Már emlitve volt, hogy az a sarok, ahol a doktor lakott, milyen
bámulatosan visszhangzott. Lucie a nyugodtan hangzó sarok csendes
házában ült, évek lépteinek visszhangját figyelve és szorgalmasan
gombolyitotta az aranyfonalat, mely férje, atyja, a saját és régi
házvezetője és társa életét nyugodt boldogsággal kötötte össze.
Eleinte voltak olyan idők, amikor – ámbár teljesen boldog volt mint
fiatal feleség – munkája lassan kisiklott kezéből és szemei
elhomályosultak. Mert valami közeledett a visszhanggal, távoli, könnyü
tipegés, – még alig hallható, ami szivét tulságosan megremegtette.
Izgatott remények és kétség – eddig még előtte ismeretlen szeretetnek a
reménye; kétség, vajjon a világon marad-e, hogy ezt az uj boldogságot
élvezhesse – küzdöttek lelkében. A visszhangok között néha a saját korai
sirjához vezető lépések hangját vélte hallani és az a gondolat, hogy
férje elhagyatva maradna itten és őt siratná, szemeit könnyekkel
telitette.
Ez az idő elmult és az ő kis Lucieje keblén pihent. Majd a közeledő
visszhangok között az ő piciny lépteinek és gügyögő szavának a hangja
volt hallható. Habár sulyosabb lépések jobban hangzottak, a bölcső
mellett ülő fiatal anya ezeknek a közeledését hallotta. Megérkeztek és
az árnyékos ház napsugaras lett a gyermek nevetésétől és a gyermekek
mennyei barátja, akire ő gondjaiban az övét is rábizta, ugy látszott,
hogy a gyermeket karjaiba ölelte, mint régen tette és az anyát szent
gyönyörrel töltötte el.
Szorgalmasan gombolyitgatta az aranyfonalat, mely mindannyiukat
összekötötte és nyugalmas boldogságot terjesztett, amerre csak
tekintett. Lucie az évek visszhangjában csak barátságos és vigasztaló
hangokat hallott. Férje lépései erőteljesen és boldogan hangzottak
közöttük, atyjáéi szilárdan és egyenletesen; Miss Pross lépése pedig ugy
hangzott, mint az ostorozott tüzes paripáé, horkolt és dobogott a platán
alatt a kertben.
Ha az egyéb lépések között fájdalom hangja is hallatszott, nem volt
kétségbeejtő, sem kegyetlen. Sőt mikor az ő aranyhaja, mint valami
fénykoszoru feküdt a párnán, egy kicsiny fiu sápadt arca körül, aki azt
mondta: »kedves apa és anya, oly szomoru vagyok, hogy itthagylak titeket
és kedves testvéremet; de hivnak, mennem kell«, a fiatal anya arcát
áztató könnyek nem voltak csupán a gyötrelem könnyei, mikor lelke ölelő
karjaitól elbucsuzott. Ezeket a könyeket türni kell, de nem szabad
eltiltani. Látják az Atya arcát. Ó Atyám, ó áldott szók!
Igy keverődött egy angyal szárnyainak a suhogása a többi visszhang közé,
ezek nem voltak csupán földi hangok, a menny szellője is ott lebegett
közöttük. Szél sóhajtása is vegyült közéjük, mely a kicsiny kerti
sirdomb fölött fujdogált; Lucie azt is hallotta, amint halkan zsongott,
– mint a homokos parton pihenő tenger lehellete nyáron – miközben a
kicsiny Lucie kómikus komolysággal végezte reggeli feladatát, vagy anyja
lábánál ülve babát öltöztetett és csacsogott a két város nyelvén, amely
életébe szövődött.
Az echo ritkán hangoztatta Carton Sydney lépteit. Legfeljebb ha
féltucatszor évenkint élt privilégiumával, hogy meghivás nélkül eljött
és ott ült velük az este folyamán, mint ahogy szokott. Bortól hevülten
sohasem jött oda. Valami más reávonatkozót is suttogott a visszhang,
olyasvalamit, amit minden kor minden igazi echója suttogott.
