Tüzlángban, tengeráradásban telt el három viharos év, a szilárd földet
megrázta a dühöngő tenger áradása, melynek most sohasem volt apálya,
mindig csak áradt mind magasabb és magasabbra, a parton lakók rémülete
és bámulatára. A kis Lucie három ujabb születésenapját fonta az
aranyfonál életének békés szövetébe.
Sok éjjel és sok nappal hallgatták a békés ház lakói a sarok
visszhangját, és szivük elszorult a viharos léptek hallatára. Az ő
lelkükbe ugy vésődtek bele ezek a lépések, mint olyan nép léptei, mely
vörös zászló alatt kiáltja, hogy hazája veszedelemben forog és
rémületesen kitartó varázslattal hosszu időn dühös fenevaddá változott.
Monseigneur rendje otthagyta ezt a jelenséget, minthogy nem méltányolták
őt eléggé és oly kevéssé kivánták Franciaországban, hogy annak a
veszedelemnek volt kitéve, hogy onnan is, de az életből is kikergetik.
Mint a mesebeli paraszt, aki végtelen fáradsággal megidézte az ördögöt
és látásától annyira megijedt, hogy az örök ellenségtől mit sem tudott
kérdezni, hanem azonnal elszaladt, igy Monseigneur is, miután sok-sok
éven át visszájára mondotta el vakmerően a Miatyánkot és sok más
hathatós varázslatot alkalmazott, hogy az ördögöt megidézze, alighogy
meglátta, félelmében előkelően faképnél hagyta.
Az udvar ragyogó középpontja eltünt, különben a nemzet golyóiból
származó orkánnak lett volna a céltáblája. Sohasem látták szivesen, –
Lucifer büszkesége, Sardanapal fényüzése és a vakond vaksága egyesült
benne – de eltünt és eltávozott. Az udvar, exkluziv legbelső köreitől
kezdve egész legkülső rothadt köréig tele intrikákkal, romlottság- és
álnoksággal, mindenestől eltünt. A legutolsó hirek szerint a királyság
is eltünt, palotájába volt internálva és felfüggesztve.
1792-ik év augusztusa megérkezett és Monseigneur ekkor már messze járt.
Londonban, Monseigneur főhadiszállása és nagy gyülekező helye
természetesen Tellsonék bankja volt. A kisértetek állitólag azokon a
helyeken járnak leginkább, ahol testük azelőtt leggyakrabban megfordult
és Monseigneur is, egy guinea nélkül, azt a helyet kereste föl, ahol az
ő guineai azelőtt voltak. Azonkivül ez volt az a hely, ahová a
legmegbizhatóbb franciaországi hirek leggyorsabban jutottak el. Aztán
meg Tellsonék háza előkelő volt és nagylelkü régi üzletfelei irányában,
akik elvesztették előkelő helyzetüket. Továbbá, mert azok a nemesek,
akik idejében észrevették a bekövetkező vihart és megelőzték a
kiraboltatást és konfiskálást és óvatos előrelátással vagyonukat
Tellsonékhoz átutalták, szükségben levő testvéreiket itt mindig
meghallgatták. Ehhez járult még az is, hogy minden Franciaországból való
uj jövevény hireivel Tellsonéknál jelentkezett és az egészen
természetesnek látszott. Mindezen okokból akkoriban Tellsonék háza –
francia hirek tekintetében – olyan volt, mint valami magasabb tőzsde; a
közönség is jól tudta ezt és ennélfogva oly számos volt a kérdezősködés,
hogy Tellsonék gyakran a legujabb hireket néhány sorba foglalva papirra
irták és a bank ablakába kifüggesztették, hogy mindenki olvashassa, aki
a Temple Bar mellett elrohant.
Egy gőzölgő, ködös délután Lorry ott ült iróasztalánál, Darnay mellette
állott és halk hangon beszélgettek. A büntetőkamra, melyben azelőtt a »a
céggel« való értekezések folytak, most hirtőzsde volt, zsufolásig tele.
