Madame Defarge és férje barátságosan visszatért Saint Antoine kebelébe,
mialatt egy folt, kék sapkában, lassan mozgott a sötétségen, a poron
keresztül, végig az országut unalmas mérföldjein, lassan haladva az
iránytű ama pontja felé, ahol a sirboltjában fekvő Monsieur le Marquis
kastélya a fák suttogását hallgatta. A kőarcoknak most volt idejük arra,
hogy a fákra és a kutra hallgatózzanak; az a néhány falubeli
madárijesztő, aki ehető füvek és elégethető faágak keresése közben a
kastély nagy kőudvarának és terraszának látókörébe került, kiéhezett
fantáziájában azt képzelte, hogy a kőarcok kifejezése megváltozott. A
faluban még eleven volt az a hiresztelés, – de tengődött csupán, mint a
falu népe – hogy mikor a kés a szivbe hatolt, kifejezésük megváltozott,
a büszkeség harag és fájdalommá változott arcukon és hogy mikor azt a
lógó alakot negyven lábnyira felhuzták a kut fölé, ismét megváltozott és
a kielégitett bosszu kegyetlen kifejezése ült arcukra és ezt viselik
ezentul mindig. A nagy hálószoba ablaka fölötti kőarcon – ahol a
gyilkosság történt – két kis gödröcskét mutattak a kőarcon, ezeket
mindenki megismerte és ottan azelőtt sohasem látta; ritka alkalmak
esetén, mikor két vagy három rongyos paraszt elkülönült a tömegtől és
hirtelen rátekintett Monsieur le Marquis megkövesült arcára, vézna ujjuk
egy pillanatig sem mert volna reámutatni, mig mind el nem tünt a moha és
levelek között, mint a náluk szerencsésebb nyulak, melyek ottan
megélhetést találtak.
Kastély és kunyhó, kőarc és lógó alak, a kőpadló vörös foltja és a falu
kutjának tiszta vize – ezernyi holdföld – Franciaország egy egész
tartománya – Franciaország maga is – az éjszaka sötét boltozatába
merült. Igy pihen egy ragyogó csillagon egy egész világ, nagyságaival és
apróságaival egyetemben. És valamint az emberi tudás képes arra, hogy
egy fénysugarat széthasitson és összetétele módját elemezze, ugy
magasztosabb lelkierők földünk halvány fényénél minden gondolatot,
minden cselekedetet, minden felelős teremtményeinek vétkét és erényét
képesek elolvasni.
Defargeék, férj és feleség, a csillagok fényénél rozoga kocsijukban
eljutottak Párisnak ahhoz a kapujához, ahová utazásuk természetes
céljával igyekeztek. Szokás szerint megállottak a sorompó őrházánál, a
szokásos lámpák előkerültek, a szokásos vizsgálat és kikérdezés
céljából. Defarge kiszállott, mivel ismert ottan egyet-kettőt a
katonaság és egyet a rendőrség közül. Ez utóbbival bizalmas barátságban
volt és gyengéden megölelte.
Mikor Saint Antoine ismét keblére ölelte Defargeékat, ők a Szent határa
környékén véglegesen kiszállottak a kocsiból és gyalog folytatták
utjukat az utcák fekete sarában és piszkában, Defargené megszólitotta
urát:
– Mondd, barátom, mit tudatott veled a rendőrségbeli Jacques?
– Nagyon keveset mondott ma éjjel, de mindazt, amiről tudott. Ujabb kém
van kirendelve a mi vidékünk részére. Lehet, hogy még sok más is, de ő
csak egyről tud.
– Jó! – mondá Defargené és szemöldökét hideg, üzletszerü módon
összehuzta. – Lajstromba kell venni őt. Mi a neve?
– Ő angol.
– Annál jobb. Neve?
– Barsad, – mondá Defarge, franciásan ejtve ki a nevet. De oly gondosan
mondatta el magának, hogy teljes pontossággal betüzte ki.
– Barsad – ismételte az asszony. – Jó. Keresztneve?
– János.
– Barsad János – ismételte az asszony, miután azt magában néhányszor
mormogta. – Jó; külseje: ismerik?
– Kora: körülbelül negyven éves; magassága: 5 láb 9; haja: fekete;
arcszine: sötét; általában csinos külsejü, szeme fekete; arca: hosszu,
keskeny és sápadt; sasorru, de nem egyenes, bal orcája felé hajló;
tekintete ennek folytán alattomos.