Ha egy férfi igazán szeretett egy asszonyt, aki reá nézve elveszett, de
azután ismét reátalált, ha megváltozottan is, mint kifogástalan anya és
feleség, ugy az ő gyermekei valami különös szeretettel vonzódnak hozzá,
gyöngéd, ösztönszerü részvéttel. Hogy milyen rejtett érzelmek érintődnek
ilyenkor, azt semmi visszhang nem képes hangoztatni, de ugy van és ugy
volt a jelen esetben is. Carton volt az első idegen, aki felé a kicsiny
Lucie gömbölyü karjait nyujtogatta és ő megtartotta ezt a helyet akkor
is, mikor a kis leány növekedett. A kis fiunak is majdnem utolsó szava
őt illette: »Szegény Carton, csókoljátok meg helyettem«.
Stryver egyengette utját a törvénytudók között, mint valami hatalmas
gépezet, mely előrehalad a zavaros vizben és hasznos barátját vonszolta
maga után, mint a vontatóhajó a csónakot. Valamint az ilyen csónak
rendszerint ide-oda vetődik és legtöbbnyire viz alatt van, Sydney is
ilyen nedves életmódot folytatott. Könnyelmü és állhatatos szokásai
irányitották életét, melyek szerencsétlenségre könnyelmübbek és
állhatatosabbak voltak, mint a becsület és szégyen bármilyen ösztönző
érzelme; ő nem gondolt arra, hogy megszünjön az oroszlán sakálja lenni,
mint ahogy az igazi sakál gondolna arra, hogy oroszlánná emelkedjék.
Stryver gazdag volt; feleségül vett egy viruló özvegyet, akinek vagyona
és három fia volt, akiken, gömbölyü sima fejüket kivéve, egyéb ragyogás
alig volt.
Ezt a három ifju urat Stryver, minden pórusából sértő jóakaratot
izzadva, mint három juhot hajtotta. Soho nyugodt sarkába és Lucie
férjének tanitványokul ajánlotta őket ezen gyöngéd szavak kiséretében:
»Halló, Darnay, itt van három darab vajaskenyér háztartása lakomáihoz!«
Ennek a három darab vajaskenyérnek az udvarias visszautasitása Stryvert
nagy méltatlankodással töltötte el, melyet később az ifju urak nevelése
alkalmával felhasznált, lelkükbe vésve, hogy óvakodjanak az ilyen
tanitófajta koldusok büszkeségétől. Az a szokása is volt, hogy nehéz
bora mellett Stryvernének szokta mesélgetni, hogy Darnayné egykor milyen
művészetet alkalmazott, hogy őt »megfogja« és hogy ő ravaszságával és
állhatatosságával hogyan kerülte el a »megfogatást«. Néhány King’s Bench
törvényszékbeli barátja, akiknek alkalmilag módjuk volt, hogy nehéz
borát és hazudozásait megizleljék, azzal mentegették őt, hogy ezt a
hazugságot annyiszor mondotta el, hogy ő maga is már elhitte, – ami
bizonyára annyira sulyosbitotta ezt az egyébként is komisz sértést, hogy
igazságosnak látszanék annak az elkövetőjét egy megfelelő elhagyatott
helyre vinni és ott fölakasztani, hogy utban ne legyen.
Ilyen hangok is voltak az echók között, melyeket Lucie néha elmélyedve,
néha mulatva és nevetve rajtuk, hallott a visszhangzó sarokban, mig kis
leánya hatéves lett. Hogy milyen közel járt szivéhez gyermeke, valamint
kedves atyja öntudatos és tevékeny lépteinek és szeretett férje
lépteinek visszhangja, azt fölösleges emliteni. Sem azt, hogy milyen
kellemes zene volt az ő füleinek közös otthonuk könnyed visszhangja,
melyet ő bölcs és izléses takarékossággal oly ügyesen vezetett, hogy az
bőséges, de nem pazarló volt. Sem azt, hogy mily édes volt hallania,
mikor atyja gyakran mondogatta, hogy tapasztalata szerint házaséletében
még több gondosságot tanusit irányában, mint hajadonkorában tette
(mintha az lehetséges volna), vagy mikor férje annyiszor hangoztatta,
hogy az ő gondossága és kötelességtudása nem oszlik meg iránta való
szerelme és neki juttatott segitsége között és azt kérdezte tőle:
– Mi az a büvös titok, szerelmem, hogy te mindegyikünknek mindene vagy,
mintha itten csak egy ember volna és sohasem látszik, hogy sietnél, vagy
hogy sok volna a dolgod?
