Gyönyörü verőfényes volt az esküvő napja; mindannyian készen voltak és a
doktor zárt szobájának ajtaja előtt várakoztak, ahol ő Darnay Károllyal
beszélgetett. A templomba készültek; a szépséges menyasszony, Lorry és
Miss Pross – ez utóbbira nézve az esemény, a megmásithatatlannal való
fokozatos kibékülés folytán, teljes üdvösség lett volna, ha lelke mélyén
még mindig ott nem lappangott volna az a meggyőződése, hogy Salamon
testvérének kellett volna a vőlegénynek lenni.
– Tehát ezért, – mondá Lorry, aki nem volt képes eléggé megbámulni a
menyasszonyt és körüljárta őt, hogy egyszerü, csinos ruhájában minden
oldalról alaposan megszemlélje – ugy, kedves Lucie, hát ezért hoztam át
kicsiny gyermekkorában a csatornán! Én jó Istenem! Mily keveset
gondoltam arra, hogy mit cselekszem. Mily kevésre becsültem azt a
szolgálatot, melyet Károly barátom érdekében tettem!
– Nem ez volt a szándéka, – jegyezte meg a köznapi gondolkodásu Miss
Pross – tehát nem is tudhatta. Ostobaság!
– Valóban? No jó; de azért ne sirjon – mondta a gyöngédlelkü Lorry.
– Én nem sirok, – mondá Miss Pross – ön sir.
– Én, édes Prossom? (Lorry már olyan jó lábon állott vele, hogy
alkalmilag tréfálni is merészkedett.)
– Éppen az imént sirt; láttam és nem is csodálkozom azon. Olyan ajándék,
mint az ön ezüstkészlete, mindenkit könyekre fakasztana. Nincs az egész
gyüjteményben egy villa, egy kanál, – mondá Miss Pross – amelyen addig
ne sirtam volna az este, mikor a készlet megérkezett, amig csak láttam.
– Nagyon hizelgő reám nézve, – mondá Lorry – ámbár, szavamra mondom, nem
volt szándékomban, hogy az a néhány csekély emlék bárki részéről is
láthatatlan legyen. Én Istenem! Ez olyan alkalom, mely az embert
mindarra emlékezteti, amit elvesztett. Ha elgondolom, hogy majdnem ötven
év óta bármely időben, létezhetett volna egy Lorryné.
– Egyáltalában nem – vetette Miss Pross közbe.
– Azt hiszi, hogy Lorryné sohasem létezhetett volna? – kérdezte az ilyen
nevü ur.
– Bah! – válaszolt Miss Pross. – Ön már bölcsőjében is agglegény volt.
– Igaz, – jegyezte meg Lorry barátságosan, parókáját igazgatva – és
valószinünek is látszik.
– Ön agglegénynek volt szánva, még mielőtt bölcsőjébe fektették –
folytatta Miss Pross.
– Akkor, azt hiszem, – mondá Lorry – hogy nem nagyon szépen bántak el
velem, de ha legalább azt engedték volna meg, hogy én is beleszóljak
helyzetem megállapitásába. De elég! Most, kedves Lucie, – mondá a karját
nyugodtan fonva dereka köré – hallom, hogy jönnek a szomszéd szobából,
Miss Pross és én, két ilyen közönséges üzleti lélek, szeretnők
felhasználni az utolsó kinálkozó alkalmat, hogy valamit mondjunk önnek,
amit szivesen fog hallani. Édesem, atyja oly kezekben marad, melyek oly
szeretettel, oly komolyan fognak az ő jóvoltáról gondoskodni, mintha ön
maga tenné; minden elképzelhető módon fogunk róla gondoskodni; a
legközelebbi két hét alatt, mialatt ön Warwickshireban és környékén
időzik, vele szemben (hogy csak példa kedvéért emlitsem) még
Tellsonéknak is háttérbe kell vonulniok. És ha a két hét eltelte után
önhöz és szeretett férjéhez csatlakozik, hogy további két hetet Walesben
együtt eltöltsenek, akkor majd azt fogja mondani, hogy mi őt a legjobb
egészségben, a legboldogabb hangulatban küldöttük önökhöz. Most hallom,
hogy valakinek a lépése közeledik az ajtóhoz. Édes gyermekem, engedje
meg, hogy ódivatu agglegényi áldásom kiséretében megcsókoljam, mielőtt
más valaki jön és magának követeli.
