A Darnay lelkében rejtőző nyugtalanságot ez a levél hatalmasan
megelevenitette. Egy régi, hű szolgának a veszedelme, akinek egyedüli
büne az ő családja iránt tanusitott hűsége volt, oly szemrehányóan
meredt az arcába, hogy, amint ott járt föl és alá a Templeben,
megfontolva a teendőt, majdnem eltakarta az arcát a járókelők előtt.
Jól tudta, hogy a cselekedet fölötti borzalmában, hogy nagybátyja ellen
való gyanujában, hogy abban az irtózatban, mellyel lelke a roskadozó
épületet tekintette és amelynek támogatásával gyanusitották, ő csak
félmunkát végzett. Jól tudta, hogy Lucie iránt való szerelme miatt
mondott le társadalmi állásáról és hogy ez a tette – ámbár lelke előtt
nem látszott ujnak – mégis elhamarkodott és hiányos volt. Jól tudta,
hogy rendszeresen és óvatosan kellett volna tervét kidolgozni, és hogy
szándékában is volt ennek a megtétele és hogy ez mégsem történt meg.
Magaválasztotta angol otthonának boldogsága, az a szükség, hogy
állandóan el volt foglalva, az idő gyors változásai és nyugtalanságai,
melyek oly gyorsan követték egymást, hogy e hét eseményei az előbbi hét
meg nem ért terveit megsemmisitették és a következő hét eseményei pedig
mindent ismét ujjáalakitottak, ő tudta jól, hogy ezen események
kényszerének engedett, nem gond nélkül, de mégis állandó és tartós
ellenállás nélkül. Ő várt a cselekvés pillanatára, de az események
forgatagában az idő elmult, a nemesség minden uton csoportosan hagyta el
Franciaországot, vagyonukat elpusztitották és konfiskálták, nevüket
eltörülték, ezt ő mind jól tudta, mint bármilyen ujonnan keletkezett
hatalom Franciaországban, amely őt emiatt talán vád alá helyezte.
De hiszen ő nem nyomott el senkit, nem börtönzött be senkit; oly távol
volt attól, hogy szigoruan követelte volna járandóságait, hogy saját
akaratából lemondott mindenről, és uj világba vetette magát, melyben
ránézve kedvezmény nem volt, abban kiküzdötte a maga helyzetét és
megkereste a kenyerét. Gabelle kezelte a tönkrejutott és eladósodott
birtokot irásba foglalt rendelkezések szerint, melyek utasitották őt,
hogy a szegény népet kimélje, hogy azt a keveset, ami elajándékozható
volt, nekik adja, télen annyi tüzelőfát és nyáron annyi gabonát,
amennyit a szorongató hitelezők meghagytak, hogy minden eshetőségre
számitva, a saját biztonsága érdekében ezt a körülményt irásba foglalta,
ugy hogy ennek most napfényre kellett kerülnie.
Ezek a körülmények érlelték meg Darnay Károlynak azt a kétségbeejtő
elhatározását, hogy Párisba utazik.
Igen. Mint a régi monda hajósát, a szél és áradat a mágnes szikla
hatáskörébe hajtotta és vonzotta őt, ugy hogy mennie kellett. Minden,
ami képzelete előtt felmerült, mind gyorsabban hajszolta őt, mind inkább
növekedő erővel a borzalmas vonzóerő karjaiba. Lelkének nyugtalanságát
az okozta, hogy boldogtalan hazájában rossz célok elérésére alkalmatlan
eszközöket használtak és hogy ő, aki tudta, hogy jobb amazoknál, nem
volt ott jelen, hogy megkisérelje, vajjon tehet-e valamit a vérontás
beszüntetésére és hogy a könyörület és emberiesség követelményeit
érvényre juttassa. Ez a félig elnyomott és félig szemrehányó gond arra
késztette őt, hogy párhuzamot vonjon maga és a bátor öreg ur között,
akiben olyan nagy volt a kötelességtudás; ezt a reánézve hátrányos
összehasonlitást nyomban követték Monseigneur becsmérelő nyilatkozatai,
melyek őt annyira megsértették, és Stryveréi, melyek régi okok miatt
kétszeresen sértők voltak reánézve. Majd Gabelle levele érkezett meg,
egy ártatlan, halálveszedelemben lebegő fogolynak az ő igazságosságához,
becsületéhez és jóhirnevéhez való könyörgése.
Elhatározása megszilárdult. Párisba kell mennie.
