Sohasem nyugodott le a nap fényesebb ragyogással. Soha nyugalmas
szögletében, mint azon az emlékezetes estén, mikor a doktor leányával a
platánfa alatt ült. Sohasem kelt föl a hold szelidebb fénnyel nagy
London városa fölött, mint azon az estén, mikor még mindig ott ültek a
fa tövében és annak levelein keresztül arcukba ragyogott.
Lucienek másnap volt az esküvője. Ezt az estét atyjának szentelte és
egyedül ültek a platánfa tövében.
– Boldog vagy, kedves atyám?
– Teljesen, gyermekem.
Keveset beszéltek, ámbár már jó ideje ültek ottan. Mikor még elég
világos volt munka- és olvasáshoz, már akkor sem foglalkozott szokott
kézimunkájával és atyjának sem olvasott. Sokszor, nagyon sokszor
foglalkozott mind a két módon az ő oldalán a fa tövében, de ez a nap nem
hasonlitott más naphoz és semmi sem változtathatta hasonlóvá.
– Én is oly boldognak érzem magam ma este, kedves atyám. Teljesen
boldognak érzem magamat abban a szerelemben, mellyel az Ég megáldott –
Károlyhoz való szerelmem és Károlynak hozzám való szerelme. De ha életem
nem maradna neked szentelve és ha otthonomat csak néhány utca választaná
el tőled, akkor szerencsétlenebbnek érezném magamat és több
szemrehányást tennék magamnak, mint azt neked mondhatom. Sőt még igy is…
Még ugy is, ahogy volt, szava megtagadta a szolgálatot. A szomoru hold
fényében átölelte nyakát és fejét keblére hajtotta. A hold fényében,
mely mindig szomoru, mint maga a nap fénye is – ha a fénynek emberi élet
a neve – jövetele- és távozásakor.
– Legdrágább atyám! Megmondhatod-e nekem ez utolsó alkalommal, vajjon
teljesen bizonyos vagy-e abban, hogy uj vonzalmam, uj kötelességeim nem
lépnek-e majd valaha mi kettőnk közé? Én jól tudom, de tudod-e te is?
Szivedben bizonyos vagy-e teljesen afelől?
Atyja vidám bizalommal válaszolt, mely nem lehetett szinlelt.
– Teljesen bizonyos vagyok, szerelmem! Még annál is több – füzte hozzá,
mikor gyöngéden megcsókolta őt. – Jövőm házasságod által sokkal
ragyogóbbnak látszik, mint az házasságod nélkül lehetne, vagy volt.
– Ha én remélhetném ezt, atyám…
– Hidd el, szerelmem. Tényleg ugy van. Gondold meg, szivem, hogy ez
olyan természetes és olyan egyszerü, hogy igy kell lenni. Te
ifjuságodban és önfeláldozásodban nem érezheted azt az aggódó gondot,
mely szivemet eltöltötte, hogy életed elhervad…
A leány kezét ajka felé emelte, de atyja a magáéba vette és megismételte
a szót.
– Elhervad, gyermekem, hogy elhervad érettem és leszorul természetes
utjáról. A te önzetlenséged nem képes felfogni, hogy ez nekem mennyi
gondot okozott; de kérdezd önmagadat, teljes lehet-e az én boldogságom,
ha a tiéd nem tökéletes?
– Ha Károlyt sohasem láttam volna, atyám, veled teljesen boldog lettem
volna.
Ő mosolygott öntudatlan beismerésén, hogy Károly nélkül boldogtalan
volna, minthogy látta őt és ezt válaszolta neki:
– Gyermekem, láttad őt és ő Károly. Ha nem Károly lett volna, más valaki
lett volna. Vagy ha senki más nem lett volna, akkor én lettem volna az
oka, akkor életem sötét része reám vetette volna árnyékát és téged is
beárnyalt volna.
Ez volt az első eset, a törvényszéki tárgyalást kivéve, hogy hallotta
azt, hogy atyja szenvedése idejére céloz. Különös érzelmet ébresztett
benne, mialatt szavai még fülében csengtek; évek multán is még gondolt
erre.
