy az mind csupa vaskapu abban a sorozatban, mely
közötte és Anglia között bezárult. Az általános éberség annyira
körülvette őt, hogy ha hálóban lett volna, vagy ha ketrecben vitték
volna rendeltetési helyére, akkor sem érezte volna jobban szabadsága
elvesztését.
Ez az általános éberség nemcsak hogy huszszor tartóztatta fel őt az
országut minden állomásán, hanem napjában huszszor késleltette
előhaladásában azáltal, hogy utánalovagoltak és visszahozták, előtte
lovagoltak és gondoskodtak arról, hogy föltartóztassák, vagy pedig vele
lovagoltak és őrizték őt. Már néhány napja utazott Franciaországban,
mikor az országut egy kis városában, Páristól még jó messzire, fáradtan
aludni tért.
Más módon nem juthatott volna még ennyire sem, ha nem mutatta volna föl
a lesujtott Gabellenek az Abbaye börtönből irt levelét. Ennek a kis
helységnek a kapuőrsége annyi nehézséget okozott neki, hogy érezte, hogy
utazása most válságos ponthoz jutott. Aránylag tehát nagyon kissé volt
meglepve, mikor a kis korcsmában, ahová reggelig való tartózkodásra
utasitották, éjszaka közepén fölkeltették.
Félénk helybeli hivatalnok és három fegyveres hazafi, vörös sapkával a
fejükön, pipával a szájukban, fölkeltette őt és ágyára ült.
– Emigráns, – mondá a hivatalnok – fedezet alatt küldöm Párisba.
– Polgártárs, nem óhajtok mást, mint hogy Párisba jussak, ámbár a
fedezetet nélkülözhetem.
– Csend! – morgott egy vörössapkás és puskája agyával az ágytakaróra
ütött. – Hallgass, arisztokrata!
– Ugy van, amint ez a jó hazafi mondja – jegyezte meg a félénk
hivatalnok. – Ön arisztokrata, fedezetre van szüksége és fizetnie kell
érte.
– Nincs választásom – mondja Darnay Károly.
– Választása! Hallgasd csak! – kiáltotta ugyanaz a fenyegető
vörössapkás. – Mintha nem volna kedvezmény, hogy meg van védve a
lámpavastól.
– Ugy van mindig, mint a jó hazafi mondja – jegyezte meg a hivatalnok. –
Keljen föl és öltözködjék, emigráns.
Darnay engedelmeskedett; visszavitték a kapuőrséghez, ahol más
vörössapkás hazafiak pipáztak, ittak és aludtak az őrtüz mellett. Itt
nagy összeget fizetett a fedezetért és reggel három órakor elindult
velük a nedves országuton.
A fedezet két vörössapkás és háromszinü kokárdával diszitett lovas
hazafiból állott, akik a nemzet puskáival és kardjaival fölfegyverezve
mindkét oldalán lovagoltak. Darnay külön lovon lovagolt, de a kantárhoz
kötél volt erősitve, melynek végét az egyik hazafi karja köré tekerte.
Ilyen helyzetben folytatták utjukat, a hideg eső arcukat verte és lassu
lépésben lovagoltak a város rossz kövezetén ki az iszapos országutra.
Utjukban nem állott be változás, kivévén, hogy lovakat váltottak és
sebességet változtattak, végig a sáros országuton, egész a fővárosig.
Éjjel utaztak; egy-két órával napfölkelte után megállottak és alkonyatig
pihentek. A fedezet oly nyomoruságosan volt öltözve, hogy puszta
lábukszára köré szalmát tekertek és rongyos vállukra is szalmát tettek,
hogy a nedvesség ellen védekezzenek. Eltekintve attól a személyes
kellemetlenségtől, hogy ilyen módon kisérték és a jelenlegi
veszedelemtől, melyet az a körülmény okozott, hogy a hazafiak egyike
krónikusan részeg volt és nagyon könnyelmüen bánt fegyverével, Darnay
Károly nem engedte, hogy a vele szemben alkalmazott kényszer ellenére is
komoly aggodalom támadjon lelkében; meggyőzte önmagát arról, hogy ennek
a helyzetnek semmi köze egy személyes ügy igazságosságához, amelyben még
nem itélkeztek, vagy olyan nyilatkozathoz, mely még nem volt megtéve és
amelyet az Abbaye foglya megerősitendő volt.