Egy pillanatig a gyönyörü fejecskét két keze közé fogta, hogy még
egyszer megnézze a homlokán ülő jól ismert kifejezést, azután a ragyogó
arany hajat kicsiny barna parókájára fektette valódi szeretettel és
gyöngédséggel; ha a vonzalomnak ez a nyilvánulása ódivatu, akkor
bizonyára még Ádám korából való.
A doktor ajtaja megnyilt és ő Darnay Károllyal kijött. Oly halotti
sápadtság ült arcán, – nem volt ilyen, mikor a szobába együtt bementek –
hogy semmi más szinnek nyoma sem volt rajta. De nyugodt hangulata nem
változott, kivévén, hogy Lorry éles tekintetét nem kerülte el az a
körülmény, hogy a félénk tartózkodás és aggodalom régi kifejezése,
kevéssel azelőtt vonulhatott el arcán, mint valami hideg szellő.
Karját nyujtotta leányának és a fogathoz vezette őt, melyet Lorry erre
az alkalomra bérelt. A többiek egy másik kocsiban követték és egy közeli
templomban, ahol idegen szemek nem bámulták meg őket, Darnay Károly és
Manette Lucie nemsokára boldogan megesküdtek.
A fényes könnyeken kivül, mely a mosolygó kicsiny társaság szemében
ragyogott, az esketés megtörténte után néhány fényesen szikrázó gyémánt
ékszer is csillogott a menyasszony kezén, melyek éppen az imént kerültek
elő Lorry zsebének a mélyéből. Hazatértek reggelire, minden rendben
folyt le és bizonyos idő multán az arany haj, mely a párisi
padlásszobában elkeverődött a szegény cipőkészitő ősz fürteivel, a
reggeli nap fényében ismét elvegyült azzal, mikor a küszöbön bucsut véve
megölelték egymást.
A bucsuzás szomoru volt, de nem tartott soká. Atyja vigasztalta őt és
ölelő karjaiból kibontakozva mondá:
– Vigye őt Károly, ő az öné.
Leánya izgatottan bucsut intett még feléje a kocsi ablakából és
elhajtott.
A sarok nem lévén a munkátlanok és kiváncsiak gyülekezőhelye és minthogy
az előkészület is nagyon egyszerü és feltünésnélküli volt, a doktor,
Lorry és Miss Pross egyedül voltak ottan. Mikor a hüvös csarnok jóleső
árnyékába visszatértek, Lorry észrevette, hogy a doktor nagy változáson
ment keresztül, mintha az ottan kinyujtott aranyos kar mérgező csapást
mért volna reája.
Természetesen elfojtotta érzelmeit, ennek hatása a kényszer elmulása
után várható is volt. Az a félénk, tétova tekintet volt arcán, mely
Lorryt annyira nyugtalanitotta; mikor bekerültek, szórakozottan fejéhez
kapott és lehangoltan szobájába vonult; ez a viselkedése Lorryt
Defargera, a korcsmárosra és a csillagos éjszakai kocsiutazásra
emlékeztette.
– Azt hiszem, – suttogta Miss Prossnak aggodalmas megfontolás után – azt
hiszem, hogy legjobb, ha mostan nem beszélünk hozzá és nem háborgatjuk
őt. Benézek Tellsonékhoz; most odamegyek, de azonnal visszajövök onnan.
Azután kikocsizunk a vidékre, ott ebédelünk és minden rendben lesz.
Lorrynak könnyebb volt Tellsonékhoz benézni, mint onnan ismét
elszabadulni. Két óra hosszat tartóztatták. Mikor visszajött, fölment a
lépcsőn egyedül, anélkül, hogy a cselédtől kérdezett volna valamit,
belépett a doktor szobájába, majd egy tompa hang hallatára hirtelen
megállott.
– Kegyelmes Istenem, – mondá ő – mi ez?