De más echók is hangzottak az egész idő alatt és a távolból fenyegetően
dörögtek a sarokban. Éppen akkor, a kis Lucie hatodik születése napja
körül, félelmetes hangok hallatszottak, mintha Franciaország fölött
veszedelmes vihar volna keletkezőben, melyet a tenger tornyosuló
hullámai kisértek.
Egy este, julius közepén, az 1789-ik esztendőben, Lorry még későn
odajött hozzájuk Tellsonéktól és Lucie és férje mellé beült az ablak
homályába. Tikkasztó, zivatarral fenyegető éjszaka volt és mind a hárman
visszaemlékeztek arra a régi vasárnapi éjszakára, mikor a villámlást
ugyanarról a helyről nézték.
– Már azt kezdtem hinni, – mondá Lorry barna parókáját igazgatva – hogy
az egész éjszakát Tellsonéknál töltöm. Annyi dolgunk volt egész nap,
hogy azt sem tudtuk, mihez fogjunk elébb, vagy hogy merre forduljunk.
Párisban olyan nagy az aggodalom, hogy szinte elárasztanak minket
megbizással. Ugy látszik, hogy odaát levő üzletfeleink nem képesek
vagyonukat elég gyorsan reánk bizni. Egész határozottsággal mánia tört
ki közöttük, hogy vagyonukat Angliába küldjék.
– Ennek veszedelmes a látszata – mondá Darnay.
– Ön azt mondja, hogy veszedelmes a látszata, kedves Darnay? Igaz! De mi
nem tudjuk, hogy mi ennek az oka. Az emberek oly esztelenek. Néhányan
közülünk Tellsonéknál öregszenek és tulságosan igénybe vannak véve,
megfelelő ok nélkül pedig mi valóban nem térhetünk el a rendes
foglalkozásunktól.
– Mégis, – mondá Darnay – ön tudja, hogy milyen borus és veszedelmes a
látóhatár.
– Nagyon jól tudom, – helyeselte Lorry és igyekezett önmagát rábeszélni,
hogy jó hangulata elromlott és igy dörmögött – de el vagyok szánva arra,
hogy ilyen hosszu, fáradságos nap után duzzogni fogok. Hol van Manette?
– Itt van! – mondá a doktor, aki ebben a pillanatban lépett be a sötét
szobába.
– Mennyire örülök, hogy itthon van. Ez a sok siettetett munka, azok a
rossz hirek, melyek egész napon át környékeztek, ok nélkül felizgattak.
Remélem, nem megy el?
– Nem; de ha tetszik, játszom önnel »backgammon«-t[2] – mondá a doktor.
– Azt hiszem, hogy nincsen kedvem ehhez, ha szabad véleményemet
nyilvánitanom. Ma nem vagyok olyan hangulatban, hogy önnel mérkőzzem.
Itt van még a tea, Lucie? Nem látok!
– Természetesen, vártuk önt.
– Köszönöm, édesem. A drága gyermek ágyban van?
– Nyugodtan alszik.
– Ez helyes; mind egészséges és jól van. De nem is tudom, hogy miért
legyen itt valami máshogyan, mint jó egészségben, hála Istennek; de én
annyit bosszankodtam egész napon át és nem is vagyok már olyan fiatal,
mint voltam. Tea, édesem? Nagyon köszönöm. Foglalja most el helyét
körünkben, üljünk csendben és hallgassuk a visszhangot, amelyről önnek
megvan a teóriája.
– Nem teória az, csak képzelődés.
– Hát jól van, képzelődés, bölcs báránykám – mondá Lorry szeretettel
simogatva kezét. – Nagyon sok és nagyon hangos ma az echo, nemde?
Figyeljen csak!
*
Eszeveszettek, őrültek és veszedelmesek a lépések, ha valakinek az
életébe nyomódnak. Ha egyszer pirosra festődtek, nehéz azokat
megtisztitani. Ilyen lépések dühöngtek messze Saint Antoineban, mikor a
kicsiny társaság ott ült a londoni sötét ablaknál.