De mikor Beauvais városához jutottak, – estefelé volt, mikor az utcák
tele voltak néppel – nem titkolhatta el, hogy a dolgok látszata nagyon
nyugtalanitó. Veszedelmet hirdető arcok vették körül, hogy lássák őt,
mikor a postaháznál leszállott és sok hang hangosan kiáltotta a
tömegben: »Le az emigránssal!«
Éppen leszállóban volt a nyeregből, de ismét visszaült, minthogy azt
tartotta a legbiztosabb helynek és azt mondá:
– Igen, emigráns; barátaim! De nem látjátok-e, hogy saját akaratomból
vagyok itten Franciaországban?
– Átkozott emigráns vagy! – kiáltotta egy kovács és kalapáccsal a
kezében, dühösen előretolakodott. – És átkozott arisztokrata is vagy!
A postamester, a kovács és a lovas kantárja közé állott (az ugyanis a
kantárt akarta megragadni) és csendesitően mondotta: »Hagyd őt, hagyd
őt! Párisban majd itélkeznek fölötte!«
– Itélkeznek – ismételte a kovács és meglenditette a kalapácsot. – Igen
és elitélik, mint árulót.
A tömeg erre helyeslően orditott.
Darnay visszatartotta a postamestert, aki a lovat az udvarba akarta
vezetni (a részeg hazafi nyugodtan ült nyergében és odanézett, a kötél
vége karjára volt tekerve) és mihelyt szava hallhatóvá vált, igy
szólott:
– Csalódtok, barátaim, vagy meg vagytok csalva. Én nem vagyok áruló.
– Hazudik – kiáltá a kovács. – A határozat óta ő hazaáruló. – Élete a
népé. Átkozott élete már nem az övé.
Abban a pillanatban, amint Darnay a tömeg szemében látta, hogy az reá
akar rohanni, a postamester a lovat az udvarba vezette, a fedezet
szorosan hozzácsatlakozott és a postamester bezárta és bereteszelte a
rozoga kaput. A kovács kalapácsával döngette, a tömeg orditott, de egyéb
nem történt.
– Mi az a határozat, amelyről a kovács beszélt? – kérdé Darnay a
postamestertől, mikor köszönetet mondott neki és mellette állott.
– Egy határozat, mely az emigránsok vagyonának eladását rendeli el.
– Mikor kelt?
– Tizennegyedikén.
– Angliából való elutazásom napján.
– Mindenki azt mondja, hogy ez csak egy a sok közül és még több más
követi – ha ugyan már nincs itten, mely minden emigránst számüz és a
hazatérőket halálra itéli. Ez az, amit gondolok, mikor azt mondotta,
hogy élete nem az öné.
– De még nincsenek ilyen határozatok?
Mit tudom én – mondá a postamester vállát vonogatva – talán itt van,
talán itt lesz. Mindegy. Mit kiván?