Igen. A mágnesszikla vonzotta őt, előre kellett eveznie, mig zátonyra
kerül. Nem volt szikláról tudomása; veszélyt alig látott. A szándék,
amely szerint cselekedett és ahogyan cselekedett, még ha nem volt is
teljesen befejezett, az ő eljárását olyan világitásba helyezte, hogy azt
Franciaországban hálásan ismerik majd el, különösen ha személyesen
jelenik meg annak az igazolására. Azután megjelent szeme előtt az a
dicső látomány, hogy képes jót cselekedni, (mely oly gyakran ámitja el a
vérmes embereket); ő már látta magát, hogy elegendő befolyással
rendelkezik, hogy vezesse ezt az elvadult forradalmat, mely oly
borzalmas vadsággal rohant előre.
Amint igy most már eldöntött szándékával járt föl és alá, azt határozta,
hogy sem Lucie, sem atyja ne tudjon meg semmit addig, mig ő el nem
távozott. Luciet meg kellett kimélnie a bucsuzástól, és atyja, aki
mindig idegenkedett attól, hogy a régi idők veszedelmes emlékeivel
foglalkozzék csak akkor tudja majd meg ezt a lépését, amikor már
megtörtént, mikor már minden kétség eloszlott.
Gondolataival elfoglalva sétált föl és alá, mig elérkezett az idő, hogy
Tellsonékhoz menjen és Lorrytól bucsut vegyen. Amint Párisba érkezik,
fölkeresi öreg barátját; de most nem mondott neki semmit szándékáról.
Egy postakocsi indulásra készen állott a bank kapujában, Jerry is
utrakészen volt.
– Kézbesitettem a levelet – mondá Darnay Károly. – Nem akartam
beleegyezni abba, hogy önt irott válasszal terhelje, de talán lesz
szives szóbeli választ vinni.
– Nagyon szivesen, – mondá Lorry – ha nem veszedelmes.
– Egyáltalán nem. Ámbár fogolynak szól, az Abbayeban.
– Mi a neve? – mondá Lorry, nyitott jegyzőkönyvével a kezében.
– Gabelle.
– Gabelle. És mi az üzenet a szerencsétlen Gabelle számára a börtönben?
– Egyszerüen az, hogy ő megkapta a levelet és jön.
– Időt nem kell emliteni?
– Holnap este elutazik.
– Személy nem emlitendő?
– Nem.
Segitett Lorrynak, hogy egy csomó köpenybe és kabátba burkolózzék és
kikisérte őt a régi bank meleg levegőjéből a Fleet-street ködébe.
– Üdvözletemet Lucienek és a kis Lucienek – mondá Lorry távozáskor – és
jól vigyázzon reájuk, mig visszajövök. – Darnay fejét rázta és kétkedően
mosolygott, mikor a kocsi elhajtott.
Ezen az éjjelen – augusztus 14-ike volt – sokáig fönn volt és két
szeretetteljes levelet irt; az egyik Lucienek szólt, amelyben
elmagyarázta neki, hogy milyen elkerülhetetlen kötelesség kényszeriti őt
Párisba való utazásra és hosszadalmasan elmondotta, hogy erősen bizik
abban, hogy személyét semmi veszély nem fenyegeti; a másik a doktornak
szólott, amelyben Luciet és gyermekét az ő gondjaira bizta és szilárd
meggyőződéssel ugyanarról a tárgyról beszélt. Mind a kettőnek azt irta,
hogy megérkezése után azonnal ir, hogy őket személye biztonságáról
megnyugtassa.
Nehéz nap volt, ez volt az első nap, hogy titokkal lelkében járt
közöttük. Nehéz volt reánézve, hogy titkolja az ártatlan csalást,
melyről ők semmit sem gyanitottak. Egy gyöngéd tekintet, melyet boldog
és tevékeny feleségére vetett, megerősitette elhatározásában, hogy nem
emlit semmit a bekövetkezendőről (már majdnem megtette, oly különös volt
reánézve, hogy bármit is cselekedjék az ő csöndes segitsége nélkül) és a
nap gyorsan eltelt. Alkonyatkor megölelte őt és kedves gyermekét,
emlitvén, hogy nemsokára visszatér (állitólagos elfoglaltságot adott
okul; titkon bőrtáskát készitett elő ruhákkal) és nehéz szivvel lépett
ki a ködös utcába.
A láthatatlan erő gyorsan vonzotta őt magához, minden szél, minden
áramlat abba az irányba vonult. Leveleit átadta egy megbizható
hirvivőnek, hogy félórával éjfél előtt kézbesitse, – nem előbb. Dover
felé bérelt kocsit és megkezdette utazását.
– Az Ég szerelme, az igazságosság, a nagylelküség és előkelő nevének
becsülete nevében! – ez volt a szegény fogoly kiáltása, ezzel
bátoritotta elfogult szivét, mikor mindent otthagyott, ami a földön
szivének kedves volt és a mágnesszikla irányába indult.