– Nézd! – mondá a beauvaisi doktor a holdra mutatva. – Börtönöm
ablakából néztem reá, akkor nem tudtam a fényét elviselni. Ránéztem
akkor mikor annak a gondolata, hogy reásüt arra, amit én elvesztettem,
oly kinzó gyötrelmet okozott, hogy fejemet börtönöm falához vertem.
Reánéztem oly érzéketlen és letargikus állapotban, hogy nem gondoltam
egyébre, mint a függőleges vonalakra, melyeket felszinére rajzolhatnék
és a vizszintesekre, melyekkel azokat metszhetném. – Elmélyedt, töprengő
módon füzte hozzá önmagában, mikor a holdat nézte. – Husz volt minden
irányban, emlékszem, de a huszadikat nehéz volt beleilleszteni.
Erre az időre való visszaemlékezés aggodalmat keltett a leányban, és ez
még fokozódott, mikor ő bővebben foglalkozott emlékeivel; de
hangulatában egyébként semmi nyugtalanitó nem volt. Csupán a jelen
boldogságát és vidámságát hasonlitotta össze a mult szenvedéseivel.
– Reánéztem és ezerféle gondolatom támadt meg nem született
gyermekemről, kitől elszakitottak. Hogy él-e? Hogy élve született-e,
avagy pedig hogy a szegény anya ijedelme megölte-e őt? (Bebörtönzésem
egy idejében a bosszuállás vágya elviselhetetlen volt.) Vajjon fiu
volt-e, aki talán sohasem tudja meg apja szenvedésének történetét, aki
talán annak a lehetőségét is fontolgatja majd élete folyamán, hogy apja
saját akarata és cselekedete folytán tünt el. Vajjon leány volt-e, aki
hajadonná fejlődik.
Közelebb huzódott hozzá és megcsókolta kezét és arcát.
– Olyannak képzeltem leányomat, aki teljesen megfeledkezett rólam,
vagyis inkább, aki soha semmit nem is tudott rólam. Évről-évre
számitgattam az ő korát. Elképzeltem, hogy férjhez ment, olyan
férfiuhoz, aki semmit sem tudott végzetemről, hogy az élők emlékéből
teljesen eltüntem és a második generációban az én helyem már üres.
– Ó, atyám! Mikor csak hallom, hogy ilyen gondolataid voltak leányodról,
aki nem létezett soha, elszoritja szivemet, mintha én lettem volna az a
gyermeked.
– Te, Lucie? Éppen az a vigasz és a megmenekülés, melyet neked
köszönhetek, ébresztik ezeket az emlékeket és haladnak el köztünk és a
hold között. Mit is mondtam éppen most?
– Hogy nem tudott rólad semmit. Hogy nem törődött veled.
– Igen! De más holdvilágos éjszakákon, mikor a szomoruság és csend más
hangulatot keltett bennem, a bánat békés érzelme keletkezett valómban,
melynek fájdalom volt az alapja, azt képzeltem, hogy cellámba jön és
kivezet onnan a vár mögötti szabadságba. Gyakran láttam képét a hold
fényében, ugy, amint téged látlak mostan; kivéve, hogy sohasem öleltem
karjaimba; ott állott a kicsiny rácsos ablak és a kapu között. De
megérted-e, hogy az nem az a gyermek volt, akiről beszélek?
– Az alak nem az volt, de a… a kép; a képzelődés.
– Nem. Ez valami más volt. Ott állott megzavart látóérzékem előtt, de
sohasem mozdult. Az a látomány, melyet gondolatom követett, már a
valóságnak inkább megfelelő gyermek volt. Külsejéről nem tudtam többet,
mint hogy anyjához hasonlitott. A másik alaknak is volt hasonlósága, –
mint neked – de nem volt ugyanaz. Képes vagy engem megérteni, Lucie?
Aligha, ugy hiszem. Magános fogolynak kellett volna lenned, hogy
megérthesd ezt a finom különbséget.
Higgadt, nyugodt hangulata sem akadályozhatta meg a borzongást, mely
végigfutott leányán, mikor ő igy elemezte régi állapotát.
