A zabolátlan Saint Antoinenak csak egy hete volt az ujjongásra, hogy
szük adag kemény és keserü kenyerét – amennyire csak képes volt –
testvéri ölelkezéssel és üdvözléssel megpuhitsa; ennek eltelte után
Defargené szokott módon ott ült számolóasztala mögött, vendégeire
ügyelve. Defargené nem viselt rózsát a fejdiszében, mert a kémek nagy
testvéri egyesülete már ezalatt a rövid hét alatt is oly félénkké vált,
hogy nem merte magát a Szent könyörületére bizni. Az utcák fölött lógó
lámpák félelmetesen rugalmasak voltak.
Defargené keresztbefont karokkal ült a reggeli nap fényében és a
korcsmába és az utcába bámult. Mindkettőben szegényes, piszkos külsejü
csoportok álldogáltak, akiknek arcából a hatalom öntudata tekintett le.
A legrongyosabb hálósapka, mely ferdén lógott a fakó arc fölött, ékesen
beszélt: Én tudom, hogy nekem, aki ezt a sapkát viselem, mily nehéz volt
életemet tengetnem; de tudod-e, hogy mily könnyünek találtam én, aki ezt
a sapkát viselem, azt, hogy téged életedtől megfosszalak? Minden sovány,
mezitelen kar, mely azelőtt munkában volt, minden pillanatban készen
volt arra, hogy ilyen munkához fogjon, ha kedve tartotta. A kötő
asszonyok ujjai görcsösen vonaglanak azzal a tudattal, hogy tépni is
képesek. Saint Antoine arcának képe megváltozott; évszázadokon keresztül
kalapáltak rajta és az utolsó befejező ütések hatalmas kifejezést
juttattak arcának.
Defargené elfojtott jóváhagyással figyelt, amint azt Saint Antoine
asszonyainak vezetőjétől meg is kivánták. A testvériség egyik asszonya
kötögetett az oldalán. Egy éhező füszeresnek alacsony termetü, kövér
felesége és két gyermek anyja, ez a segédtiszt már a Bosszuangyal névre
tett szert.
– Figyelj! – mondá a Bosszuangyal – figyelj csak! Ki jön?
Mint valami gyujtózsinór, melyet Saint Antoine határától a korcsmáig
fektettek és hirtelen meggyujtottak, ugy terjedt gyorsan a mormogás.
– Ez Defarge – mondá az asszony. – Csend, hazámfiai!
Defarge jött lélekszakadva, levette a vörös sapkát fejéről és
körültekintett.
– Figyeljen mindenki! – mondá az asszony. – Figyeljétek őt!
Defarge lihegve állott ott, kiváncsi szemek és nyitott szájak
hátterében, mely az ajtó körül képződött; a korcsma vendégei mind
fölugrottak.
– Beszélj, férjem. Mi ujság?
– Hirek a másvilágból!
– Hogyan? – kiáltá az asszony megvetően. – A másvilágból?
– Emlékeztek-e mindannyian az öreg Foulon-ra, aki az éhező népnek azt
mondotta, hogy legeljenek – és aki meghalt és a pokolba került?
– Mindenki! – hangzott minden torokból.
– A hir tőle származik. Ő közöttünk van!
– Közöttünk? – hangzott ismét az egyetemes torokból. – És halottan?
– Nem halott! Annyira félt tőlünk, – oka volt reá – hogy halottnak
mondatta magát és nagy temetést rendeztetett magának. De megtalálták őt
elevenen, a vidéken elrejtőzött és most idehozták. Láttam őt éppen most,
mint foglyot, a városháza felé vivő utjában. Azt mondottam, hogy volt
oka, hogy féljen tőlünk. Beszéljetek mind! Volt-e oka?
Hetven esztendőnél idősebb, nyomorult, vén bünös, ha eddig még nem tudta
volna azt, szive mélyén érezte volna ennek a válasznak a hallatára.
Pillanatnyi mély csend következett. Defarge és felesége szilárdan néztek
egymásra. Bosszuangyal lehajolt és egy dob zörgése volt hallható, amint
azt az asztal alól elővette.
– Hazámfiai! – kiáltotta szilárd hangon. – Készen vagyunk?
Defargené kése azonnal ott volt az övében; a dob pergett az utcán,
mintha a dobos és dob varázslat utján kerültek volna egymáshoz; és a
Bosszuangyal rémitő kiáltozással, karjait feje fölött lóbálva, mint 40
furia rohant házról-házra, hogy társnőit előhivja.