Miss Pross rémült arccal állott mellette.
– Ó jaj, ó jaj! Vége mindennek! – kiáltotta kezét tördelve. – Mit
mondjunk Katicabogaramnak. Ő nem ismer meg és cipőt csinál!
Lorry, amennyire képes volt, igyekezett Miss Prosst csendesiteni és a
doktor szobájába lépett. A pad a világosság felé volt forditva, mint
volt akkor, mikor először látta a cipőkészitőt munkájában; fejét munkája
fölé hajtotta és szorgalmasan dolgozott.
– Manette doktor! Kedves barátom, Manette doktor!
A doktor rátekintett egy pillanatra – kérdezően, mintha bosszankodnék,
hogy megszólitották – és ismét munkája fölé hajolt.
Kabátját és mellényét levetette, inge az elején nyitva volt, mint akkor,
mikor munkájával volt elfoglalva, sőt még régi, fakó, beesett arca is
ujra visszatért. Szorgalmasan, türelmetlenül dolgozott, mintha érezte
volna, hogy félbeszakitották.
Lorry rápillantott a kezében levő munkára és észrevette, hogy az a régi
nagyságu és formáju cipő volt. Fölemelte a másikat, mely mellette feküdt
és kérdezte, hogy mi az, amit csinál.
– Sétacipő fiatal hölgy számára – mormogta maga elé, anélkül, hogy
föltekintene. – Már régen készen kellene lenni. Hagyja!
– De Manette doktor, nézzen reám!
Engedelmeskedett a régi gépies alázatos módon, anélkül, hogy munkájában
szünetelne.
– Ismer-e, kedves barátom? Gondolkozzék ismét. Ez nem az ön szokott
foglalkozása! Gondolkozzék, kedves barátom!
Semmivel sem lehetett rábirni, hogy ismét beszéljen. Néha föltekintett,
ha ugy kivánták, de csak egy pillanatra; semmi rábeszéléssel sem
lehetett egy szót kipréselni belőle. Dolgozott, dolgozott, dolgozott,
némán, a szavak hatás nélkül hangzottak el, mintha néma falnak vagy a
levegőbe beszéltek volna. Az egyedüli reménysugár, melyet Lorry
felfedezhetett, az volt, hogy néha titkon föltekintett, anélkül, hogy
megszólitották volna. A kiváncsiság és zavar halvány jele fejeződött ki
ebben a tekintetében, mintha azon fáradozna, hogy gondolataiban valami
kétséget oszlasson el.
Két dolog világos volt Lorry előtt, mely mindennél fontosabb volt:
először is, hogy ezt Lucie előtt titokban kell tartani, másodszor pedig,
hogy minden ismerőse előtt is el kell titkolni. Miss Pross-szal együtt
azonnal intézkedtek az utóbbi óvatosságra vonatkozóan és tudtul adták,
hogy a doktor nem érzi magát jól és néhány napi teljes nyugalomra van
szüksége. Hogy a leányával szemben elkövetendő kegyes csalást
elkövessék, Miss Pross azt irta neki, hogy konzultációra hazulról
elhivták és hivatkozott atyjának néhány sorból álló gyorsan papirra
vetett, állitólagos levelére, melyet ő maga, ugyanakkor adott postára.
Ezeket az óvóintézkedéseket Lorry minden körülmény között tanácsosaknak
tartotta, mert remélte, hogy ismét magához tér. Arra az esetre, hogy ez
a reménye valóra válik, más teendőt is tartott készenlétben; tudniillik
valakinek a doktor esetére vonatkozó tanácsát akarta kérni, akit erre
legilletékesebbnek tartott.
Felgyógyulása reményében és hogy ilyen módon a harmadik teendő is
megvalósitható legyen, Lorry elhatározta, hogy minden feltünés lehető
elkerülésével gondosan megfigyeli őt. Intézkedett tehát, hogy életében
először, Tellsonéktól elmaradhasson és ugyanabban a szobában az ablak
mellett helyezkedett el.
Hamarosan rájött arra, hogy nemcsak haszontalan, de rosszabb is, ha
beszélnek hozzá, minthogy bosszus lett, ha beszélésre kényszeritették.