Körülbelül fél órával zárás ideje előtt volt.
– De ha ön a legfiatalabb ember volna is, aki valaha élt, – mondá Darnay
habozva – még akkor is tiltakoznom kellene…
– Értem, Hogy nagyon is öreg vagyok? – mondá Lorry.
– Rossz idő, hosszu utazás, az utazó alkalmatosságok megbizhatatlansága,
fejetlen ország, oly város, mely még önre nézve sem biztos…
– Kedves Károly, – mondá Lorry vidám bizalommal – ön néhány okot emlit
odautazásom, de nem ott-tartózkodásom ellen. Elég biztos az reám nézve;
senki sem fog ott egy ilyen vén legénnyel törődni, aki közel jár a
nyolcvanhoz, mikor annyi ott az ember, akivel sokkal érdemesebb törődni.
Ami pedig a város fejetlenségét illeti, ha nem volna fejetlenség a
városban, nem volna ok arra, hogy itteni házunkból elküldjünk valakit
ottani házunkba; aki régen ismeri a várost és az üzletet és aki
Tellsonék bizalmát birja. Ami pedig az utazás bizonytalanságát és
hosszadalmas voltát és a téli időt illeti, ki tegye ki magát Tellsonék
érdekében néhány kényelmetlenségnek, ha nem én, annyi év után?
– Szeretném, ha én magam mehetnék – mondá Darnay Károly nyugtalanul,
mintha hangosan gondolkodnék.
– Valóban! No ön ugyan jó tanácsadó! – kiáltott fel Lorry. – Ön szeretne
odamenni? Ön, a francia születésü? Ön bölcs tanácsadó!
– Kedves Lorry ur, éppen mert francia születésü vagyok, jutott gyakran
az eszembe ez a gondolat (melyet azonban itten nem akartam hangoztatni).
Az ember nem tudja elképzelni, hogy ha némi részvétet érez ezzel a
szegény néppel szemben és valami áldozatot is hozott az érdekükben, –
ismét előbbi gondolatokba mélyedt módján beszélt – hogy meg ne
hallgassák őt és olyan befolyásra ne tegyen szert, mely némely bajnak
elejét venné. Tegnap este is, mikor ön már eltávozott és én Lucievel
beszélgettem…
– Mikor ön Lucievel beszélgetett – ismételte Lorry, – Igen, csodálom,
hogy nem szégyenli Luciet emliteni! Ön ilyen időben Franciaországban
szeretne lenni?
– No, hiszen én nem utazom – mondá Darnay Károly mosolyogva. – Inkább
csak azért mondom, mert ön emliti, hogy oda akar utazni.
– És én el is megyek, egész komolyan. Az az igazság, kedves Károly. –
Lorry a távolabb levő »cégre« pillantott és hangját halkitotta. –
Nincsen fogalma arról, hogy üzletünk milyen nehézségekkel küzd, hogy
okmányaink és könyveink odaát milyen veszedelemben forognak. A jó Isten
tudja csak, hogy hány ember, mily sulyosan volna kompromittálva, ha
okmányaink közül néhány idegen kézbe kerülne, vagy elpusztulna; és ez
minden pillanatban megtörténhetik, mint ön tudja; ki mondhatja, hogy
Párist nem gyujtják-e föl ma, vagy rabolják-e ki holnap? Kivülem alig
képes valaki azokat (értékes időveszteség nélkül) óvatosan kiválogatni,
elásni, vagy valami más módon biztonságba helyezni. És én nyugodtan
üljek, mikor Tellsonék ezt tudják és mondják, Tellsonék, akiknek
kenyerét hatvan év óta eszem, – azért, mert tagjaim kissé merevek
lettek? Micsoda? Én még fiu vagyok, uram, egy féltucat itteni öreg
fickóhoz képest!
– Mennyire csodálom az ön bátorságát és ifju lelkületét, Lorry ur!