Saint Antoineban ezen a reggelen a madárijesztők sötétlő nagy tömegekben
mozogtak ide s tova és a hullámzó fejek fölött gyakori volt a villogás,
kardok és szuronyok acélja ragyogott a napfényben. Iszonyu orditás
hallatszott Saint Antoine torkából, egész erdő meztelen kar tusakodott a
levegőben, mint a száraz faágak a téli szélben, minden kéz görcsösen
markolt valami fegyvert, vagy fegyverhez hasonlót, mely a mélységekből
került elő, ki tudja, mily messzeségből?
Hogy ki osztotta szét a fegyvereket, honnan kerültek elő, hogy kinek a
közbenjárására meredtek egyszerre csomónkint az égnek, mint valami
villám a tömeg feje fölött, azt senki a csődületben megmondani nem
tudta; de puskákat osztottak szét és töltényeket, lőport és golyót, vas-
és farudakat, késeket, fejszéket, vasvillákat, mindenféle fegyvert, amit
a haragtól lángoló találékonyság csak felfedezni vagy kigondolni képes
volt. Azok, akik mást nem találtak, véres kézzel köveket és téglákat
téptek ki a falakból. Minden ér, minden sziv Saint Antoineban lázas volt
az izgalomtól. Minden élő teremtmény semminek sem tekintette az életet
és őrült szenvedéllyel kész volt azt feláldozni.
Mint ahogy a forró vizforgatagnak van középpontja, ugy ez az őrjöngő
tömeg is mind Defarge kocsmája körül forgott, a katlanban minden
embercsepp a középpont felé törekedett, ahol Defarge a puskaportól és
izzadságtól már feketén osztogatja a parancsot, a fegyvert, ezt az
embert visszalökte, amazt előreszoritotta, az egyiktől a fegyvert
elvette, hogy a másiknak adja és a legsürübb tömegben dolgozott és
tevékeny volt.
– Légy a közelemben, Jacques Három – kiáltja Defarge – és ti, Jacques
Egy és Kettő, váljatok el és álljatok annyi hazánkfiának az élére,
amennyit csak összehozni tudtok. Hol van a feleségem?
– Itt vagyok – mondá az asszony, nyugodtan, mint rendesen, de ma nem
kötött. Határozott jobbja fejszét markolt a békés kötőtük helyett, övébe
pisztoly és egy kegyetlen kés volt dugva.
– Hová mégy, feleségem?
– Egyelőre veled megyek, – mondá az asszony – majd meglátsz azonnal az
asszonyok élén.
– Előre tehát! – kiáltotta Defarge harsogó hangon. – Hazámfiai,
barátaim, készen vagyunk! A Bastille felé!
Olyan orditással, mely ugy hangzott, mintha Franciaország minden
lehellete ezt a gyülölt szót kiáltotta volna, emelkedett fel az élő
tenger, hullám hullámot, mélység mélységet követve boritotta el a
városnak azt a pontját. Megkondult a vészharang, pergett a dob, a tenger
dühöngött és mennydörgött uj partján és a roham megkezdődött.
Mély árkok, kettős felvonóhid, szilárd kőfalak, nyolc hatalmas torony,
ágyuk, puskák, tüzelés és füst. A tüzelés és füstön keresztül, a tüzben
és füstben – a tenger ágyuhoz vetette őt és abban a pillanatban tüzérré
válva – küzdött Defarge, a kocsmáros, két forró óra hosszat, mint bátor
katona.
Mély árok, egyik felvonóhid, szilárd kőfalak, nyolc hatalmas torony,
ágyuk, puskák, tüzelés és füst. Egy felvonóhidat elfoglaltak!
– Munkára, bajtársak, mind, munkára! Dolgozz, Jacques Egy, Jacques
Kettő, Jacques Egyezer, Jacques Kétezer, Jacques Huszonötezer! Minden
angyal és ördög nevében, amelyik kedvesebb, munkára! – igy kiáltott
Defarge, a kocsmáros, ágyuja mellett, mely már régen megtüzesedett.
