Mikor a fiatal pár hazaérkezett, Carton Sydney volt az első, aki
üdvözlésükre megjelent. Még csak néhány órája voltak otthon, mikor ő már
ott volt. Szokásai, külseje, modora nem változott; de valami durva hűség
kifejezése látszott rajta, amit Darnay Károly ezelőtt még nem vett rajta
észre.
Megleste az alkalmat, mikor Darnayt az ablakhoz vezethette, hogy
beszéljen vele, anélkül, hogy valaki hallja.
– Darnay ur, – mondá Carton – szeretném, ha jóbarátok volnánk.
– Remélem, hogy már jóbarátok vagyunk.
– Ön nagyon kegyes és azért használja ezt a szólásformát; de én nem
ilyen szólásformát gondolok. Valóban, mikor azt mondom, hogy szeretném,
ha jó barátok lennénk, akkor nem is egészen ugy értem azt.
Darnay Károly – amint az természetes is volt – jó hangulatban és
barátságosan kérdezte tőle, hogy hát hogyan értelmezi azt.
– Lelkemre mondom, – válaszolt Carton mosolyogva – sokkal könnyebbnek
találom azt megérteni, mint megértetni. De mégis megkisérlem. Emlékszik
egy bizonyos hirhedt esetre, mikor a szokottnál is részegebb voltam?
– Emlékszem egy bizonyos hirhedt esetre, mikor ön kényszeritett engem
annak a beismerésére, hogy ön ivott.
– Én is emlékszem erre. Ennek az alkalomnak az átka sulyosan nehezedik
reám, mert még mindig emlékszem arra. Remélem, hogy egy napon, mikor
reám nézvést minden nap véget ér, számláimba majd ezt is betudják. Ne
ijedjen meg; nincsen szándékomban prédikálni.
– Nem ijedek meg. Hogy önt komolynak látom, az nem ijesztő nekem.
– Ah! – mondá Carton közönyös kézmozdulattal, mintha el akarná azt
legyinteni. – A kérdéses alkalommal (a nagyszámu közül egy, amint ön
tudja) kiállhatatlan voltam, mikor arról fecsegtem, hogy szeretem-e önt,
vagy nem. Óhajtanám, hogy felejtse el.
– Már régen elfelejtettem.
– Már ismét szólásforma! Darnay ur, nekem a felejtés nem olyan könnyü,
mint ahogy ön azt elképzeli. Én egyáltalán nem felejtettem el és egy
odavetett válasz nem segit ahhoz, hogy elfelejtsem.
– Ha a válasz odavetett volt, – mondá Darnay – bocsánatát kérem. Nem
volt más célom, mint hogy ilyen semmis dologról eltereljem a figyelmet,
melyet ön, meglepetésemre, nagyon a szivére látszott venni.
Becsületszavamra mondom önnek, hogy én az ügyet már régen elfelejtettem.
Jó Isten! Mi volt ezen felejteni való? Mikor ön azt a nagy szolgálatot
tette, nem volt akkor más fontosabb dolog, amire emlékezzem?
– Ami a nagy szolgálatot illeti, – mondá Carton – ha ön ilyen módon
beszél arról, akkor kénytelen vagyok önnek bevallani, hogy az nem volt
egyéb, mint hivatásos fogás. Nem tudom, vajjon törődtem-e azzal, hogy mi
lesz az ön sorsa, mikor ezt a fogást alkalmaztam. Figyeljen! Azt mondom:
mikor alkalmaztam; a multról beszélek.
– Ön semminek mondja az ön szolgálatát, – válaszolt Darnay, – de én nem
akarok vitatkozni az _ön_ odavetett válaszán.
– Való igaz, Darnay ur, higyjen nekem! De letértem szándékomról; arról
beszéltem, hogy jó barátok legyünk. Ön ismer engem mostan. Ön tudja,
hogy én képtelen vagyok minden nemesebb és jobb férfias törekvésre. Ha
ezt kétségbevonja, kérdezze meg Stryvert, ő majd megmondja önnek.
– Én előnyt adok annak, hogy magam alkossam meg véleményemet az ő
megkérdezése nélkül.
– Jó! Mindenesetre ön ismer engem, hogy ledér kutya vagyok, aki jót
sohasem tett és nem is fog tenni.
– Nem tudom, hogy nem fog-e.