– Ah! Ostobaság, uram! És kedves Károly, – mondá Lorry ismét a »cégre«
tekintve, – fontolja meg, hogy teljesen lehetetlen mostan Párisból
valamit kihozni, teljesen közömbös, hogy mi az. Okmányokat és értékes
holmikat még ma is a legkülönösebb hirvivők hoztak ide hozzánk
(legnagyobb titokban mondom; még önnek sem volna szabad elmondanom), el
sem tudná képzelni és mindegyiknek az élete hajszálon függött csupán,
mikor a sorompón keresztülment. Más időkben a mi csomagjaink oly
akadálytalanul jönnek és mennek, mint az üzletszerü vén Angliában; de
most mindent megállitanak.
– És ön tényleg ma éjjel elutazik?
– Tényleg ma éjjel elutazom, mert az ügy oly sürgős, hogy nem tür
késedelmet. Mindenféle embert ajánlottak nekem kiséretül, de nem akarom,
hogy bármi dolgom is legyen velük. Jerryt szándékozom magammal vinni,
Jerry hosszu idő óta a testőröm vasárnap éjjel, már megszoktam őt.
Jerryt senki sem fogja gyanusitani, hogy valami egyéb, mint egy angol
buldogg, vagy hogy más szándéka van, mint hogy bárkire rátámadjon, aki
gazdáját érinteni meri.
– Ismét azt kell mondanom, hogy szivből csodálom az ön bátorságát és
ifjuságát.
– Nekem pedig ismét azt kell mondanom, ostobaság, ostobaság! Ha ezt a
kis megbizást véghezvittem, talán elfogadom Tellsonék ajánlatát, hogy
visszavonuljak és tetszésem szerint éljek. Akkor aztán elég időm lesz,
hogy a vénülésre gondoljak.
Ez a párbeszéd Lorry szokott asztala mellett folyt; néhány lépésnyire
tőlük hencegett Monseigneur, – egész tömeg – hogy rövid időn belül
milyen módon fog bosszut állni ezen a gazember népségen. Monseigneurre
vallott egészen a mód, ahogyan beszélt, annak a védelme alatt, hogy
politikai menekült, másrészt meg a született brit orthodoxiát jellemezte
az a hang, mellyel erről a rettenetes forradalomról beszéltek; hogy az
volt az egyedüli aratás az ég alatt, melyet nem vetettek, mintha sohasem
történt volna semmi, vagy nem mulasztottak volna el soha semmit, amely
ezt eredményezte, mintha azok, – akik megfigyelték Franciaország
nyomorultjainak millióit és a rosszul és helytelenül alkalmazott
eszközöket, melyek arra voltak szánva, hogy az országot boldogitsák, –
nem látták volna, hogy a forradalom elkerülhetetlenül bekövetkezik, és
nem nyilvánitották volna elég érthetően azt, amit eljövendőnek láttak.
Ez a hencegés, mely párosul Monseigneur csapongó terveivel, hogy milyen
módon igyekszik majd a dolgoknak azt a rendjét visszaállitani, mely
önmagát tette tönkre és az ég és föld türelmét kimeritette, –
elviselhetetlen volt minden józaneszü emberre, aki ismerte az igazságot,
anélkül, hogy tiltakozott volna ellene. Ez a fülébe tóduló hencegés
Darnay Károlyra ugy hatott, mint valami zavart okozó vértolulás, vagy
lelkét eltöltő gond és állandó nyugtalanságot okozott lelkében.
A beszélgetők között volt a King’s Bench törvényszékbeli Stryver is, aki
már jó messzire haladt abbeli törekvésében, hogy az állam előkelő
hivatalba helyezze és ennélfogva különösen hangosan beszélt; kifejtette
terveit Monseigneur előtt, hogy a népet röpitsék a levegőbe, pusztitsák
el a föld szinéről és éljenek meg nélküle és még sok más hasonló ilyen
célu tervet, mely lényegében mind hasonlitott ahhoz, hogy a sasok faját
ugy pusztitsák ki, hogy sót hintsenek a farkára. Darnay különös
ellenszenvvel hallgatta az ő beszédét és éppen azon töprengett, hogy
távozzék-e, hogy ne halljon belőle többet, avagy pedig ottmaradjon és
óvást emeljen a mondottak ellen, amikor olyasvalami történt, mely ebben
az ingadozásában határozó volt.