Szalmán pihentek egy félszerben éjfélig és ismét tovább lovagoltak mikor
a város aludt. A sok vad változás között, mely közönséges dolgokon volt
észrevehető és amely ezt a vad lovaglást olyan különösnek tüntette föl,
nem volt a legutolsó, hogy ugy látszott, hogy senki sem alszik. Miután
sokáig puszta, és elhagyatott vidékeken lovagoltak végig, egy csomó
nyomoruságos kunyhóhoz jutottak, mely nem merült sötétségbe, hanem
világitástól ragyogott; lakói a csendes éj közepén kisértetszerüen
táncoltak egy kiszáradt szabadságfa körül, vagy fölállottak és
szabadságdalt énekeltek. Szerencsére, az éjjel Beauvaisban oly mélyen
aludtak, hogy biztosságban jutottak ki a kapukon és nemsokára ismét a
magános országuton voltak. A korai hidegben és nedvességben lovagoltak
tovább, kizsarolt földek mentén, melyek ebben az évben nem termettek, és
füsttől fekete, elégett házak romjai mellett; magános lovaglásuk
hirtelen változáshoz jutott azáltal, hogy hazafiak körjárata közeledett
feléjük, akik minden országut fölött őrködtek.
Hajnalhasadtakor végre Páris falai alá érkeztek. A sorompó el volt zárva
és erős őrizet alatt volt, mikor odalovagoltak.
– Hol vannak ennek a fogolynak az utlevelei? – kérdezte egy
határozottnak látszó előljáró, akit az őrség előhivott.
A kellemetlen szó, természetesen, föltünt Darnay Károlynak és azt
jegyezte meg az előljárónak, hogy ő francia polgár és szabad
elhatározásból utazik, fedezet alatt, melyet az ország fejetlen
állapotában reákényszeritettek és amelyért ő fizetett.
– Hol vannak ennek a fogolynak az utlevelei? – ismételte ugyanaz a
személy, anélkül, hogy ügyet vetett volna rá.
A részeg hazafi sapkájában voltak és az előmutatta azokat. Ugyanaz a
hatósági személy, mikor reápillantott Gabelle levelére, zavartnak és
meglepettnek látszott és nagy figyelemmel nézett Darnayra.
Azonban szó nélkül hagyta ott a fedezetet és a fedezettet és bement az
őrszobába; azalatt ők a kapu előtt nyeregben maradtak. A szünet alatt
Darnay Károly körülnézett és azt vette észre, hogy a kaput vegyes
katonákból és polgárokból álló őrség őrizte, az utóbbiak azonban számra
sokkal többen voltak; az is föltünt neki, hogy élelmiszerekkel terhelt
és hasonló célu kocsik könnyen jutottak be, de a kijutás még a
legártatlanabb embereknek is nagyon nehéz volt. Férfiak és asszonyok
tarka tömege, az állatokat és különféle fajta kocsikat nem is emlitve,
várakozott a kapu kinyitására; a személyazonosság megállapitása azonban
olyan szigoru volt, hogy csak egyenkint és nagyon lassan juthattak ki.
Nehányan tudták, hogy még sokáig tart, mig a vizsgálatban reájuk kerül a
sor és lepihentek a földön, aludtak és pipáztak, mig mások beszélgettek
és ácsorogtak. A vörös sapka és háromszinü kokárda, férfiak és asszonyok
között is, általános volt.
Mikor Darnay körülbelül félórája ült már nyergében és figyelt mindenre,
ugyanaz a hivatalos személy ismét kijött és meghagyta az őrségnek, hogy
a kaput nyissa ki. Azután a fedezetnek – a józannak és a részegnek –
elismervényt adott a fedezett átvételéről és felszólitotta őt, hogy
szálljon le. Darnay leszállott, és a két hazafi, az ő fáradt lovát
vezetve, megfordult, anélkül, hogy a városba lépett volna.
Vezetőjét az őrszobába kisérte, mely rossz bortól és dohánytól büzlött,
és ahol egy csomó katona és hazafi feküdt vagy álldogált, alva vagy
ébren, józanon vagy részegen, vagy pedig változatos neutrális állapotban
volt az alvás és ébrenlét, a józanság és részegség között. Az őrszoba
világitása is megfelelően határozatlan állapotban volt, amennyiben
részben az elalvó olajlámpából, részben pedig a borus naptól származott.