– Ebben a békésebb hangulatban elképzeltem őt a hold fényében, amint
hozzámjött és elvezetett, hogy megmutassa nekem, hogy az ő otthona,
házas élete tele van elveszett atyjának szerető emlékeivel. Képem ott
volt szobájában és ő imáiba foglalt. Életmódja tevékeny, örömmel tele és
hasznos volt; de az én szomoru sorsom sohasem volt elfelejtve.
– Én voltam az a gyermek, atyám, félig sem voltam olyan jó, de a
szeretetben én voltam az.
– És megmutatta gyermekeit, – mondá a beauvaisi orvos – ők hallottak
rólam és megtanitották őket, hogy szánjanak engem. Ha állami börtön
mellett haladtak el, messze elkerülték meredő falait, vasrácsos
ablakaira tekintettek föl és suttogva beszéltek. Sohasem volt képes
arra, hogy engem kiszabaditson; azt képzeltem, hogy börtönömbe mindig
visszahozott, miután megmutatott mindent. Én aztán a megkönnyebülés
forró könnyeivel térdre borultam és megáldottam őt.
– Én vagyok az a gyermek, remélem, atyám! Ó, drága, jó atyám,
megáldasz-e engem holnap oly bensőséggel?
– Lucie, ezeket a régi hangulatokat azért elevenitem fel ma éjjel, mert
jobban szeretlek, semhogy azt szavakkal képes volnék kifejezni és
Istennek hálát rebegek nagy boldogságomért. Gondolataim, ha legvadabbak
voltak is, sohasem emelkedtek oly magaslatra, hogy megközelithetnék azt
a boldogságot, melyet veled megismertem és amelynek küszöbén állunk.
Megölelte őt, az Ég kegyelmébe ajánlotta és alázattal köszönte meg, hogy
őneki adatott. Nemsokára ezután bementek a házba.
Az esküvőhöz csupán Lorry volt meghiva, sőt a vézna Miss Prosson kivül
más nyoszolyóleány sem volt. A házasság lakásukban sem okozott
változást, kibővitették azáltal, hogy hozzávették a felsőbb szobákat,
melyekben azelőtt az az apokrif láthatatlan ember lakott; nem kivántak
többet.
Manette doktor nagyon vidám volt a szerény vacsoránál. Hárman voltak
csupán az asztalnál Miss Pross-szal együtt. Nagyon sajnálta, hogy Károly
nem volt jelen, és hajlandó volt, hogy óvást emeljen tisztelői kis
összeesküvése ellen, mely távoltartotta őt körükből és szeretettel ivott
az ő egészségére.
Elérkezett az ideje, hogy Lucienek jó éjt mondott és elváltak. Hajnali
három óra csendjében Lucie lejött és szobájába lopózott – nem volt ment
bizonytalan aggodalomtól; sejtett valamit.
Minden a helyén volt, mindenütt csend honolt; atyja aludt, fehér haja
festőien terült el párnáján, keze nyugodtan pihent a takarón. A
gyertyát, melyre nem volt szüksége, egy távoli sarok árnyékában helyezte
el, ágyához kuszott és ajkán csókolta meg őt, majd föléje hajolt és őt
nézte.
Szép arcán a fogság keserü könnyei nyomot hagytak, de ő oly erős
akarattal nyomta el, hogy még álmában sem jelentkezett. Az álom hatalmas
birodalmában nem lehetett az éjjel oly érdekes arcot találni, mely oly
nyugodtan, határozottan és óvatosan küzdött láthatatlan ellensége ellen.
Kezét félénken helyezte szeretett keblére és imádkozott, hogy mindig oly
hiven kitarthasson mellette, mint iránta való szeretete vágyta és amint
az ő szenvedései azt megérdemelték. Majd visszavonta kezét, még egyszer
ajkon csókolta és eltávozott. Lassan fölkelt a nap és a platánfa
lombjának árnyéka mozgott az arcán oly lágyan, mint leánya ajkai
mozogtak, mikor őérette imádkozott.