A »cég« odalépett Lorryhoz és egy piszkos, zárt levelet tett eléje és
azt kérdezte tőle, hogy fölfedezett-e már valami nyomot arról a
személyről, akinek a levelet cimezték. A »cég« letette a levelet; Darnay
oly közel volt, hogy a cimzést meglátta, annál is gyorsabban, mivel az
az ő igazi neve volt. A cimzés igy szólott: »Nagyon sürgős. Az egykori
St. Evremonde márki urnak Franciaországból. Kézbesités végett: Tellson
és Társa bankár uraknak, Londonban, Anglia.«
A házasság reggelén Manette doktor határozottan arra kérte Darnayt, hogy
nevének titka – kivévén, ha ő, a doktor, ez alól feloldja – kettőjük
között maradjon. Senki sem tudta, hogy ez volt a neve, még felesége sem
gyanitotta; Lorrynak sejtelme sem lehetett róla.
– Nem, – mondá Lorry, válaszolva főnökének – megmutattam az urak közül
itten mindenkinek és senki sem tudja, hogy az az ur hol található.
Minthogy az óra mutatója a bank záróraidejéhez közeledett, a távozók
folyama Lorry asztala mellett haladt el. Ő kérdezősködve tartotta a
levelet kezében, Monseigneur ránézett, – a terveket szövő és
méltatlankodó menekült személyében, – ennek is annak is, mindegyiknek
volt valami becsmérlő megjegyzése, angol vagy francia nyelven, a fel nem
található márkira vonatkozóan.
– Azt hiszem, hogy unokaöccse – mindenesetre elfajult utód – a
nagyrabecsült márkinak, akit meggyilkoltak – mondá az egyik. – Boldog
vagyok, hogy sohasem ismertem őt.
– Gyáva, aki elhagyta állomását már évekkel ezelőtt, – mondá egy másik
Monseigneur – aki fejével lefelé bujt el egy kocsi szénában és félig
megfulladva került ki Párisból.
– Az uj doktrinák megfertőzték, – mondá egy harmadik – ellentétbe jutott
az utolsó márkival és lemondott az uradalmakról, mikor azok
reászállottak örökségül és átengedte azt a gazember népségnek. Remélem,
hogy ezek most majd megjutalmazzák ugy, ahogy megérdemli.
– Micsoda? – kiáltotta a nagyhangu Stryver. – Tényleg ugy cselekedett?
Olyan fajta fickó? Hadd lássuk az ő alávaló nevét! F… e vigye őt!
Darnay nem volt képes magát tovább tartóztatni, kezét Stryver vállára
tette és azt mondotta: Én ismerem ezt a fickót!
– Igazán? – válaszolt Stryver. – Zeusra mondom, hogy sajnálom önt.
– Miért?
– Miért Darnay ur? Hallotta, hogy mit cselekedett? – Ne kérdezze, hogy
miért, ilyen időben!
– De én kérdezem, hogy miért?
– Én akkor is azt mondom, Darnay ur, hogy sajnálom önt. Sajnálom, hogy
ön ilyen különös kérdéseket intéz. Itt van egy fickó, akit megfertőzött
ez a legpestisesebb és legistentagadóbb ördögi doktrina, melyet valaha
ismertek; aki átengedi birtokait a föld legaljasabb csőcselékének, amely
a gyilkosságot nagyban üzi és ön, aki az ifjuságot tanitja, azt kérdezi,
hogy miért sajnálom önt. Jó, tehát válaszolok önnek. Sajnálom önt, mert
azt hiszem, hogy ilyen gazember önt is megfertőzheti. Ezért!