– Lelkemre, egész arckép – mondá az asszony nevetve. – Holnap bekerül a
lajstromba.
Beléptek a korcsmába, amely már zárva volt (minthogy már éjfél volt).
Defargené azonnal elfoglalta helyét a számlálóasztalnál, megszámlálta
azt a kevés pénzt, amely távolléte alatt befolyt, a palackokat
végignézte, a könyvbe beirt tételeket megvizsgálta, maga is beleirt
egyes tételeket, a csapost minden képzelhető módon ellenőrizte és végül
aludni küldötte. Azután még egyszer kiboritotta a pénzt a tányérból és
egyes sorokban zsebkendője sarkaiba kötözte, hogy éjszakára biztonságba
helyezze. Ezalatt Defarge pipázva járkált föl és alá és csöndben
csodálta feleségét anélkül, hogy beleavatkoznék üzleti és háziügyeket
illetőleg és ilyen hangulatban járkált föl és alá az életen végig.
Az éjszaka tikkasztó volt és a szorosan elzárt és a piszkos
szomszédságban levő boltban kellemetlen szag volt érezhető. Defarge
szaglóérzéke nem volt valami érzékeny, de a borkészletnek sokkal erősebb
volt a szaga, mint rendesen, ugyancsak a pálinka és ániszé is. Kifujta
orrából az egyesült szagokat, miközben elszítt pipáját félretette.
– Fáradt vagy – mondá az asszony és föltekintett a csomókról, melyeket
zsebkendőjébe kötött. – Ezek csak a rendes szagok.
– Kissé fáradt vagyok – mondá a férj beismerően.
– Lehangolt is vagy – mondá az asszony, akinek gyors szeme sohasem volt
annyira elfoglalva a számlákkal, hogy egy-egy pillantás neki nem jutott
volna. – Ó, ezek a férfiak, ezek a férfiak!
– De édesem… – kezdé Defarge.
– De édesem, – ismételte Defargené és határozottsággal bólintott fejével
– de édesem! Kedvetlen vagy ma este, édesem!
– Nos, igen, – mondá Defarge, mintha egy gondolat szorult volna ki
kebléből – hosszu az idő.
– Hosszu az idő, – ismételte felesége – és mikor nem hosszu az idő?
Bosszu és megtorlás sok időt kiván; ez a szabály.
– Nem sok időt kiván, hogy valakit a villám sujtson – mondá Defarge.
– De mennyi időt kiván, mig a villám elkészül és felhalmozódik? Mondd
csak? – kérdé Defargené nyugodtan.
Defarge gondolkodva emelte föl homlokát, mintha abban is volna valami.
– Nem sok időt igényel, hogy földrengés nyeljen el egy várost – mondá
Defargené. – De mondd meg, mennyi időt igényel földrengést előkésziteni?
– Hosszu időt, azt hiszem – mondá Defarge.
– De ha készen van, megindul és mindent darabokra zuz utjában. Azalatt
pedig folyton erjed, ámbár nem látható, nem hallható. Ez legyen a
vigaszod. Tartsd meg eszedben.
Szikrázó szemmel kötött egy csomót, mintha ellenséget fojtana meg.
– Mondom neked, – szólt az asszony, s jobbkezét kinyujtotta, hogy
szavának nagyobb sulyt adjon – ámbár sokáig tart, mig megérkezik, de már
uton van és közeledik. Én mondom neked, nem vonul vissza és nem áll meg.
Mondom neked, hogy folyton közeledik. Nézz körül és fontold meg, hogy
milyen élet folyik a világban, amelyet mi ismerünk, emlékezz a világ
arcára, amelyet mi ismerünk, emlékezz a dühre és elégületlenségre, mit a
Jacquerie óráról órára nagyobb biztossággal kelt fel. Sokáig tarthat-e
ez? Bah! Nevethetnék!
– Te bátor feleségem, – válaszolt Defarge, aki lehajtott fővel állott
előtte és kezét hátán összefogta, mint valami tanulékony és figyelmes
tanuló tanitója előtt – mindezt nem vonom kétségbe. De már nagyon sokáig
tart és lehetséges, – tudod jól, asszony, lehetséges – hogy nem érkezik
meg a mi életünkben.
– Nos! És aztán? – kérdezte az asszony és ujabb csomót kötött, mintha
egy másik ellenséget fojtana meg.