– De én tudom és szavammal állok érte. Nos! Ha ön eltürni képes, hogy
ilyen haszontalan fickó és ilyen kétes hirü fickó alkalmilag idejöjjön,
arra kérem, hogy engedje meg, hogy én mint privilegizált személy itten
ki- és bejárhassak; hogy ugy tekintsenek, mint valami hasznavehetetlen
butordarabot (még hozzáfüzném azt is, hogy nem valami diszitő, ha nem
fedeztem volna fel a kettőnk között való hasonlatosságot), melyet régi
szolgálatai fejében megtürnek, de nem vesznek róla tudomást. Nem hiszem,
hogy az engedelemmel visszaélnék. Százat teszek egy ellen, ha többször
mint négyszer venném évenkint igénybe. Megvallom, jólesnék, ha ezt az
engedelmet megkapnám.
– Kisérelje meg?
– Ez más szavakkal azt jelenti: hogy ön olyannak akar engem tekinteni,
amilyennek én óhajtom. Köszönöm, Darnay. Szabad nevét igy használnom?
– Ugy hiszem, most már igen, Carton.
Kezet fogtak reá és Sydney elfordult. Egy perccel később minden látszat
szerint olyan jelentéktelen volt, mint mindig.
Mikor ő eltávozott, egy este folyamán, melyet Miss Pross a doktor és
Lorryval együtt töltöttek el, Darnay Károly általánosságban emlitette
ezt a vele való beszélgetést és Carton Sydneyről azt mondotta, hogy ő a
gondatlanságnak és a jövővel való nemtörődésnek a rejtélye. Nem beszélt
róla kesernyés vagy feddő értelemben, hanem olyannak mondotta,
amilyennek ő mutatkozott.
Sejtelme sem volt arról, hogy szép fiatal felesége ezzel a gondolattal
foglalkozzék; de mikor később hozzáment szobájába, ő már várt reá és az
a szép gondolkodó kifejezés ott ült a homlokán.
– Gondolatokkal vagyunk tele ma este? – mondá Darnay megölelve őt.
– Igen, kedves Károly, – válaszolta kezét mellére téve és kérdező,
figyelmes tekintetét reáfüggesztette – nagyon is tele vagyunk
gondolatokkal ma este, mert valami van a lelkemen ma este.
– Mi az, édes Luciem?
– Megigéred, hogy nem kérdezel valamit, ha arra kérlek.
– Hogy megigérem-e? Mit nem igérek meg neked, szerelmem?
Valóban mit tagadhatott volna meg tőle, amint egyik kezével aranyos
haját simitotta el arcából, a másikat szivére helyezte, mely őérte
dobogott!
– Azt hiszem, hogy szegény Carton ur több kiméletet és tisztelet
érdemel, mint amennyit te juttattál neki ma este.
– Valóban, drágám? Miért?
– Ez az, amit ne kérdezz tőlem. De én azt hiszem, tudom, hogy ő többet
érdemel.
– Ha te tudod, az elegendő. Mit kivánsz tőlem, életem?
– Arra kérlek, kedvesem, légy mindig előzékeny iránta és elnéző hibáival
szemben, ha nincs jelen. Arra kérlek, hidd el, hogy van szive, melyet
ritkán, nagyon ritkán mutat csak meg, hogy sebekkel van tele. Édesem, én
láttam, amint vérzett.
– Nagyon fáj, – mondá Darnay Károly csodálkozva – hogy igazságtalan
voltam hozzá. Sohasem tételeztem volna fel ezt róla.
– Édes férjem, ugy van. Félek, hogy őt nem lehet megváltoztatni, alig
van remény arra, hogy jellemében vagy anyagi viszonyaiban valami javulás
álljon be. De meg vagyok róla győződve, hogy ő jó, nemes, sőt nagylelkü
dolgokra is képes.
Ezen elveszett emberben való tiszta hitében oly szép volt, hogy férje
órákhosszat képes lett volna őt nézni.
– Édes szerelmem! – ölelte át férjét s fejét mellére hajtva, ugy
tekintett föl reá. – Emlékezz arra, hogy mi mily erősek vagyunk a
boldogságunkban és hogy ő milyen gyönge a nyomorában.
A kérés szivébe hatott.
– Sohasem felejtem el, drága szivem! Mindig emlékezni fogok erre, amig
élek.
Az aranyos fej fölé hajolt, rózsás ajkait megcsókolta és karjaiba ölelte
őt. Ha a sötét utcának egy magános kóborlója hallotta volna mostan az ő
ártatlan vallomását és láthatta volna a részvét könnyeit, melyeket
férje, akit ő annyira szeretett, csókolt fel szelid kék szeméről,
belesirhatott volna az éjszakába – és ajkai nem először hangoztatták
volna ezeket a szavakat: »Isten áldja meg édes részvétért!«