Megváltozott a falu, ahol a kut csobogott és ahonnan az utkaparó naponta
kijárt, hogy az országut köveiből néhány morzsa kenyeret verjen ki, mely
szegény tudatlan lelkét és nyomorult, vézna testét összetartotta. A
szikla tetején levő börtön nem volt már olyan uralkodó, mint azelőtt;
volt benne katona őrségül, de nem sok; tisztek is voltak, hogy a
katonákra ügyeljenek, de egyik sem tudta, hogy katonái mit tesznek,
kivéve azt, hogy valószinüen nem azt tennék, amit parancsolnak.
Közel és távol tönkrement vidék terül el, mely nem volt egyéb, mint
pusztaság. Minden zöld levél, minden fü és gabonaszál oly sorvadt és
szegényes volt, mint nyomorult népe. Minden elbágyadt, lehangolt,
elnyomott és megtörött állapotban volt. Lakások, keritések, férfiak,
asszonyok, gyermekek és a föld, mely őket hordozta – mind ki volt
szipolyozva.
Monseigneur (mint egyén, gyakran méltányos ur) a nemzetnek áldása volt,
mindennek, ami őt környezte, lovagias szinezetet adott, előkelő példája
volt a fényűző, ragyogó életmódnak, mégis ő volt az okozója annak, hogy
minden ily állapotba jutott. Különös, hogy a természet, mely kizárólag
az ő használatára készült, oly gyorsan és alaposan kipréseltette magát.
Bizonyára van valami rövidlátás az örökkévaló intézkedéseiben! De mégis
ugy volt; mikor aztán a kövekből az utolsó csepp vért is kipréselték és
a kinzópad utolsó csavarát annyiszor forgatták, hogy rudja elgörbült és
hogy forgott, forgott, anélkül, hogy valamibe kapaszkodott volna, ugy
hogy Monseigneur otthagyta ezt a megbizhatatlan, alacsonyrendü
jelenséget.
De a falun és sok más hasonló falun, nem ez a változás tünt fel.
Monseigneur husz vagy több év óta szipolyozta és préselte azt és
nagyritkán tisztelte csak meg jelenlétével, kivévén, hogy a vadászat
gyönyöreit élvezze, ilyenkor majd a népet, majd pedig a vadat hajszolta.
Ez utóbbinak a kimélésére Monseigneur nagy területeket müveletlen
vadonnak hagyott meg. A változás abban nyilvánult, hogy a faluban
alacsonyrendü, közönséges arcok jelentek meg, nem pedig abban, hogy
Monseigneur előkelő, vésett, boldog és boldogitó arckifejezése eltünt.
Ebben az időben ugyanis az utkaparó, amint magányosan ott dolgozgatott
az ut porában és nem nagyon gyötörte magát azzal az eszmével, hogy ő is
csak por és porrá kell válnia, főképpen azzal a gondolattal volt
elfoglalva, hogy milyen szük a vacsorája és hogy mennyivel többet enne,
ha volna mit, ebben az időben, mikor magányos munkájából fölpillantott
és a vidéket nézte, egy vad alakot látott, amint gyalogolva közeledik.
Az ilyen alak azelőtt ritka, most pedig gyakori eset volt a vidéken.
Amint közelebb jött, az utkaparó meglepetés nélkül vette észre, hogy az
torzonborz haju, szinte barbár külsejü, magas termetü férfi volt és
olyan facipőt viselt, mely még az utkaparónak is otrombának látszott;
arca sötét, vad, naptól barnult, az országutak szennyétől és porától
piszkos, ruhája nedves a mocsarak párájától és tele az erdő ösvényein
rárakodott tüskével, levelekkel és mohával.
Ilyen külsejü ember jött feléje, mint valami kisértet, juliusi nap
déltáján, mikor a töltésen levő kőhalom tövében ült, hogy amennyire
lehet, védőhelyet találjon a hirtelen keletkezett jégeső ellen.
Az ember ránézett, ránézett a völgyben elterülő falura, a malomra, a
sziklán emelkedő börtönre. Mikor mindezt szemügyre vette, olyan
dialektussal, mely éppen csak hogy érthető volt, igy szólott hozzá:
– Hogy megy, Jacques?
– Köszönöm, jól, Jacques.
– Kezet ide!