– Nos, igen! – válaszolt Defarge félig panaszosan és bocsánatot kérően
vonogatta vállát. – Mi nem látjuk akkor a diadalt.
– De segitettük, – mondotta az asszony és energikus mozdulattal
nyujtotta ki kezét – amit tettünk, nem tettük hiába. Lelkemnek szent
meggyőződése, hogy látni fogjuk a diadalt. De még ha nem is, sőt ha
biztosan tudnám, hogy nem, mutasd meg nekem egy arisztokratának és
zsarnoknak nyakát és én mégis…
Az asszony ekkor egész fogsorával valóban hatalmas csomót kötött.
– Állj! – kiáltott Defarge kissé elpirulva, mintha gyávasággal
gyanusitanák. – Én sem riadok vissza semmitől, kedvesem.
– Igen! De az a gyöngeséged, hogy néha látnod kell áldozatodat és az
alkalmat, hogy bátor maradj. Maradj bátor anélkül! Ha megjön az ideje,
bocsáss szabadon tigrist és sátánt; de várd meg az idejét, tartsd a
tigrist és sátánt láncon, ne mutasd, de légy készen mindig.
Az asszony tanácsa utolsó szavát ugy hangsulyozta, hogy a zsebkendőbe
csomózott pénzzel az asztalra ütött, mintha annak agyát zuzná össze és
azután elfogulatlan arccal hóna alá fogta és azt jegyezte meg, hogy
ideje, hogy aludni menjenek.
A következő nap dele ott találta a csodálatraméltó asszonyt szokott
helyén a korcsmában, szorgalmasan kötögetve. Rózsa feküdt mellette és ha
néha-néha a rózsára nézett is, rendes elmélyedt arckifejezése nem
változott. Csak néhány vendég volt, ezek ittak vagy nem ittak, ültek
vagy álltak. Nagyon meleg volt, egész halom légy, mely kiváncsi és
kutató vizsgálatát kiterjesztette még az asszony mellett levő tapadó kis
poharakra is, döglötten hullott a fenekére. Az ő haláluk nem hatotta meg
a többi sétáló legyet, elfogulatlanul szemlélték amazokat (mintha ők
maguk elefántok vagy valami ilyenfajta távol álló teremtmények
volnának), mig ugyanolyan sorsra jutottak. Csodálatos elgondolni, hogy a
legyek mily könnyelmüek! Az udvar legyei talán éppen igy gondolkoztak
azon a napos nyári napon.
Egy belépő alak árnyékot vetett Defargenéra, érezte, hogy uj ember.
Letette kötését és a rózsát hajába tüzte, mielőtt az alakra nézett.
Érdekes volt! Abban a pillanatban, amikor Defargené a rózsát felemelte,
a vendégek abbahagyták a beszélgetést és lassankint távoztak a
korcsmából.
– Jó napot, asszonyom! – mondá az ujonnan érkezett.
– Jó napot, uram!
Ezt hangosan mondta, de magában hozzátette, amint kötését folytatta:
Hah! Jó napot! Kora körülbelül negyven; magassága öt láb 9; haja fekete;
általában csinos külsejü; arcszine sötét; szeme sötét; sápadt, hosszu,
keskeny arc; sasorr, nem egyenes, sajátságosan hajlik bal orcája felé,
ez alattomos tekintetet okoz! Jó napot! Egy és mindnek!
– Legyen szives, asszonyom, adjon egy kis pohár régi konyakot és egy kis
friss hideg vizet.
Az asszony udvarias arccal tett eleget kivánságának.
– Nagyszerü ez a konyak, asszonyom!
Ez volt az első eset, hogy igy dicsérték és bár Defargené jobban ismerte
származását, mégis azt jegyezte meg, hogy ez a dicséret hizelgő a
konyakra és ismét elővette a kötését. A vendég az asszony ujjait
figyelte néhány percig és felhasználta az alkalmat, hogy körülnézzen a
helyen.
– Nagyon ügyesen köt, asszonyom.
– Megszoktam.
– És szép mintát.
– Azt hiszi? – mondá az asszony reámosolyogva.
– Határozottan. Szabad kérdeznem, hogy mire való?
– Szórakozás, – mondá az asszony, még mindig rámosolyogva, mialatt ujjai
ügyesen forogtak.
– Nem használatra?
