Az aggodalmas figyeléstől kimerülve, Lorry állomásán elszunnyadt.
Várakozása tizedik reggelén a szobába sütő nap sugarai ébresztették föl
nehéz álmából, mely az éjszaka homályában meglepte őt.
Szemét dörzsölte és fölemelkedett; de kétségei támadtak, vajjon ébren
van-e, miközben ezt cselekedte. Mikor ugyanis a doktor szobájának
ajtajához ment és oda betekintett, azt vette észre, hogy a cipőkészitői
pad és szerszámok félre voltak téve és a doktor az ablaknál ülve
olvasott. Rendes reggeli kabát volt rajta és arca (melyet Lorry tisztán
láthatott), ámbár nagyon sápadt, de kifejezése nyugodtan elmélyedt és
figyelmes volt.
Mikor Lorry már megbizonyosodott afelől, hogy ébren volt, még néhány
pillanatig kétkedő bizonytalanságot érzett, vajjon az utóbbi napok
cipőkészitése nem volt-e csupán az ő nyugtalan álma, mert hiszen
barátját szokott ruhájában és külsőben és szokott módon való
elfoglaltságában látta; volt-e valami látható jele annak, hogy az a
változás, melynek emléke oly élénk volt előtte, tényleg megtörtént?
Mindezt csupán első zavarában és csodálkozásában kérdezte; mert a válasz
szembetünő volt. Ha ez az emlék nem keletkezett volna tényleg létező és
elfogadható ok folytán, hogyan került ő, Lorry Jarvis, ide? Hogy történt
az, hogy ő ruhástól elaludt Manette doktor rendelőszobája divánján és
hogy ő kora reggel a doktor hálószobája ajtaja előtt ezen töpreng?
Néhány perc mulva Miss Pross suttogva állott mellette. Ha még maradt
volna valami kétsége, az ő beszéde ezt minden kétséget kizáróan
eloszlatta volna; gondolatai azonban időközben teljesen megtisztultak és
nem volt több kétsége. Azt tanácsolta, hogy várjanak, mig eltelik az idő
és a reggelizés szokásos órája elérkezik, ő majd akkor találkozik a
doktorral, mintha semmi rendkivüli nem történt volna. Ha a doktor
megszokott lelki állapotában lesz, akkor Lorry majd óvatosan tanácsot és
irányitást kér attól, akinek a véleményét, aggodalmában, olyan nagyon
vágyta hallani.
Miss Pross helyeselte tanácsát és a tervet nagy gonddal készitették elő.
Minthogy Lorrynak bőven volt ideje szokott rendszeres öltözködéséhez, a
reggelinél a szokott módon csinosan és tisztán öltözve jelent meg. A
doktort szokott módon hivták és ő a reggelihez lejött.
Amennyire szavaiból kimagyarázható volt, eleinte azt hitte, hogy leánya
esküvője az előtte való napon történt. A hét és hónap napjának látszólag
véletlen, de szándékes emlitése gondolkodásra és számolásra késztette őt
és láthatóan nyugtalanitotta. Máskülönben teljesen higgadtnak látszott,
ugy hogy Lorry elhatározta, hogy az emlitett véleményt kikéri. A
véleményt ő maga fogja nyilvánitani.
Ezért tehát reggeli után, mikor mindent eltakaritottak és ő a doktorral
egyedül maradt, Lorry értelmesen szólott:
– Kedves Manette, nagyon szeretném bizalmasan hallani az ön véleményét
egy rendkivül érdekes esetre nézve, mely engem kiválóan érdekel, azaz,
hogy nekem rendkivül érdekesnek látszik, önnek talán nem lesz olyan,
minthogy több jártassága van ezen a téren.
A doktor a kezére nézett, melyen legutóbbi foglalkozásának még
látszottak a nyomai, nyugtalankodott és figyelmesen hallgatott; kezét
már többször megnézte.
– Manette doktor, – mondá Lorry szeretettel érintvén karját kezével –
egy nagyon kedves barátom esetéről van szó. Kérem, figyeljen ide és
adjon jó tanácsot az ő érdekében, – főképen leánya kedvéért – leánya
miatt, kedves Manette.
– Ha jól értem – mondá a doktor halk hangon – valami lelki megrendülés…
– Igen.
– Legyen terjedelmes, – mondá a doktor – adjon elő minden részletet.