– Ide hozzám, asszonyok! – kiáltotta felesége. – Micsoda! Mi is tudunk
ugy ölni, mint a férfiak, ha a hely be van véve. – És köréje
csoportosultak az asszonyok vérszomjas kiáltással, különféle módon
fölfegyverkezve, de mind egyforma éhség és boszuszomjban.
Ágyu, puskák, tüzelés és füst; de még áll a mély árok, az utolsó
felvonóhid, a szilárd kőfalak és a nyolc hatalmas torony. Csekély
akadályok keletkeznek a dübörgő tengeráradatban, az első sebesültek
okozzák. Csillogó fegyverek, lobogó fáklyák, nedves szalmától gőzölgő
kocsik, kemény munka a szomszédos barrikádokon minden irányban, orditás,
fegyverek dördülése, átkozódás, végnélküli bátorság, ágyudörgés és
puskaropogás és az eleven tengernek bőszült bömbölése; de még mindig áll
a mély árok, az utolsó felvonóhid, a szilárd kőfalak, és nyolc hatalmas
torony és Defarge, a kocsmáros, még ott áll ágyuja mellett, mely
kétszeresen tüzes lett négy forró óra szolgálatától.
Fehér zászló a várfokán és tárgyalás, – alig vehető észre a dühöngő
viharban, melyben semmi sem hallható – a tenger hirtelen mérhetetlen
magasságra emelkedik és Defargeot, a kocsmárost, a leeresztett
felvonóhidon át, a hatalmas kőfalak mentén, a nyolc hatalmas torony
közepébe sodorja, mely megadja magát.
Oly ellenállhatatlan volt az őt előresodró oceán ereje, hogy éppen oly
kevéssé vehetett lélegzetet vagy fordithatta meg fejét, mintha a
Déli-tenger örvényében küzdött volna, amig a Bastille külső udvarában
lába ismét szilárd talajra nem talált. Itt felkuszik egy fal sarkára és
körültekint. Jacques Három ott állott mellette. Defargené asszonyai
élén, az előtte elterülő távolságban volt látható, késsel a kezében.
Mindenütt őrjöngés, ujjongás, fülsiketitő és őrült zavarodás, dühöngő
bömbölés és mégis őrjöngő némajáték.
– A foglyokat!
– Az irásokat!
– A titkos börtönöket!
– A kinzószerszámokat!
– A foglyokat!
Ezek a kiáltások és még tizezer más érthetetlen volt hallható. »A
foglyokat« kiáltás hallatszott legsürübben és legérthetőbben a tenger
felől, amely betódult, oly végtelen embertömegekben, akárcsak az idő
vagy tér. Mikor a legelső hullámok elvonultak és magukkal sodorták a
börtönőröket, rögtöni halállal fenyegették őket, ha a legtitkosabb sarok
is fölnyitatlan marad, Defarge hatalmas kezét ezen emberek egyikének a
mellére fektette, – őszfejü ember akinek égő fáklya volt a kezében –
elkülönitette őt a többitől és odavitte a falhoz maga mellé.
– Mutasd meg az Északi Tornyot! – mondá Defarge. – Gyorsan!
– Hiven elvezetem, – válaszolt az ember – ha velem jön. De ottan nincsen
senki.
– Mit jelent Százöt, Északi Torony? – kérdé Defarge. – Gyorsan!
– Mit jelent, uram?
– Foglyot jelent-e vagy börtönt? Vagy azt akarod, hogy megöljelek?
– Öld meg – károgta Jacques Három, aki közelébe jutott.
– Uram, az egy börtön.
– Mutasd meg!
– Jöjjön erre!
Jacques Három arcán ott ült a mohó tekintet, láthatóan elkedvetlenült,
mikor a párbeszéd olyan fordulatot vett, mely nem igért vérontást,
Defargeot karjánál fogta, mint ahogy ő fogta a börtönőrt. Ez alatt a
beszélgetés alatt mind a hárman összedugták fejüket, még igy is alig
érthették meg egymást, oly félelmetes volt az eleven oceán dühöngése,
mikor betört a várba és elárasztotta az udvarokat, folyosókat és
lépcsőket. Kivül és köröskörül dübörgő dörgéssel verődött oda a falakhoz
néha egy-egy magános ujjongó felkiáltás is elszállott a levegőben, mint
a hullámeső.