– Meglehet. Talán hasznát veszem valamikor. Ha ugyan lesz rá alkalom, –
mondá az asszony, nagyot sóhajtva, miközben komoly kokettséggel
bólintott fejével.
Érdekes volt, de Saint Antoine izlésének határozottan nem volt megfelelő
a fejdiszén levő rózsa. Két ember lépett be, külön, és éppen italt
akartak rendelni, mikor a rózsa megpillantásakor hirtelen megállottak és
azt adták ürügyül, hogy egy barátjukat keresik, aki nincsen ott és ismét
távoztak. Azok közül is, akik az idegen vendég beléptekor jelen voltak,
egy sem volt már ott, egyik a másik után távozott. A kém jól figyelt, de
semmi jelt nem vett észre. Szegénységtől nyomottan, céltalan, véletlen
módon távoztak, mely természetes és gyanutlan volt.
– Barsad, – gondolta az asszony, s tovább folytatta a kötését, ujjai
dolgoztak, szeme az idegenen pihent. – Várj még egy kicsit és »Jánost«
is kötök, mielőtt távozol.
– Van férje, asszonyom?
– Van.
– Gyermekei?
– Nincsenek.
– Ugy látszik, hogy az üzlet rosszul megy.
– Nagyon rosszul, a nép olyan szegény.
– Ah, a szerencsétlen, nyomorult nép! És annyira el is nyomott, – mint
ön mondja.
– Amint _ön_ mondja! – válaszolta az asszony, kijavitva őt és külön jelt
kötött hirtelen a neve mellé, ami rá nem jót jelentett.
– Bocsánat; bizonyára én használtam ezt a kifejezést, de ön valószinüen
igy gondolkozik. Hisz az természetes!
– _Én_ gondolkozom? – válaszolt az asszony emelt hangon. – Nekem és
férjemnek elég gondunk van, hogy ezt az üzletet fenntartani képesek
legyünk, gondolkodás nélkül. Egyedüli gondolatunk, hogy hogyan éljünk
meg itten. Ez az a dolog, amire _mi_ gondolunk, és ez reggeltől estig
elég gondolkodni valót ád, anélkül, hogy mások baján törnők a fejünket.
_Én_ gondolkodjak másokról? Nem, nem.
A kém, aki azért jött oda, hogy minden morzsát fölszedjen, amit ott
megláthat vagy találhat, alattomos tekintetével nem sejttette, hogy
mindeddig ugyan hiába jött, hanem leereszkedő udvariassággal tovább
állott, Defargené kis asztalára könyökölve, – és néha konyakját
szörpölte.
– Komisz história ennek a Gaspardnak a kivégzése, asszonyom. Ah, a
szegény Gaspard! – mondá mély részvéttel sóhajtva.
– Lelkemre! – válaszolt az asszony, hidegen és könnyedén. – Ha az
emberek késeket ilyen célra használnak, azért lakolniok kell. Ő tudta jó
előre, hogy mi lesz az ő fényüzésének az ára. Megadta az árát!
– Azt hiszem, – mondá a kém halkitva lágy hangját olyannyira, hogy az
bizalmat gerjesztett és ravasz arcának minden izma sértett forradalmi
érzelmet fejezett ki – azt hiszem, hogy ezen a környéken nagy részvétet
és izgalmat keltett annak a szegény fickónak a sorsa. Ugy köztünk
szólva.
– Igazán? – kérdé az asszony közömbösen.
– Hát nem?
– Itt a férjem! – mondá Defargené.
Mikor a korcsma gazdája az ajtón belépett, a kém kalapját érintve
üdvözölte őt és előzékeny mosollyal mondá: Jó napot, Jacques! Defarge
megállott és reábámult.
– Jó napot, Jacques! – ismételte a kém, nem olyan bizalmasan, sem olyan
elfogulatlan mosollyal, a bámulás hatása folytán.
– Uram, ön téved, – válaszolt a korcsma gazdája. – Ön másnak néz. Ez nem
az én nevem. Én Defarge Ernő vagyok.
– Mindegy, – mondá a kém könnyedén, de leverten is. – Jó napot!
– Jó napot! – válaszolt Defarge szárazon.
– Éppen mondottam Madamenak, akivel csevegni szerencsém volt, mikor ön
belépett, hogy azt hallottam, hogy a szegény Gaspard szerencsétlen sorsa
Saint Antoineben nagy részvétet és nagy izgalmat keltett, ami nem is
csoda.