Lorry látta, hogy megértik egymást, és folytatta:
– Kedves Manette, régi és hosszantartó megrendülésről van szó, mely a
kedélyt, az érzelmeket, – vagy amint ön nevezi, a lelket – támadta meg
nagy hevesen és hosszantartóan. Az elmét. Az eset a szenvedőt teljesen
lesujtotta; nem lehet tudni, hogy mióta; ő maga nem tudja az időt
kiszámitani és más mód meg nincsen, hogy az megállapitható volna. A
beteg kigyógyult a megrendülésből olyan kezelés által, melynek ő nem
tudja a nyitját; hallottam egyszer, amint nyilvánosan megható módon
beszélt erről. Olyan megrendülésről van szó, melyből a beteg annyira
kigyógyult, hogy ő, a rendkivüli módon képzett férfi, minden lelki és
testi erőfeszitésre képes és tudását, mely máris nagyon tekintélyes
volt, állandóan gyarapitja. Azonban szerencsétlenségére – ekkor szünetet
tartott és mélyet lélegzett – csekély visszaesés állott be.
A doktor halk hangon kérdezte: Mennyi ideig tartott?
– Kilenc nap és kilenc éjjel.
– Miben nyilvánult? Gyanitom, – mondá és ujra kezére tekintett, – hogy
régi foglalkozását, mely lelke megrendülésének idejéből származott,
ujból elővette.
– Ugy van.
– Nos, látta-e őt valaha azelőtt ilyen elfoglaltságban? – kérdezte a
doktor nyugodt határozottsággal, ámbár halk hangon.
– Egyszer.
– És mikor a bajába visszaesett, sok tekintetben, vagy minden
tekintetben ugy viselkedett, mint akkoriban?
– Azt hiszem, hogy minden tekintetben.
– Leányát emlitette. Van leányának tudomása a visszaesésről?
– Nincsen. Eltitkolták és remélem, hogy el is fogják titkolni előtte
mindig. Csak én tudok róla és még valaki akiben meg lehet bizni.
A doktor megragadta kezét és mormogta:
– Ez nagyon kedves volt! Nagyon kiméletes. – Lorry is megszoritotta az ő
kezét és egy darabig egyikük sem beszélt.
– Nos, kedves Manette, – mondá végre Lorry, az ő barátságos és kiméletes
módján – én egyszerü kereskedő vagyok, képtelen arra, hogy ilyen
bonyolult, nehéz esetet elbiráljak. Nincs meg a hozzá való tudásom,
gyakorlatom. Tanácsra van szükségem. Nincsen a világon ember, akinek a
tanácsában jobban megbizhatnék, mint az Önében. Mondja meg nekem, mitől
keletkezett ez a visszaesés? Beállhat-e egy ujabb ilyen visszaesés?
Megakadályozható-e? Hogyan kezelendő egy ilyen visszaesés? Mi az oka
általában? Mit tehetek barátom érdekében? Senkinek sem fekszik annyira
szivén, hogy barátjának szolgálatot tegyen, mint nekem, csak tudnám,
hogy milyen módon. Azt sem tudom, mit kezdjek ilyen esetben. Ha az Ön
éleslátása, tudása és tapasztalata megmutathatná nekem a helyes utat,
sokat tehetnék az ő érdekében. De vezetés, tanács nélkül, alig tehetek
valamit. Kérem, beszéljük meg az ügyet; világositson föl, hogy kissé
tisztábban lássak és tanitson meg arra, hogy hogyan segithetek kissé
többet.
Manette doktor elmélyedve ült, miután ezek a szavak elhangzottak, Lorry
nem sürgette őt.
– Valószinünek tartom, – mondá az orvos látható kényszerrel törve meg a
csendet – hogy a visszaesés, melyet Ön vázolt, kedves barátom, nem érte
váratlanul a szenvedőt.
– Tartott tőle? – bátorkodott Lorry kérdezni.
– Nagyon is. – Önkéntelen borzongással mondotta ezt. – El sem tudja
képzelni, hogy ez a félelem, mennyire ránehezedik az ő kedélyére és
milyen nehéz, majdnem lehetetlen, hogy arra kényszeritse magát, hogy
csak egy szóval is emlitse annak okát, ami őt lehangolja.
– Nem könnyitene-e lényegesen önmagán, – kérdezte Lorry – ha elszánná
magát arra, hogy titkos töprengése közben valakivel tudatná állapotát?
– Azt hiszem. De amint mondottam önnek, majdnem lehetetlen. Sőt nézetem
szerint bizonyos esetekben teljesen lehetetlen.
– Mondja meg nekem, – szólott Lorry és kezét ismét gyöngéden a doktor
karjára fektette, miután mind a ketten egy ideig hallgattak – minek
tulajdonitja ön ezt a visszaesést?
– Azt hiszem, – válaszolt Manette doktor – hogy az volt az oka, hogy
szokatlan élénk módon elevenedett meg az a gondolatmenet és emlék, mely
az első alkalommal előidézte betegségét. Azt hiszem, hogy ez a nagyon
fájó visszaemlékezés rendkivüli élénk módon elevenedett meg. Valószinü,
hogy kedélyét már régen meglepte valami rémitő félelem, hogy ez az emlék
felelevenedik, mondjuk bizonyos körülmények között, valami különös
alkalomból. Megkisérelte, hogy előkészüljön erre, de hiába; talán az
előkészülés kényszere még inkább képtelenebbé tette őt arra, hogy annak
ellenállani képes legyen.