Darnay igéretére emlékezve, csak nehezen tudta magát tartóztatni és igy
szólott: Talán ön nem érti meg ezt az urat.
– Értek hozzá, hogy _Önt_ sarokba szoritsam, Darnay ur, – mondá Stryver
– és meg is teszem. Ha ez a fickó ur, akkor _én_ nem értem őt. Ezt
megmondhatja neki, tiszteletem kiséretében. Megmondhatja továbbá azt is
neki az én nevemben, hogy miután minden vagyonát és pozicióját ennek a
mészárló csőcseléknek engedte át, csodálkozom azon, hogy miért nem áll
az élükre. De nem, uraim, – mondá Stryver körültekintve és ujjaival
csattintva – én ismerem az emberi természetet és mondom önöknek, hogy
sohasem találnak fickót olyat, mint ez, aki ily drága védettek
könyörületére bizná magát. Nem uraim, ő elszelel, amily gyorsan csak
lehet.
Ezekkel a szavakkal, utolsót csattantva ujjaival, Stryver kitolakodott a
Fleet-streetbe, hallgatói általánosan helyeseltek. Az általános távozás
után Lorry és Darnay egyedül maradtak az iróasztalnál.
– Átveszi a levelet? – kérdi Lorry. – Ön tudja, hogy hol kell
kézbesiteni?
– Igen.
– Magyarázza meg neki, hogy ide cimezték, abban a hiszemben, hogy mi
képesek leszünk azt kézbesiteni és hogy már jó ideje itt fekszik.
– Megteszem. Innen utazik Párisba?
– Innen, nyolc órakor.
– Visszajövök, hogy elbucsuzzam.
Darnay nagyon elégületlen volt önmagával, Stryverrel és a többiekkel is,
lehető gyorsan a Temple csöndes vidékére sietett, felbontotta a levelet
és elolvasta. Igy hangzott:
»Abbaye börtön, Páris, 1792. junius 21.
Uram, egykori Márki ur,
Miután életem a falu kezében hosszu ideig veszedelemben forgott, nagy
erőszak és méltatlansággal elfogtak és az egész hosszu uton végig gyalog
Párisba hoztak. Az uton sokat szenvedtem; de ez nem minden; házamat
lerombolták, – a földdel tették egyenlővé.
A bün, melyért bebörtönöztek, uram, ezelőtt Márki ur, és amely miatt a
törvényszék előtt kell megjelennem és életemet is elveszitenem (az Ön
nagylelkü segitsége nélkül), amint ők mondják, a nép ő felsége ellen
elkövetett árulás, amennyiben ellene, egy emigráns érdekében működtem.
Hiába állitottam, hogy én, az Ön utasitásához képest az ő érdekében és
nem az ellen cselekedtem. Hiába állitottam, hogy én még az emigránsok
vagyonának elkobzása előtt elengedtem az adókat, melyet a nép megszünt
fizetni, hogy nem szedtem be a bért és nem pereltem őket. Az egyedüli
válasz az, hogy egy emigráns érdekében működtem, és hogy hol van az az
emigráns?
Ó, kegyelmes uram, ezelőtti Márki ur, hol van ez az emigráns? Álmomban
kiabálom, hol van ő? Az Eget kérdezem, eljön-e, hogy engem
megszabaditson? Nincs válasz. Ó, uram, ezelőtti Márki ur, reménytelen
kiáltásomat a tengeren át hangoztatom, talán füleihez jut a nagy
Tellson-bank utján, mely Párisban is ismerős.
A Mindenható szerelmére, a nagylelküség, az igazság, előkelő nevének
becsülete nevében könyörgök Önhöz, uram, ezelőtti Márki ur, jöjjön
segitségemre és szabaditson meg.
A borzalom ezen börtönéből, ahol minden óra közelebb visz a halálhoz,
biztositom Önt, uram, ezelőtti Márki ur, fájdalommal teljes és
szerencsétlen szolgálatkészségemről.