– Nekem senkisem mondta – válaszolt Defarge fejét rázva. Én nem tudok
róla semmit.
Miután ezt mondotta, a kis számolóasztal mögé lépett és ott megállott,
kezét felesége székének támlájára fektetve. Onnan nézett reá, akinek
mind a ketten ellenségei voltak, és akit mindegyikük a legnagyobb
élvezettel lőtt volna agyon.
A kém, aki jól értette a dolgát, elfogulatlan magatartását nem
változtatta meg, hanem kihörpentette kis pohár konyakját, egy kevés
vizet ivott reá és egy ujabb pohárka konyakot kért. Defargené öntött
neki, ismét elővette kötését és kis dalt dudolt magában.
– Ugy látszik, hogy jól ismeri ezt a vidéket, azt hiszem, hogy jobban,
mint én – jegyezte meg Defarge.
– Egyáltalában nem. De remélem, hogy majd jobban megismerem. Nagyon
érdeklődöm nyomorult lakói iránt.
– Ah! – mormogta Defarge.
– Az a szerencse, hogy önnel cseveghetek, Defarge ur, – folytatta a kém
– arra emlékeztet, hogy tulajdonképpen ismerem önt, legalább is nevét.
– Valóban? – mondá Defarge nagy közönnyel.
– Igen, valóban. Tudom, hogy mikor Manette doktort szabadon bocsátották,
ön – az ő régi szolgája – vette őt gondjaiba, önnek adták őt át. Amint
látja, ismerem a helyzetet.
– Ugy látszik, bizonyára – mondá Defarge. Felesége, amint kötött és maga
elé dudolt, véletlenül könyökével érintette őt, ez azt jelentette, hogy
legjobb, ha válaszol, de mindig röviden.
– Önhöz jött a leánya is – mondá a kém – és az ön gondviseléséből
leánya, akit egy csinosan barnába öltözött ur kisért; mi is a neve?… kis
parókája volt… Lorry – a Tellson és Társa cégtől – átvitte őt Angliába.
– Ugy van – ismételte Defarge.
– Nagyon érdekes emlékek! – mondá a kém. Én ismertem Manette doktort és
leányát Angliában.
– Igen? – mondá Defarge.
– Nem sokat hall most felőlük? – mondá a kém.
– Nem – mondá Defarge.
– Valóban, – szólt az asszony közbe, föltekintve munkájából és kis dalát
félbeszakitva – nem hallunk most semmit se róluk. Hirt kaptunk arról,
hogy szerencsésen megérkeztek és azonkivül egy vagy két levelet, de ők a
maguk élete utjára tértek, mi a miénkre és azóta nem levelezünk.
– Ugy van, asszonyom, – válaszolt a kém – a leány most fog férjhez
menni.
– Fog? – visszhangozta az asszony – amilyen csinos volt, már régen
férjhez kellett volna mennie. De önök, angolok, ugy látszik, nagyon
hidegek.
– Ó! Ön tudja, hogy angol vagyok?
– A nyelve angol, – válaszolt az asszony – és azt hiszem, hogy a nyelv
olyan, amilyen az ember.
A fölismerést nem tekintette bóknak, de beletörődött és nevetett közbe.
Konyakját kihörpintette és igy szólt:
– Igen, Miss Manette férjhezmenendőben van, de nem angolhoz megy
férjhez, hanem, mint ő maga is, francia születésühöz. És mivelhogy éppen
Gaspardról beszéltünk (ah, szegény Gaspard, kegyetlenség volt,
kegyetlenség), különös, hogy ő a márki unokaöccséhez megy férjhez, aki
miatt neki oly magasan kellett lógnia; más szóval – a mostani márkihoz.
De Angliában nem ismerik, ott ő nem márki, hanem csupán Darnay Károly.
D’Aulnais volt az anyjának a családi neve.
Defargené nyugodtan folytatta a kötését, de férjén a hir látható
benyomást keltett. Bármit is csinált a kis számolóasztal mögött, tüzet
gyujtott, vagy pipájára gyujtott – elfogultnak látszott és keze sem volt
megbizható. A kém nem lett volna kém, ha ezt nem vette volna észre és
nem jegyezte volna meg magának, amit látott.