Kezet fogtak és az ember leült a kőhalomra.
– Nincs ebéd?
– Most nincs más, csak vacsora – mondá az utkaparó éhes arccal.
– Ez a divat, – dörmögött a másik – sehol sem találtam ebédet.
Elővette megfeketedett pipáját, megtöltötte, acéllal és kovával
meggyujtotta, szitta, mig jól égett, majd hirtelen eltávolitotta magától
és valamit beléjeejtett, ami mutató- és hüvelykujja között volt, ez
föllángolt és füstfelhőben elpuffant.
– Kezet ide! – Ezuttal az utkaparón volt a sor, hogy ezt mondja, miután
ezt a müveletet megfigyelte. Ismét kezet fogtak.
– Ma éjjel? – kérdé az utkaparó.
– Ma éjjel – válaszolt az ember, pipáját szájába dugva.
– Hol?
– Itt.
Ő és az utkaparó a kőhalmon ülve, hallgatva nézték egymást, a jégeső ott
zuhogott köröttük, majd az ég a falu fölött ismét kiderült.
– Mutasd meg! – mondá az utas és a domb tetejére ment.
– Nézz oda! – válaszolt az utkaparó kinyujtott karral. – Menj itten
lefelé, egyenest végig az utcán és a kut mellett…
– Az ördög vigye el mindezt! – szakitotta félbe a másik, végigtekintve a
vidéken. – Én nem megyek az utak és kutak mellett. Nos?
– Tehát! Körülbelül két órányira a falu fölötti domb mögött.
– Jó. Mikor hagyod abba a munkát?
– Napnyugtakor.
– Fölkeltesz-e, mielőtt hazamégy? Két éjjelen át vándoroltam pihenés
nélkül. Pipámat szivom el és azután ugy alszom, mint a gyermek.
Fölkeltesz?
– Bizonyára!
A vándor elszitta pipáját, zsebébe dugta, levetette nehéz facipőit és
háttal feküdt a kőhalomra. Egy pillanattal későbben mélyen aludt.
Mialatt az utkaparó folytatta poros munkáját és az elvonuló jégesőfelhők
az ég kékjéből szalagokat láttattak, melyeknek a vidéken ezüstszalagok
feleltek meg, ugy látszott, hogy ez a kis ember (aki most piros sapkát
viselt a kék helyett) egészen el volt varázsolva a kőhalmon fekvő ember
látásától. Szeme annyiszor fordult feléje, hogy szerszámait csak
gépiesen használta és nagyon kevés eredménnyel. A naptól barnult arc, a
fekete, kuszált haj és szakál, a durva szövetü vörös sapka, az otthon
készült szövetből és durva bőrökből való idegenszerü ruha, az eredetileg
hatalmas, de éhezéstől lesoványodott alak, az alvás közben mogorván,
kétségbeesetten összeszoritott ajkak: irtózattal töltötték el az
utkaparót. A vándor sokat járhatott, lába tele volt sebbel, bokája
vérzett; füvel és levelekkel teletömött facipője hosszu utját
nehezitette, ruhája tele volt lyukkal. Az utkaparó föléje hajolt és
igyekezett meglátni, vajjon a keblében vagy másutt elrejtve van-e
fegyver nála; de eredménytelenül, mert az karjait mellén szorosan
összefonta, mint ahogy a száját csukva tartotta. Védőfalakkal,
őrházakkal, kapukkal, árkokkal és felvonóhidakkal megerősitett városok
levegőnek látszottak csak ehhez az emberhez képest. Mikor az alakról a
horizontra nézett és körültekintett, képzelete hasonló alakokat látott,
amint feltartóztatás nélkül haladtak Franciaországon végig, a középpont
felé.
Az ember tovább aludt, nem törődve jégesővel, az utána való jó idővel,
napfénnyel, mely arcába sütött, mig a nap nyugaton lesülyedt és az ég
izzott. Az utkaparó összeszedte szerszámait, hogy hazamenjen a faluba és
fölkeltette őt.
– Jó – mondá az alvó és könyökére emelkedett. – Két órányira a domb
teteje mögött.
– Körülbelül.
– Körülbelül. Jó!