Néhány jegyzőkönyv feküdt nyitva egy asztalon és egy közönséges, sötét
tekintetü tiszt ült előtte.
– Defarge polgár, – szólt ez Darnay vezetőjéhez, miközben egy
papirszeletet vett elő, hogy arra irjon, – ez Evrémonde, az emigráns?
– Ez az.
– Kora, Evrémonde?
– Harminchét.
– Nős, Evrémonde?
– Igen.
– Hol nősült?
– Angliában.
– Helyes. Hol a felesége, Evrémonde?
– Angliában.
– Helyes. La Force börtönbe kerül, Evrémonde.
– Igazságos Ég! – kiáltott Darnay – milyen törvény szerint és milyen
vétek miatt?
A tiszt egy pillanatra föltekintett irásából.
– Uj törvényeink vannak, Evrémonde, és uj vétkek, mióta ön itt volt –
mondá a tiszt gunyosan mosolyogva és folytatta irását.
– Kérem, vegye figyelembe, hogy én önként jöttem ide, földimnek a
kérvénye birt rá, mely ott fekszik ön előtt. Nem kivánok egyebet,
adjanak nekem alkalmat arra, hogy késedelem nélkül segitségére lehessek.
Erre talán van jogom?
– Emigránsoknak nincsenek jogai, Evrémonde, – volt a közömbös válasz. A
tiszt irt, mig elkészült, elolvasta még egyszer, amit irt, beporozta és
Defargenak nyujtotta át e szavakkal: »Titkos börtönbe«.
Defarge intett a fogolynak a papirossal, hogy kövesse őt. A fogoly
engedelmeskedett és két hazafiból álló őrség kisérte őket.
– Ön az, – kérdezte Defarge halk hangon, mikor az őrház lépcsőjén
lejöttek és Páris felé fordultak – aki Manette doktor leányát vette el
feleségül, aki egykor, a most már nem létező Bastille foglya volt?
– Igen – mondá Darnay és meglepetve nézett reája.
– Az én nevem Defarge, Saint Antoineban korcsmám van. Valószinüleg
hallott rólam.
– Feleségem az ön házába ment atyjáért? Igen?
A »feleség« szó komor emléket látszott Defargeban kelteni és hirtelen
türelmetlenséggel mondá:
– Annak az ujonszületett nőnek a nevében, akit La Guillotine-nak hivnak,
kérdem, minek jött ön Franciaországba?
– Egy perccel ezelőtt hallotta, hogy miért. Azt hiszi talán, hogy nem
igaz?
– Szomoru igazság önre nézve – mondá Defarge és homlokát ráncolva nézett
maga elé.
– Valóban elvesztem. Itten minden annyira megváltozott, minden oly
hirtelen, oly méltánytalan, hogy teljesen elvesztem. Akar-e egy kissé
segiteni?
– Nem – mondá Defarge, mindig maga elé tekintve.
– Akar-e egyetlen kérdésre válaszolni?
– Talán. A kérdés természetétől függ. Kérdezzen.
– Közlekedhetem-e a külvilággal abból a börtönből, ahová olyan
igazságtalanul vetnek?
– Majd meglátja.
– Talán csak nem temetnek oda, itélet nélkül, anélkül, hogy alkalmat
adnának a védelemre?
– Majd meglátja. És aztán? Azelőtt más emberek, hasonló módon, rosszabb
börtönökbe jutottak.
– De nem általam, Defarge polgártárs.
Válasz helyett Defarge komoran nézett reá és konok hallgatásba merülve,
haladt mellette. Mennél mélyebbé vált az ő hallgatása, annál halványabb
volt a remény, – azt hitte Darnay – hogy őt meglágyitja. Ezért gyorsan
folytatta.
– Óriási fontosságu reám nézve (ön jól tudja, polgártárs, talán jobban
mint én, hogy mennyire fontos), hogy tudathassam Lorry urral Tellson
bankjában, egy angol urral, aki most Párisban van, az egyszerü tényt,
minden magyarázat nélkül, hogy a La Force börtönébe vetettek. Megteszi
ezt nekem?