A férfiak félelmetesek voltak, amint vérszomjas tekintettel néztek ki az
ablakon, és a kezük ügyébe eső fegyvert megragadva, az utcára rohantak;
de az asszonyok látása vérfagyasztó volt még a legbátrabb embernek is.
Otthagyták házi foglalkozásukat, gyermekeiket, öregeiket és betegeiket a
puszta padlón, meztelenül és kiéhezetten kuporogva és kusza hajjal
rohantak ki; egymást őrülésig izgatták a legvadabb kiáltozással és
mozdulatokkal. Foulont, a gazembert, elfogták, testvérem! Az öreg
Foulont elfogták, anyám! Az alávaló Foulont elfogták, leányom! Azután
egy másik csoport rohant közéjük, mellét verte, haját tépte és
vijjogott: – Foulon él, Foulon, aki az éhezőknek tanácsolta, hogy
legeljenek. Foulon aki öreg apámnak mondotta, hogy legeljen, ha nincs
kenyerem az ő számára. Foulon, aki csecsemőmnek azt mondotta, hogy füvet
szopjon, mikor ezek a mellek kiszáradtak a szükségtől. Ó! Istennek szent
anyja! Ez a Foulon! Ó Ég, a mi szenvedésünk! Hallgass reám, halott
gyermekem és meghalt apám. Térdeimen, ezeken a köveken esküszöm, hogy
értetek bosszut állott Foulonon. Férjek, testvérek, fiaink: adjátok
nekünk Foulon vérét; adjátok nekünk Foulon fejét; adjátok nekünk Foulon
szivét; adjátok nekünk Foulon testét és lelkét. Tépjétek Foulont
darabokra s ássátok a földbe, hogy fü nőjön belőle! – Ilyen kiáltással
forogtak az asszonyok csoportokban, vad őrületig izgatva, egymást
ütötték, tépték, mig szenvedélytől ájultan össze nem rogytak és csak a
hozzájuk tartozó férfiak mentették meg őket az agyontaposástól.
Mindazonáltal egy pillanatot sem veszitettek el; egy pillanatot sem!
Foulon a városházán volt és talán szabadon bocsátják. Soha, amig Saint
Antoine tudja, hogy minden szenvedést, sérelmet és gyalázatot kellett
eltürnie. Felfegyverzett férfiak és asszonyok gyorsan tódultak ki a
városnegyedből és magukkal vonták mind a söpredéket is, oly vonzóerővel,
hogy negyedórával azután, élő lélek nem volt látható Saint Antoine
kebelében, kivévén néhány öreg anyókát és a kiáltozó gyermekeket.
Nem. Zsufolásig megtöltötték a törvényszék termét, ahol ez az öreg,
csunya, gonosz ember volt és elárasztották a szomszédos nagy teret és az
utcákat. Defarge-ék, férj és feleség, a Bosszuangyal és Jacques Három
egészen elöl állottak, nem messze tőle a tárgyalási teremben.
– Nézd! – kiáltott az asszony, késével reámutatva. – Nézd a vén
gazembert, kötelekkel van megkötözve. Jó eszme volt egy csomó füvet
kötni a hátára. Ha! ha! Ezt jól csinálták. Hadd egye meg most! – Az
asszony kését hóna alá dugta és tapsolt, mint valami szinházban.
Defargené mögött álló emberek elmondották megelégedettségének okát a
mögöttük állóknak, ezek pedig másoknak, és ismét másoknak, ugy hogy
nemsokára a szomszédos utcák a tapsolástól hangzottak. Hasonló módon
továbbitották bámulatos gyorsasággal Defargené türelmetlenségének
gyakori megnyilatkozását, mikor két-három óráig tartó unalmas
törvényszéki tárgyalások alatt vékaszámra öntötték a szót. Ami annál
könnyebb volt, mert sokan bámulatos ügyességgel felkusztak az épület
külsejére és az ablakokon néztek be a terembe; ezek jól ismerték
Defargenét és távirószolgálatot végeztek közte és a kivül levő tömeg
között.
A nap végre oly magasra emelkedett, hogy egy barátságos sugara, mint a
remény vagy védelem jelképe, az agg fogoly fejét érte. Ez a nagy kegy
nem volt elviselhető! A korlát egy pillanat alatt izzé-porrá volt zúzva,
– már különben is feltünően sokáig állott ott – széjjelszórták és Saint
Antoine megragadta őt!
Azonnal megtudták, még a tömeg legtávolabbi szélein is, Defarge csupán
átugrott a korláton és egy asztalon és a nyomorultat halálthozó karjaiba
ölelte – Defargené követte férjét és kezére csavarta a kötelek egyikét,
melyekkel a fogoly meg volt kötözve – a Bosszuangyal és Jacques Három
még nem is voltak mellettük és az ablakokban levő férfiak még nem
ugrottak be a terembe, mint a magasan ülő ragadozó madarak, mikor már az
egész városon végighangzott:
– Hozzátok ki! Lámpásra vele!