Már az első napon lemondott erről a kisérletről és arra határozta el
magát, hogy állandóan a szeme előtt tartózkodik és mintegy hallgatva
tiltakozik az ellen a képzelődés ellen, amelybe a doktor jutott vagy
jutófélben volt. Ottmaradt tehát az ablak melletti helyén irás és
olvasással foglalkozva és minden képzelhető és természetes módon annak a
látszatnak akart kifejezést adni, hogy az szabad hely, ahol ők
tartózkodnak.
Az első napon Manette doktor megevett és megivott mindent, amit eléje
tettek és alkonyatig dolgozott, amig csak látni lehetett, – félórával
még azután is dolgozott, hogy Lorry már képtelen volt irni vagy olvasni.
Mikor szerszámait félrerakta, minthogy reggelig nem használhatta, Lorry
fölkelt és így szólott hozzá:
– Akar kimenni?
A régi módon maga elé nézett a földre, jobb- és baloldalára, fölnézett
reá régi szokása szerint és a régi módon halk hangon ismételte:
– Kimenni?
– Igen, velem sétára. Miért nem?
Nem igyekezett megmondani, hogy miért nem és nem szólt egy szót se
többet, Lorry azonban abban a hiszemben volt, hogy látta, amint ő a
homályban padján ülve előrehajolt, térdére könyökölve, fejét kezei közé
fogta és valami zavart módon önmagát kérdezte: »Miért nem?« Az élesszemü
kereskedő némi javulást látott ebben és azt határozta, hogy ezt a
körülményt megragadja.
Miss Pross és ő az éjszakát megosztották és időről-időre a szomszéd
szobából megfigyelték őt. Hosszu ideig járkált föl és alá, mielőtt
lefeküdt; de miután végre lefeküdt, elaludt. Reggel korán kelt és
egyenest padjához ment és munkájába fogott.
Ezen a második napon Lorry barátságosan üdvözölte őt, nevén szólitva és
olyan dolgokról beszélt vele, amelyek az utóbbi időben történtek. Nem
válaszolt, de látható volt, hogy hallotta, amit neki mondottak és hogy
gondolkodott is azon, ha zavarosan is. Ez arra bátoritotta Lorryt, hogy
a nap folyamán többször behivta Miss Prosst, aki munkájával a szobában
tartózkodott; ilyen alkalmakkor nyugodtan beszéltek Lucieről és
jelenlevő atyjáról, egészen a szokott módon, mintha semmi sem történt
volna. Mindez feltünés nélkül történt, nem tartott sokáig, sem nem
ismétlődött gyakran, nehogy őt nyugtalanitsa; Lorry baráti szive
megkönnyebbült, mikor azt hitte, hogy ő gyakrabban tekintett föl és
ingereltnek látszott környezetének alkalmatlankodása miatt.
Mikor besötétedett, Lorry ismét kérdezte őt, mint azelőtt:
– Kedves doktor, akar-e kijönni?
Ő ismételte, mint ezelőtt:
– Kijönni?
– Igen. Velem sétára. Miért nem?
Ezuttal Lorry szinlelte, hogy kimegy, miután nem volt képes tőle választ
kapni és egy órai távollét után visszatért. Azalatt a doktor az ablak
melletti székre ült és onnan nézett le a platánfára; mikor azonban Lorry
visszatért, padjához sompolygott ismét.
Az idő lassan telt, Lorry reménye sötétedett, szive elfogultabb lett és
napról-napra nehezebbé vált. Megjött a harmadik, negyedik és ötödik nap
is. Öt nap, hat nap, hét nap, nyolc nap, kilenc nap.
Mindinkább sötétülő reménnyel, mindinkább nehezedő szivvel élte át Lorry
ezt az aggodalmas időt. A titkot jól őrizték, Lucie nem tudott semmiről
és boldog volt; de nem volt eltitkolható, hogy a cipőkészitő keze, mely
kezdetben gyakorlatlan volt, ijesztően ügyessé vált, hogy munkájára
sohasem figyelt annyira, hogy kezei sohasem voltak oly ügyesek és
biztosak, mint a kilencedik este alkonyában.