– Semmit sem teszek önért – válaszolta Defarge dacosan. – Kötelességem
hazámé és polgártársaimé. Mindkettőnek felesküdt szolgája vagyok, ön
ellen. Nem teszek semmit sem önért.
Darnay érezte, hogy mennyire reménytelen ennek az embernek a kérlelése
és azonkivül büszkesége is sértve volt. Amint hallgatagon egymás mellett
haladtak, észrevette, hogy a nép mennyire hozzászokott ahhoz a
látványhoz, hogy foglyokat kisérnek az utcákon. Még a gyermekek sem
hederitettek reá. Néhány arramenő megfordult, néhányan kezükkel
fenyegették őt, az arisztokratát; egyébként nem találták különösebbnek,
hogy jól öltözött embert börtönbe kisérnek, mintha munkás a zubbonyában
munkájába sietett. Egy szük, sötét, piszkos utcában, melyen áthaladtak,
egy izgatott szónok széken állva beszélt izgatott hallgatóságnak a
király és a királyi családnak a nép ellen elkövetett vétkeiről. Egy pár
szóból, mit arramenőben felkapott, tudta meg Darnay Károly, hogy a
király börtönben van és hogy az idegen nagykövetek mind eltávoztak
Párisból. Az uton (Beauvaist kivéve) semmit sem hallott. A fedezet és az
általános éberség teljesen elszigetelte őt.
Hogy a veszedelem sokkal nagyobb arányokat öltött, mióta Angliát
elhagyta, azt jól tudta. Hogy a veszedelem növekedett körülötte mind
gyorsabban és gyorsabban, azt is jól tudta most. Belátta, hogy nem tette
volna meg ezt az utazást, ha néhány nap eseményeit előre láthatta volna.
Gonosz sejtelmei mégsem voltak olyan komorak, mint amilyennek látszottak
volna a későbbi idők világitásánál tekintve. Bármilyen komor volt is a
jövő, mégis ismeretlen volt és komorsága némi bizonytalanság reményét
engedte fölmerülni. A rettenetes, napokon és éjjeken át folyó
öldöklésről, mely nagy, véres jellel volt ellátandó az aratás áldott
idejét, mielőtt még néhány kört is irt le az óra mutatója, éppen olyan
keveset tudott, mintha csak százezer esztendő mulva következnék el. Az
»éles ujszülött nő, kinek La Guillotine volt a neve«, alig volt ismerős
előtte és a nép tömege előtt. Azok a rémtettek, melyeket nemsokára
elkövettek, talán még azoknak az agyában sem születtek meg, akik azokat
véghezvitték. Hogyan találhattak volna helyet egy gyöngéd lélek homályos
sejtelmeiben?
Hogy hosszu fogságban, durva bánásmódban és hogy felesége és gyermekétől
való kegyetlen elválasztásban lesz része, azt valószinünek, majdnem
bizonyosnak sejtette; de ezen kivül semmi mástól határozottan nem
tartott. Ily gondokkal lelkében, melyek elegendő sulyosak, ha valakit
egy iszonyatos börtön udvarába kisérnek, érkezett meg La Force
börtönhöz.
Duzzadt arcu ember nyitotta ki a sulyos ajtót, ennek Defarge bemutatta
»Evrémonde, az emigránst.«
– Mi az ördög! Mennyi lesz még! – kiáltotta a duzzadt arcu ember.
Defarge átvette tőle az elismervényt, anélkül, hogy törődnék a
felkiáltással és eltávozott a két hazafival.
– Az ördögbe, mondom ismét! – kiáltotta a börtönőr, aki egyedül maradt
feleségével. – Mennyi lesz még!