Homályos boltozatokon haladtak végig, ahova a nap sugara soha be nem
hatolt, sötét barlangok és ketrecek titokzatos ajtói mellett sirbolthoz
hasonló lépcsőkön lefelé, majd ismét meredek kő- és téglalépcsőkön föl,
melyek inkább kiszáradt vizeséshez, mint lépcsőkhöz voltak hasonlók, –
folytatták nagy sietéssel utjukat Defarge, a börtönőr és Jacques Három,
szorosan fogva egymás karját, Itt-ott, különösen eleinte, az áradat
egyes hullámai elérték őket és elhömpölyögtek mellettük; de mikor a
leszállás véget ért és egy kanyargó lépcsőn a toronyba kapaszkodtak,
egyedül maradtak. Itten a vastag falak és boltozatok közé zárva, a
várban és a vár körül folyó vihart csak távoli zugásként hallották,
mintha a dübörgés, melyet most hagytak el, hallóképességüket
megsemmisitette volna.
A börtönőr megállott egy alacsony ajtónál, kulcsot dugott a nyikorgó
zárba, lassan kitárta az ajtót és mikor mindannyian meghajolva beléptek,
mondá:
– Százöt, Északi Torony!
Magasan fönt a falban volt egy nehéz vasráccsal elzárt ablak, előtte
védőfal, ugy hogy az eget csak ugy lehetett látni, ha az ember mélyen
lehajolva tekintett fölfelé. Volt ott egynéhány láb mély, nehéz
vasráccsal körülvett tüzhely; a tüzhelyen régi, fehéres-szürke fahamu;
egy szék, egy asztal és egy szalmazsák; a négy fekete fal egyikében
rozsdás vaskarika.
– Világits a fáklyával, lassan a fal mentén, hogy láthassak – mondá
Defarge a börtönőrnek.
Az ember engedelmeskedett és Defarge szemével követte a fénysugárt.
– Állj! Nézz ide, Jacques!
– M. S.! – károgta Jacques Három, amint mohón olvasta.
– Manette Sándor – sugta Defarge a fülébe és a betükön puskaportól
fekete ujjával végighaladt. – És ide irta »egy szegény orvos«;
mindenesetre ő karcolta a kőbe ezt a naptárt. Mi van a kezedben?
Feszitővas? Add ide!
Az ő kezében még mindig ott volt ágyujának gyujtóvesszője. Hirtelen
elcserélte a két szerszámot és a szuette szék és asztal felé fordulva,
azokat néhány csapással darabokra törte.
– Tartsd magasabbra a fáklyát! – kiáltott dühösen a börtönőrre. –
Jacques, kutasd át gondosan azokat a darabokat. És ime, itt a késem, –
odadobta – vágd széjjel a szalmazsákot és keress a szalmában. Tartsd
magasabban a fáklyát!
Fenyegető pillantást vetett a börtönőr felé, felkuszott a tüzhelyre és
benézett a kéménybe, falait a feszitővassal verte és az előtte levő
vasrácsot meglazitotta. Néhány pillanat mulva vakolat és mész hullott
le, fejét elforditotta, nehogy arcába potyogjon; majd kezével óvatosan
keresgélt a kéményben, a régi fahamuban és a kémény négy repedésében,
melyet vasával felfedezett, vagy pedig repesztett.
– Nincs semmi a fa között, a szalma között, Jacques?
– Semmi.
– Rakjuk össze egy halomba, a börtön közepére. Igy! Gyujtsd meg!
A börtönőr meggyujtotta a kis rakást, mely magasan és forróan lángolt.
Égni hagyták; ismét meghajoltak, mikor az alacsony boltozott ajtón
kiléptek és visszatértek az udvarba. Lefelé haladtak, mire odajutottak a
dühöngő hullámok közepébe, hallásukat visszanyerték.
A tenger tombolt és zugott és Defargeot kivánta. Saint Antoine hangosan
hivta kocsmárosát, hogy ő legyen a vezetője annak a csoportnak, mely
őrizte a kormányzót, aki a Bastillet védelmezte és a népet lövette.
Különben nem vezethették a kormányzót a városházán székelő biróság elé.
Különben a kormányzó elmenekülhetett volna és a nép vére (melynek sok
éven át nem volt értéke, de most hirtelen becsessé vált) megbosszulatlan
maradna.