Az utkaparó hazament, por kisérte előtte vagy mögötte, aszerint, amint a
szél fujt, gyorsan odaért a kuthoz, ott elkeveredett a sovány tehenek
közé, amelyeket ottan itattak és ugy látszott, hogy ezeknek is
suttogott, amint halk hangon beszélt az egész falu népéhez. Mikor a falu
népe elköltötte szük vacsoráját, nem kuszott ágyba, mint rendesen
szokta; hanem a kapuk elé kijött és ottmaradt. A suttogás csodálatos
módon fertőző lett és mikor sötétség beállta után a falu a kut köré
gyült, ugyancsak csodálatosan volt fertőzve azzal a szenvedéllyel, hogy
várakozóan csakis egy irányba nézett az égre. Gabelle, a helység
főhivatalnoka, nyugtalan lett, háza tetejére ment egyedül és ő is abba
az irányba nézett; kéménye mögül látta a kut melletti elsötétülő arcokat
és a sekrestyéshez üzent, aki a templom kulcsait őrizte, hogy nemsokára
talán szükséges lesz a vészharangot megkonditani.
Az éjszaka sötétedett. A kastélyt övező fák, melyek azt a külvilágtól
elkülönitették, zugtak a keletkező szélben, mintha a sulyos és sötét
kőtömeget fenyegetnék. Az eső vadul zuhogott a terrász két lépcsőjén és
a nagy kapuhoz verődött, mint valami gyors hirvivő, aki a bennlevőket
felkelti. Hirtelen szélroham száguldott végig a csarnokon a régi dárdák
és fegyverek között és sóhajtozva haladt végig a lépcsőkön és megrázta
az ágy függönyeit, melyben a márki utoljára aludt. Kelet, nyugat, észak
és délről az erdőkön keresztül jött négy nehézlépésü, borzas alak,
letiporták a magas füvet és összetörték a száraz faágakat, amint
óvatosan az udvar felé tartottak, ahol összetalálkoztak. Hirtelen
fénysugár villant fel és különböző irányban eltünt, majd ismét minden
elsötétült.
De nem sokáig. Mindjárt azután a kastély különös módon a saját fényétől
lett láthatóvá, mintha világitana. A homlokzaton egy vékony fénysugár
játszadozott, átlátszó helyeket keresett, majd az ivek, ballusztrádok és
ablakok között mutatkozott. Majd magasabbra csapott föl, szélesebb és
világosabb lett. Hirtelen egy sor ablakból lángok törtek elő és merev
álmukból fölébresztett kőarcok bámultak ki a tüzből.
Néhány ember hangja hallatszott a ház körül, aki még ottmaradt; majd
lovat nyergeltek és egy lovas elvágtatott. Őrült sebességgel nyargalt a
sötétségben és az izzadtságtól habzó ló csupán a falu kutjánál állott
meg Gabelle ajtaja előtt.
– Segitség, Gabelle, segitsen mindenki.
A vészharang türelmetlenül kondult; de más segitség (ha ez ugyan annak
mondható) nem volt. Az utkaparó és kétszázötven jóbarátja összefont
karral állott a kutnál és a fényoszlopot nézte az égboltozaton.
– Lehet vagy negyven láb magas – mondották kárörömmel, de egyik sem
mozdult.
A kastélybeli lovas és a habzó paripa tovább vágtatott a falun végig, a
köves lejtőn föl, a sziklán levő börtönhöz. A kapuban egy csoport tiszt
állott és nézte a tüzet, oldalt egy csoport katona:
– Segitség, tiszt urak, a kastély ég; értékes tárgyakat még jókori
segitséggel meg lehet menteni. Segitség! Segitség!
A tisztek a katonákra néztek, akik a tüzet bámulták, nem adtak parancsot
és vállvonogatva és bosszusan harapdálva ajkaikat válaszolták:
– Hadd égjen!
Mikor a lovas az uton végig kivágtatott a faluból, a falut
kivilágitották. Az utkaparó és kétszázötven jóbarátja megragadták az
eszmét, mint egy ember, házaikba szaladtak és minden homályos kis
ablakba gyertyát helyeztek. A minden tekintetben uralkodó inség okozta,
hogy parancsoló hangon kértek kölcsön gyertyát Gabelletől; és mikor ez a
hivatalnok egy rövid ideig akadékoskodott és habozott, az utkaparó, aki
különben nagyon alázatos volt minden feljebbvalóval szemben, azt
jegyezte meg, hogy kocsik nagyon alkalmasak örömtüzek gyujtására és a
lovakat is meg lehet sütni benne.