– Vajjon emlékszik-e arra, hogy mi történt a visszaesés ideje alatt? –
kérdezte Lorry természetes habozással.
A doktor tanácstalanul nézett körül a szobában, fejét rázta és halk
hangon válaszolt:
– Egyáltalában nem.
– Most, ami a jövőt illeti – kezdé Lorry.
– A jövőt illetően – mondá a doktor, visszanyert határozottsággal – nagy
a reményem. Minthogy a mennybéli könyörület oly gyorsan helyreállitotta
őt ismét, nagy a reményem. Minthogy hatalmába került annak a
befolyásnak, melytől oly régen rettegett és amelyet oly régóta
bizonytalanul előrelátott és amely ellen küzdött és minthogy továbbá a
köd eloszlása és elszállása után kigyógyult belőle, azt hiszem, hogy tul
van a legrosszabbon.
– Jó! Jó! Ez kellemes vigasz. Nagyon köszönöm – mondá Lorry.
– Nagyon köszönöm – ismételte a doktor, alázattal hajtva meg fejét.
– Két más pont is van, melyről szeretnék felvilágositást kapni – mondá
Lorry. – Szabad folytatnom?
– Nem tehet jobb szolgálatot barátjának. – A doktor kezét nyujtotta
neki.
– Tehát az első: Szereti a tudományt és szokatlanul energikus. Nagy
hévvel szenteli magát hivatása, tudománya gyarapitásának, idevágó
kisérleteknek és más dolgoknak. Nem dolgozik-e tulsokat?
– Nem hiszem. Talán éppen az a jellemző sajátsága az ő elméjének, hogy
mindig foglalkozást kiván. Ami részben természetes, részben pedig lelki
fájdalmának az eredménye. Mennél kevesebbet volna elfoglalva egészséges
dolgokkal, annál inkább volna annak a veszedelemnek kitéve, hogy elméje
egészségtelen irányba forduljon. Talán ő maga figyelte ezt meg önmagán
és igy jutott a felfedezésre.
– Bizonyos-e abban, hogy ő nem erőlteti meg magát tulságosan?
– Azt hiszem, hogy ez irányban teljesen bizonyos vagyok.
– Kedves Manette, ha ő most tulerőltetné magát…
– Kedves Lorry, kételkedem azon, hogy ez az eset könnyen beálljon. Heves
megerőltetése volt egy más irányban és ez ellensulyozást igényel.
– Bocsásson meg, hogy mint kereskedő annyira tolakodó vagyok. Tételezzük
föl egy pillanatra, hogy ő tulerőltette magát, nem okozhatná-e ez az
esetnek a felujulását?
– Nem hiszem, nem hiszem, – mondá Manette doktor a meggyőződés
határozottságával – hogy bármi egyéb, mint egy bizonyos eszmetársulás,
ujithatná azt fel. Azt hiszem, hogy a jövőben csak ennek a hurnak a
rendkivüli heves módon való megpenditése képes azt ismét felujitani.
Azután, ami történt és az ő felgyógyulása után, nagyon nehezen tudom még
elképzelni is, hogy ez a hur ilyen hevesen megpendithető legyen. Bizom
abban és majdnem meg vagyok győződve, hogy azok a körülmények, melyek
visszaesést idézhetnek elő, ki vannak meritve.
Olyan férfi tartózkodásával beszélt, aki tudta, hogy milyen csekélység
elegendő ahhoz, hogy a lélek művészi organizmusa elhomályosuljon, de
olyan férfi bizalmával is, aki lassan és személyes szenvedés árán
szerezte ezt a meggyőződést. Barátja nem gondolt arra, hogy őt ebben a
meggyőződésében megingassa. Vigasztaltabbnak, bátrabbnak látszott, mint
valóban volt és második kérdésének utolsó pontjához közeledett. Érezte,
hogy ez a legnehezebb, de visszaemlékezett arra a régi, vasárnap
reggeli, Miss Pross-szal folytatott beszélgetésére és visszaemlékezett
arra, amit az utolsó kilenc napon látott, ezek az emlékek szinte
kényszeritették, hogy szembekerüljön vele.
– Az a foglalkozás, melynek a betegség hatása alatt szentelte magát, és
amelyből oly szerencsésen kigyógyult, – mondá Lorry köhécselve –
mondjuk, hogy kovácsmesterség volt. Kovácsmesterség. Az eset kedvéért és
hogy az jobban megmagyarázható legyen, tegyük föl, hogy ebben a beteg
állapotában egy kis kohót szokott használni. Tegyük föl, hogy váratlanul
ismét ott találtuk, amint kohójával dolgozott. Nem kár, hogy ő ezt
magánál tartja?