Miután legalább egyszer célba talált, aminek az értéke ugyan bizonytalan
volt, és vendégek sem jelentek meg, hogy ujabb felfedezésekre tehessen
szert, Barsad kifizette számláját és elbucsuzott, udvariasan jegyezte
meg, hogy reméli, lesz szerencséje Defarge urat és nejét
viszontláthatni. Távozása után néhány percig a férj és feleség
ugyanabban a helyzetben maradtak, amelyben voltak, arra az eshetőségre
való tekintettel, hogy visszajöhet.
– Igaz lehet az, amit ő Manette kisasszonyról mondott? – szólott Defarge
halk hangon, mialatt pipázva még mindig ott állott felesége mögött és
kezét széke támlájára fektette.
– Minthogy ő mondotta, – válaszolt az asszony, szemöldökét kissé
összehuzva – valószinüleg nem igaz. De igaz is lehet.
– Ha igaz… – kezdé Defarge, és megakadt.
– Ha igaz? – ismételte felesége.
– … és elérkezik és mi látjuk a diadalt: a leány érdekében remélem, hogy
a Végzet férjét Franciaországtól távoltartja.
– Férjét végzete oda vezeti, ahova mennie kell és ahhoz a véghez vezeti
őt, ami részére rendeltetett. Ennyit tudok. – mondá Defargené szokott
nyugodtságával.
– De különös – nem nagyon különös, – mondá Defarge, mintha feleségét rá
akarná venni, hogy helyeseljen – hogy az atya és leánya iránt tanusitott
részvétünk után a leány férjének a neve éppen a te kezed által került
ebben a pillanatban a halálraitéltek lajstromába, annak a pokol
fajzatjának a neve mellé, aki mostan távozott.
– Különösebb dolgok fognak majd történni, ha elérkezik – válaszolt az
asszony. – Mind a kettő itt van, az bizonyos, és mind a kettő
megérdemli, ez elegendő.
Miután ezt mondotta, összesodorta kötését és kivette a rózsát a
kendőből, mely feje köré volt tekerve. Saint Antoine vagy megérezte
titkos ösztönével, hogy a kifogásolt ékesség eltünt, vagy pedig Saint
Antoine megfigyelte az eltünését, bárhogyan volt is, a Szent bátorságot
meritett arra, hogy közvetlenül azután ismét megjelent és a korcsma
visszanyerte szokásos külsejét.
Este, mikor Saint Antoine belsejét kifelé forditotta és ajtóküszöbökön,
ablakpárkányokon ült és a piszkos utcák és udvarok sarkán összegyült,
hogy egy kis levegőt szippantson, Defargené kötésével kezében egyik
helyről a másikra, egyik csoporttól a másikhoz szokott menni, mint
valami misszionárius, – volt sok ilyen hozzá hasonló – kivánatos, hogy a
világ ne szüljön többé ilyent. Mind az asszony kötött. Értéktelen
dolgokat kötöttek; de a gépies munka gépies helyettesitője volt az étel-
és italnak; a kéz mozgott az állkapcsok és emésztőszervek helyett; ha a
csontos ujjak pihentek volna, a gyomrok jobban érezték volna az éhség
gyötrelmeit.
De mihelyt az ujjak mozogtak, megmozdultak a szemek és a gondolatok is.
És amint Defargené egyik csoporttól a másikhoz ment, mind a három
gyorsabban és bőszültebben mozgott, minden kis asszonycsoportban,
mellyel ő beszélt, és ahonnan ismét távozott.
Férje ajtajában pipázott és csodálkozó tekintettel nézte őt.
– Nagy asszony, – mondá ő – erős asszony, hatalmas asszony, rémitően
hatalmas asszony!
Köröskörül beállott a sötétség, a templomok harangja hallatszott és a
királyi testőrségnek távoli dobolása, és az asszonyok még mindig
kötöttek, kötöttek. A sötétség elboritotta őket. Más sötétség is
közeledett biztonsággal, mikor a templomi harangok, melyek mostan olyan
szépen hangzanak Franciaország némely karcsu tornyában, mennydörgő
ágyukká olvasztódtak és a dobok tulharsogtak egy gyönge hangot, mely
azon éjjelen az uralomnak, a bőségnek, a szabadságnak és az életnek
mindenható hangjává változott. Oly sok esemény csoportosult az asszonyok
köré, akik még mindig ott ültek és kötöttek, kötöttek, hogy ők maguk is
egy még el nem készült alkotmány köré csoportosultak, ott is ültek és
kötöttek, kötöttek és számolták a lehulló fejeket.