Lelökték és fölemelték, lógó fejjel hurcolták le a lépcsőn, most térden,
majd lábán állott, majd ismét hátán fekve cipelték; ütötték, verték és
majdnem megfulladt a fü- és szalmacsomóktól, melyeket száz meg száz kéz
dobott az arcába; megtépve, összezuzva, véresen, lihegve, de mindig
kegyelemért könyörgött és rimánkodott, majd szenvedéllyel védekezett
sorsa ellen, azon a kis szabad területen, mely körülötte képződött
azáltal, hogy az emberek hátrább huzódtak, hogy jobban láthassák őt;
majd mint valami száraz fakölöncöt hurcolták a lábak erdejében a
legközelebbi utcasarokig, ahol ilyen végzetes lámpa csüngött; Defargené
itten elbocsátotta őt – mint a macska az egeret – nyugodtan és higgadtan
nézett reá, mialatt a többiek mindent elkészitettek és ő kegyelemért
esdekelt. Az asszonyok az egész idő alatt folyton ott vijjogtak
körülötte, a férfiak pedig szenvedelmesen kiáltották, hogy füvet a
szájába s ugy akasszák fel. Felhuzták először, de a kötél elszakadt és
ők orditozva fogták karjaikba, felhuzták másodszor, a kötél elszakadt és
ők orditozva fogták karjaikba; a kötél aztán megkönyörült és kibirta őt
és nemsokára dárdára volt tüzve a feje, elegendő fü a szájában, Saint
Antoine pedig ott táncolt a látvány körül.
De ezzel még nem végződött a napnak munkája, mert Saint Antoine dühöngő
vére az orditozás és táncolástól felhevült és forrott; mikor estefelé
meghallotta, hogy a legyilkoltnak veje, a népnek elnyomója és ugyancsak
ellensége, 500 lovasból álló őrség felügyelete alatt jön Párisba, Saint
Antoine nagy papirosivekre irta az ő büneit, hatalmába keritette s – egy
hadsereg közepéből is kitépte volna, hogy Foulon társaságába juttassa!
Fejét és szivét lándzsákra tüzte és a napnak három zsákmányát
farkasüvöltéssel hordta körül az utcákon.
A sötét éjszaka beállta előtt nem tértek haza a férfiak és asszonyok a
siró, kenyér nélkül levő gyermekekhez. Azután hosszu sorokban lepték el
a nyomoruságos péküzleteket és türelmesen várakoztak, hogy rossz
kenyeret vásároljanak és mialatt korgó gyomorral várakoztak, az időt
azzal töltötték el, hogy a nap diadalaitól megittasultan egymást
átölelték és gyönyöreit ujra végigélvezték azáltal, hogy ismét
elmondották egymásnak. A rongyos emberek csoportjai lassankint
kisebbedtek, elszóródtak és magas ablakokban halvány mécsek gyultak ki,
kis tüzeket gyujtottak az utcákon, melyeknél a szomszédok közösen főztek
és azután a kapuk előtt vacsoráztak.
Nyomoruságos, szük vacsora volt, hus nem tett kárt benne, sem más
hozzávaló, a rossz kenyéren kivül. De az egyesülés egy kis
táplálóanyagot kevert a kőkemény élelmiszerek közé és néhány szikrányi
vidámságot is csalt ki belőlük. Apák és anyák, kiknek teljes részük volt
a legkegyetlenebb vérengzésben, kedélyesen játszadoztak vézna
gyermekeikkel; a szeretők szeretkeztek és reméltek, ilyen világ
környezetében.
Már hajnalodott, mikor az utolsó csoport vendég elhagyta Defarge
korcsmáját és Defarge rekedt hangon mondotta feleségének, mikor az ajtót
bereteszelte:
– Végre megérkezett, kedvesem.
– Igaz – válaszolta az asszony. – Majdnem!
Saint Antoine aludt; Defarge-ék aludtak; sőt még a Bosszuangyal is aludt
éhező füszeresével és a dob is pihent. A dob hangja volt az egyedüli
Saint Antoineban, melyet a vérengzés és vihar nem változtatott meg. A
Bosszuangyal, a dob őrzője, fölkelthette és ugyanolyan hangokat
csalhatott volna ki belőle, mint a Bastille bevétele vagy Foulon halála
előtt: de a férfiak és asszonyok rekedt hangja Saint Antoine kebelében
teljesen elváltozott.