A doktor kezét szeme elé tartotta és lábával idegesen kopogott a padlón.
– Mindig magánál tartotta – mondá Lorry aggodalmasan tekintve barátjára.
– Nem volna-e jobb, ha azt eltávolitanák?
A doktor kezét még mindig szeme elé tartotta és lábával idegesen
kopogott a padlón.
– Nem találja könnyünek, hogy tanácsot adjon? – mondta Lorry. – Teljesen
felfogom, hogy ez sulyos kérdés. De mégis azt hiszem… – ekkor aztán
fejét rázta és megállott.
– Látja, – mondá Manette doktor feléje fordulva – hogy milyen nehéz
teljesen érthetően megmagyarázni, hogy micsoda művelet ment végbe e
szegény ember lelke belsejében. Valamikor oly szenvedelmesen kivánta ezt
a foglalkozást és annyira megörült neki, mikor hozzájuthatott;
fájdalmait kétségkivül enyhitette azáltal, hogy az agy munkáját a kezek
munkája pótolta és mikor gyakorlottabb lett, a kéz ügyessége pótolta a
lelki gyötrelem találékonyságát, hogy azóta még annak a gondolatát sem
tudta elviselni, hogy teljesen megváljon attól. Sőt még most is, amikor
– mint hiszem – sokkal biztatóbb a reménye, mint valaha volt és
bizalommal beszél önmagáról, az a gondolat, hogy régi szerszámaira
esetleg szüksége lehet és azok nem volnának kéznél, a rémület oly
hirtelen érzésével tölti el, amely talán hasonló lehet ahhoz, mely
képzeletünk szerint egy eltévedt gyermek szivét érheti.
Ő is olyannak látszott, mint az a hasonlat, melyet alkalmazott, mikor
Lorry arcába tekintett.
– De nem lehet-e… fontolja meg! Én csupán felvilágositást kérek, mint
egyszerü kereskedő, akinek csak olyan materiális tárgyakkal van dolga,
mint guineák, shillingek és bankjegyek… vajjon annak a szerszámoknak a
magánál való tartása nem vonja-e maga után az eszmének a megtartását is?
Ha a szerszámok eltüntek, nem tünhetik-e el azokkal együtt a félelem is?
Röviden, nem a félelemmel szemben való engedékenység-e a kohónak a
megtartása?
Ismét hallgatás állott be.
– Ne felejtse azt sem, – mondá a doktor remegő hangon – hogy az olyan
régi, hű bajtárs.
– Én nem tartanám meg, – mondá Lorry fejét rázva és annál állhatatosabb
lett, mikor látta, hogy a doktor nyugtalan. – Azt ajánlanám neki, hogy
áldozza fel. Én csak az Ön jóváhagyását kivánom. Biztos vagyok benne,
hogy nem tesz jót. Kérem, adja beleegyezését nekem, jó emberének… Leánya
kedveért, kedves Manette!
Különös volt látni, hogy milyen küzdelem folyik lelkében.
– Jó! Az ő nevében, hadd történjék meg; beleegyezem. De nem távolitanám
el, mig ő jelen van. Távolitsák el, ha ő nincsen ott; nélkülözze régi
bajtársát visszaérkezése után.
Lorry szivesen vállalkozott erre és a tanácskozás véget ért. A napot
vidéken töltötték és a doktor teljesen helyre volt állitva. A három
következő napon is teljesen jól érezte magát és a tizennegyedik napon
elutazott, hogy Luciehez és férjéhez csatlakozzék. Lorry előzően
megmagyarázta neki, hogy milyen óvóintézkedést alkalmaztak az ő
hallgatásának a kimagyarázására; ennek megfelelően ő irt Lucienek, ugy
hogy neki semmi gyanuja sem volt.
Aznap este, mikor ő elutazott, Lorry bement szobájába vágókéssel,
fürésszel, vésővel és kalapáccsal fölszerelve, Miss Pross égő gyertyával
kisérte. Zárt ajtók mellett, titokzatosan és bünös öntudattal Lorry a
cipőkészitőpadot darabokra vágta, mialatt Miss Pross a gyertyát
tartotta, mintha valami gyilkosságban segédkeznék – bősz arca valóban
illett is ehhez. A darabokat a konyha tüzében azonnal elégették (előzően
ennek a célnak megfelelően felapritották) és a szerszámokat, cipőket és
bőrt a kertben elásták. Pusztitás és titkolózás becsületes lelkek előtt
oly rettenetesnek látszik, hogy Lorry és Miss Pross tettük
végrehajtásakor és nyomainak eltüntetésekor szinte olyanoknak tüntek fel
és azt érezték, hogy valami bünténynek a részesei.