A szenvedélytől és dühtől tobzódó tömegben, mely a komortekintetü,
szürke, pirosfelhajtásos kabátba öltözött, öreg katonatisztet
körülfogta, csak egy higgadt alak volt, egy asszony alakja.
– Ime, itt a férjem! – kiáltotta az asszony és reámutatott kezével. –
Nézzed, Defarge! – Az asszony mozdulatlanul állott az öreg katonatiszt
közelében; és mozdulatlanul ottmaradt mellette, mikor Defarge és a
többiek őt az utcákon végighurcolták; mozdulatlanul közelében volt,
mikor rendeltetése céljához közeledett és valaki őt hátulról megütötte;
mozdulatlanul ott volt a közelében, mikor régóta gyülekező esőként
hullott reája az ütés és csapás; oly szorosan közelében volt, mikor ő
holtan rogyott össze, hogy hirtelen megélénkülve, lábát nyakára helyezte
és kegyetlen késével, – melyet régen készen tartott – fejét lemetszette.
Megérkezett az idő, mikor Saint Antoine megvalósitotta rettenetes
eszméjét, hogy embereket huzott fel a lámpások helyére, hogy megmutassa
nekik azt, hogy ő mivé vált és mire képes. Saint Antoine vére felforrt,
és folyt a vaskezü zsarnokság és uralom vére, – lefolyt a városháza
lépcsőiről, ahol a kormányzó teteme hevert – ott folyt Defargené cipője
talpa alatt, mikor azt a tetemre helyezte, hogy könnyebben lefejezhesse.
– Eresszétek le a lámpást! – kiáltott Saint Antoine, mikor vérszomjasan
körültekintett a halálnak uj módját keresve. – Katonáinak egyikét őrnek
itthagyjuk! – Az őr ott lógott az őrhelyén és a dühöngő áradat tovább
tódult.
A feketevizü fenyegető tenger egymást romboló ellentétes hullámaival,
melynek mélységét még nem tudják, erejét még nem ismerik. A könyörtelen
tenger, mely tele van szenvedélytől izzó alakokkal, bosszut szomjazó
hangokkal és arcokkal, melyeknek vonásai a szenvedés kemencéjében
annyira megkeményedtek, hogy a részvét érzése rajtuk nyomot nem hagy.
Az arcok oceánjában, melyeken minden vad és dühöngő kifejezés élénken
kinyomódott, volt két csoport arc, – minden csoportban hét – mely
annyira elütött a többitől, hogy tenger ezeknél érdekesebb roncsokat
hullámain még nem görgetett. Hét fogolynak az arcát, akiket a vihar
kiszabaditott, sirboltjukat föltépte, ott hordozták magasan, fejük
fölött; mind megrémülten, zavartan bámult és csodálkozott, mintha
elkövetkezett volna az itéletnapja és a körülöttük ujjongók mind
elkárhozott lelkek volnának. Más hét arc is volt ottan, ezeket még
magasabban vitték körül – hét halott arca – lecsukódó szemhéjuk, félig
látható szemük itéletnapjára várakozott. Arcuk érzéketlen, tartózkodó –
nem megsemmisült – kifejezés ült rajtuk; mintha rémületes szünetet
tartanának, hogy majd ismét felemeljék tekintetüket és vértelen ajkakkal
tegyenek tanuságot: »_Te tetted ezt!_«
Hét kiszabaditott fogoly, hét lándzsára szurt véres fej, nyolc hatalmas
tornyu megátkozott vár kulcsai, néhány fölfedezett levél és már elmult
idők foglyainak emlékei, kik megtört szivvel régen meghaltak, – ilyet és
ehhez hasonlót hangoztatnak vissza messzehallhatóan Saint Antoine léptei
Páris utcáin végig, julius közepén, 1789-ben. Az Ég hiusitsa meg Darnay
Lucie képzelődését és tartsa távol ezeket a lépteket az ő életétől! Mert
ezek eszeveszettek, őrültek és veszedelmesek; és annyi évvel azután,
hogy Defarge kocsmája ajtaja előtt a bor kiömlött, nem moshatók könnyen
tisztára, ha egyszer pirosra festődtek.