A börtönőr felesége nem tudta, hogy mit mondjon erre a kérdésre, csupán
ezt válaszolta:
– Türelmesnek kell lenni, édesem! – Három őr belépett a csengő hangjára,
ezek ismételték az asszony tanácsát és az egyik hozzáfüzte: a szabadság
szeretete kedvéért – ezen a helyen ez a megjegyzés nem hallatszott éppen
alkalomszerünek.
La Force iszonyu börtön volt, sötét, piszkos és az egészségtelen álom
rettenetes szagától büzlött. Sajátságos, hogy milyen hamar észrevehető
ilyen gondozatlan helyeken a bebörtönözött álom undoritó párája!
– Titkos börtönbe is! – dörmögte a börtönőr, az irott papirra tekintve.
– Mintha máris nem volna minden pukkadásig tele.
Rosszkedvüen füzte a papirost egy türe, ahol már jó csomó volt; Darnay
Károly fél óra hosszat várt további gyönyöreire, néha föl és alá járt az
erősen boltozott szobában, néha egy kőpadon ült; szándékosan tartották
ott, hogy a főbörtönőr és alárendeltjei arckifejezését emlékükbe véssék.
– Jöjjön, – mondá a főbörtönőr végre, fölemelve kulcsait – jöjjön velem,
emigráns!
A fogoly a börtön komor félhomályában követte őt folyosókon és lépcsőkön
végig, sok ajtó csörömpölve záródott be utána, mig egy nagy, alacsony,
boltozatos terembe jutottak, mely mindkét nembeli fogollyal volt
zsufolva. Az asszonyok hosszu asztalnál ültek és irtak, olvastak,
kötöttek, varrtak és himeztek; a férfiak a székeik mögött állottak, vagy
a teremben föl és alá jártak.
A foglyok ösztönszerü gondolatmenetével, szégyenletes bün és vétekre
gondolva, az uj jövevény irtózott a társaságtól. Hosszu, valótlannak
látszó lovaglását elképzelhetetlenségben messze felülmulta az a látvány,
mikor mind egyszerre fölemelkedtek és az akkori idők minden finomságával
és az előkelőség minden megnyerő bájával és udvariasságával köszöntötték
őt.
Ez a látvány oly elszomoritó volt a fegyház komorságában, oly
kisértetiesnek látszott a környező szenny és kiáltó nyomorral szemben,
hogy Darnay Károlynak ugy tünt fel, mintha halottak társaságában állana.
Mind kisértet! A szépség kisértete, az előkelőség kisértete, az
elegáncia kisértete, a büszkeség kisértete, a frivolság kisértete, a
humor kisértete, az ifjuság kisértete, az öregség kisértete; mind arra
vártak, hogy eltávolitsák őket erről az elhagyatott partról; mind
rátekintett oly szemmel, melyet a halál megváltoztatott. Mind el voltak
jegyezve a halálnak, mikor ide beléptek.
Megdermedt a látványtól. A mellette álló és a többi ott járkáló
börtönőr, akiknek a külseje foglalkozásuk rendes gyakorlásában eléggé
türhető lett volna, oly rettenetesen közönségesnek látszott az itt
jelenlevő gyászoló anyák, viruló leányok – a kokett, ifju szépség és az
érett, előkelő nevelésü urnővel szemben, hogy ez az álomvilágból való
kép, mely minden tapasztalat és valószinüség megforditottját mutatta,
elszéditette a szemlélőt. Bizonyos, hogy mind kisértet! Bizonyos, hogy a
hosszu, álomszerü lovaglás betegség volt, amely őt ide, a komor árnyak
közé hozta.
– A szerencsétlenség összegyült bajtársai nevében – mondá egy udvari
megjelenésü és modoru ur előlépve – tisztelettel üdvözlöm La Forceban és
őszintén fájlalom azt a csapást, mely közénk hozta. Legyen gyors és
boldog vége! Másutt udvariatlanság volna nevét és állását kérdezni, de
itt nem!