A kastély magára maradt és tovább égett. Egy tüzes, a pokoli vidék felől
jövő szél belefujt a vad lángtengerbe és ugy látszott, hogy elfujja az
épületet. A tüz lángolása és lecsapódása között a kőarcok fájdalomtól
vonaglani látszottak. Mikor a nagy tömeg kő és oszlop ledült, a füst
elsötétitette a kőarcot az orron levő két gödröcskével; majd ismét
kilátszott a füsttömegből, mintha a keményszivü márki arca volna, aki
máglyán égett és a lángokkal küzködött.
A kastély égett; a szomszédos fák, melyeket a láng elért, megpörkölődtek
és összezsugorodtak; távolabb álló fák, melyeket a négy vad alak
meggyujtott, az égő épületet ujabb füstfelhőbe boritották. Megolvadt
ólom és vas forrt a szökőkut márványmedencéjében; a viz kiapadt, a
gyertyaoltó kupakhoz hasonló tornyok eltüntek, mint a jég a tüzárban, és
négy szakadozott lángpatak módjára folytak végig a falakon. Nagy
repedések, szakadások támadtak a szilárd falakban, minden irányban;
elkábult madarak röpködték körül és hullottak bele a parázsba; négy vad
alak vonult tova kelet, nyugat, észak és dél felé a füstbeborult utakon,
a láng, melyet ott gyujtottak, vezette őket legközelebbi céljuk felé. A
kivilágitott falu hatalmába keritette a vészharangot, elkergette a
harangozót és gyönyörében harangozott.
Más is történt; a falu az éhezés, a tüz, a harangozástól föleszmélve,
hirtelen arra gondolt, hogy Gabelle volt a bér és adó összegyüjtője, –
ámbár az utóbbi időben csak nagyon csekély adórészletet, bért pedig
egyáltalán nem kapott – türelmetlenül beszélni óhajtott vele, házát
körülvette és személyes tárgyalásra hivta őt. Gabelle erre házát
szorosan elreteszelte és visszavonult, hogy önmagával tanácsot tartson.
Ennek a tanácskozásnak az volt az eredménye, hogy Gabelle ismét a
háztető kéménye mögé vonult és arra határozta el magát, ha ajtaját
betörik (ő ugyanis alacsonytermetü, délvidéki és bosszuálló természetü
ember volt) leveti magát onnan és az alul levő emberek közül
egyet-kettőt igy agyonüt.
Valószinü, hogy Gabellenek hosszunak tünt az éjszaka ott fönn, amint
kitekintett a távoli kastély tüzére és a falu gyertyáira, kapujának a
döngetése és az örömharangok kongatásának a hangja volt a látvány kisérő
muzsikája; nem is emlitve azt, hogy vele szemben a postaépület előtt egy
lámpa lógott és a falunak nagy volt a hajlandósága, hogy azt az ő javára
onnan eltávolitsa. Szorongó helyzet, egy nyári éjszakán ott állani a
sötét, tátongó tenger partján, készen arra, hogy beleugorjék, amire
Gabelle elszánta magát. De a barátságos hajnal végre feltünt, a falubeli
gyertyák kialudtak és a nép szerencséjére elszéledt. Gabelle is leszállt
a háztetőről és egyidőre élete még megmenekült.
Száz mérföldnyi kerületben, más tüzek fényénél, ezen vagy más éjjel más
hivatalnokok kevésbbé szerencsések voltak, mert a fölkelő nap, az
egykori békés utcákban, ahol születtek és nevelkedtek, felakasztva látta
meg őket; és más falu és város lakói pedig szintén kevésbbé voltak
szerencsések, mint az utkaparó és barátai, mert a hivatalnokok és
katonaság sikeresen ellenük fordult és őket akasztotta fel. De a vad
alakok szilárd lépéssel haladtak kelet, nyugat, észak és dél felé, bármi
is történt, bárkit is akasztottak, a tüz lángolt. A matematika minden
művészetével sem lett volna képes egy hivatalnok sem kiszámitani azt,
hogy mily magas, vizzé váló akasztófára volna szükség, hogy ezt a tüzet
eloltsa.