Darnay Károly föleszmélt, megadta a kivánt felvilágositást megfelelő
szavakkal.
– De remélem, – mondá az ur a főbörtönőrre tekintve, aki a termen
végighaladt – hogy nincs titkos börtönben?
– Nem tudom, hogy ez a kifejezés mit jelent, de hallottam, hogy azt
mondották.
– Ó, mily kár! Mennyire sajnáljuk! De bátorság! Társaságunk több tagja
titkos börtönben volt eleinte, de ez csak rövid ideig tartott.
Azután emeltebb hangon szólott:
– Őszinte fájdalommal tudatom a társasággal, hogy titkos börtön.
Részvét mormogása hallatszott, mikor Darnay Károly a termen keresztül
egy rácsos ajtóhoz ment, ahol a börtönőr várakozott reája és sok hang –
melyből a lágy részvéttel tele női hangok kihallatszottak – szerencsét
és bátorságot kivánt neki. A rácsos ajtónál megfordult, hogy hálásan
köszönetet mondjon, az ajtó bezárult és a jelenség eltünt szeme elől
örökre.
Az ajtó egy fölfelé vezető főlépcsőre nyilott. Mikor már negyven fokot
haladtak (a félóra óta fogoly már számolta azokat) a börtönőr felnyitott
egy alacsony fekete ajtót és beléptek egy magános cellába. A levegő
hideg és nedves volt, de a cella nem volt sötét.
– Az öné – mondá a börtönőr.
– Miért zárnak be engem egyedül?
– Hogyan tudjam én?
– Vehetek-e tintát, tollat és papirt?
– Erre nincs utasitásom. Majd meglátogatják önt és akkor megkérdezheti.
Egyelőre ételét vásárolhatja és semmi egyebet.
A cellában volt egy szék, egy asztal és egy szalmazsák. Mikor a börtönőr
távozása előtt vizsgáló tekintetet vetett ezekre a tárgyakra és a négy
falra, a falhoz támaszkodó fogoly zavart fantáziájában azt képzelte,
hogy a börtönőrnek arca és teste oly természetellenesen puffadt, mintha
vizbefult volna és tele volna vizzel. Mikor a börtönőr eltávozott,
ugyanolyan zavart fantáziával azt gondolta: »Most oly egyedül vagyok,
mintha meghaltam volna«. Majd megállott, hogy a szalmazsákot megnézze,
undorral fordult el és azt gondolta: »És itt a mászkáló férgek között
van a test halál utáni első állapotában«.
– Öt lépés hosszu, négy és fél széles, öt lépés hosszu, négy és fél
széles, öt lépés hosszu, négy és fél széles. – A fogoly föl és alá járt
cellájában és fölmérte; a város zugása ugy hangzott, mint tompitott
dobolás, melybe néha vad kiáltás vegyült. – Cipőket készitett, cipőket
készitett, cipőket készitett. – A fogoly ismét számolta a méretet és
gyorsabban lépdelt, hogy gondolatait az utolsó ismétléstől elterelje. –
A kisértetek, melyek eltüntek, mikor az ajtó becsukódott. Volt közöttük
egy alak, egy feketébe öltözött hölgy, ablakmélyedéshez támaszkodott,
napsugár esett aranyos hajára és ő hasonlitott… Kegyelmes Isten, hadd
lovagoljunk ismét a megvilágitott falun keresztül, ahol a nép mind ébren
van!… cipőket készitett, cipőket készitett, cipőket készitett… Öt lépés
hosszú, négy és fél széles! – Mialatt ily töredékek szálltak föl lelke
mélyéből és fejében kavarogtak, a fogoly mind gyorsabban lépkedett és
konokul számlált és számlált; a város zugása megváltozott, még mindig
ugy hangzott, mint tompa dobolás, de a zugásból panaszos hangok
hallatszottak ki, melyeket ismert.