Defarge korcsmájában korábban kezdtek inni, mint rendesen. Reggeli hat
órakor a rácsos ablakon betekintő arcok már láttak ottan más arcokat,
amint italuk fölé hajolva üldögéltek. Defarge jó időkben is nagyon hig
bort mért ki, de a mai különösen hignak látszott. A bor savanyu volt,
vagy legalább is savanykás, mert az iddogálók kedélyét buskomorrá
hangolta. Defarge szőlőjének nedvéből nem támadt baccháns tüz, de
seprője lappangó szikrát rejtett, mely a sötétben világitott.
Ez már a harmadik reggel volt, hogy Defarge korcsmájában az iddogálás
olyan korán kezdődött. Hétfőn kezdődött és ma már szerda volt. Inkább
töprengés volt már kora reggel, mint iddogálás, mert sok ember
hallgatózott, suttogott és álldogált ottan, aki nem lett volna képes
arra, hogy legkisebb pénzdarabot is tegyen a korcsma asztalára, még ha
lelkét is menthette volna meg vele. Mégis annyira megbecsülték őket ezen
a helyen, mintha hordószámra rendelhették volna a bort; egyik asztaltól
a másikhoz, egyik sarokból a másikba surrantak és mohó tekintettel, bor
helyett szavakat nyeltek.
A szokatlan nagy látogatottság ellenére is a korcsmáros nem volt
látható. Nem hiányzott; mert senki sem kereste őt, aki a küszöböt
átlépte, senki sem kérdezősködött utána, senki sem csodálkozott azon,
hogy csupán Defargenét látja egyedül a helyén a kiszolgálásra ügyelve,
egy tányér kopott aprópénz volt előtte, melyről az eredeti veret már
annyira lekopott, mint a férfiak arcáról az emberi külső, akiknek a
rongyos zsebéből előkerült.
A korcsmába betekintő kémek, akik a király palotájától a fegyenc
börtönéig minden előkelő vagy alantas helyre bepillantottak, talán
feszült várakozást és általános szórakozottságot vettek észre. A
kártyázás akadozott, a dominót játszók gondolataikba mélyedve tornyokat
épitettek a kövekből, a vendégek a kiöntött borral alakokat rajzoltak az
asztalra, sőt Defargené is fogpiszkálójával kabátja ujjának mintáját
bökdöste és valami még messze lévő, nem hallott és nem látott dologra
figyelt és hallgatózott.
Ez volt Saint-Antoineban a bort ivók képe, egészen délig. Délidő már
elmult, mikor két portól lepett férfi haladt végig az utcán, az imbolygó
lámpások alatt, Defarge volt az egyik, a kéksapkás utkaparó a másik.
Portól belepve és szomjasan léptek be a korcsmába. Megérkezésük tüzet
gyujtott Saint Antoine keblében, mely gyorsan terjedt, amint ők az
utcákon végighaladtak és ott ragyogott a legtöbb ajtó és ablakban álló
arcán. De senki sem követte őket és senki sem szólott hozzájuk, mikor a
korcsmába léptek, ámbár minden ember szeme feléjük fordult.
– Jó napot, urak! – mondá Defarge.
Ez volt talán a jel, hogy az általános hallgatást megtörje. A jelenlevők
kórusban válaszoltak:
– Jó napot!
– Rossz az idő, urak – mondá Defarge, fejét rázva.
Erre mindenki szomszédjára tekintett, szemét lesütötte és némán ülve
maradt, egy embert kivéve, aki fölkelt és eltávozott.
– Asszony, – mondá Defarge hangosan, Defargenét szólitva. – Jó néhány
mérföldnyire jártam ezzel a jó emberrel, az utkaparóval, Jacques a neve.
Véletlenül találkoztam vele Páristól másfélnapi járásnyira. Jó fiu ez az
utkaparó, Jacques a neve. Adj egy italt neki, asszony!
Egy második férfi kelt föl és távozott el. Defargené bort tett az
utkaparó elé, akinek Jacques volt a neve, kék sapkáját megemelte a
társaság előtt és ivott. Kabátja belsejéből darab durva fekete kenyeret
vett elő, időközönkint harapott belőle, Defargené asztalához közel ült,
ott evett és ivott. Egy harmadik férfi kelt föl és távozott el.
Defarge is ivott néhány korty bort, de kevesebbet, mint az idegen,
minthogy ránézve az ital nem volt olyan ritkaság, és várakozott mig ez a
vidéki ember befejezte reggelijét. Senkire se nézett, aki jelen volt,
azok közül se nézett senki őreá, még Defargenére sem, aki ujra elővette
kötését és dolgozott.
– Befejezte reggelijét barátom? – kérdezte aztán.
– Igen, köszönöm.
– Akkor jöjjön! Megmutatom a szobát, amelyet emlitettem. Kitünő lesz az
ön számára.
Kimentek a korcsmából az utcára, az utcáról az udvarba, az udvarból
meredek lépcsőre, a lépcsőről a padlásszobába, melyben azelőtt egy
őszhaju ember alacsony padon ült előrehajolva és szorgalmasan cipőket
készitett.
Most nem volt ott őszhaju ember; de ott volt a három férfi, aki
egyenkint távozott a korcsmából. De közöttük és a messze távollevő
fehérhaju ember között volt kapcsolat, látták őt a fal hasadékán
keresztül.
Defarge gondosan betette az ajtót és halk hangon mondá:
– Jacques Egy, Jacques Kettő, Jacques Három! Ez az a tanu, akit én,
Jacques Négy, iderendeltem. Ő elmond mindent. Beszéljen, Jacques Öt!
Az utkaparó kezében levő sapkájával letörülte napbarnitotta homlokát és
mondá:
– Hol kezdjem, uram?
– Kezdd az elején – volt Defarge érthető válasza.
– Tehát, uraim, – kezdé az utkaparó – láttam őt egy évvel ezelőtt
nyáron, a márki kocsija alatt a láncon lógott. Igy volt. Én félbehagyom
munkámat az uton, a nap lenyugszik, a márki kocsija lassan halad fölfelé
a dombon, ő a láncon lóg – igy!
Az utkaparó ismét előadta a régi jelenetet, amelyben akkor már
tökéletesnek kellett lennie, mivel látta, hogy az, az egész éven át a
községnek csalhatatlan és nélkülözhetetlen szórakozása volt.
Jacques Egy félbeszakitotta őt, és kérdezte, vajjon látta-e ezt az
embert azelőtt.
– Soha – válaszolt az utkaparó, miközben ismét fölegyenesedett.
Jacques Három kérdezte tőle azután, hogy hogyan ismerte őt fel később.
– Magas alakján – válaszolt az utkaparó és ujját orrára helyezte. –
Mikor Monsieur le Marquis akkor este kérdezte: »Mondd, milyen volt?« én
azt válaszoltam: – Hosszú, mint egy kisértet.
– Azt kellett volna mondanod, rövid, mint egy törpe – figyelmeztette
Jacques Kettő.
– Mit tudtam én? A tett akkor még nem volt elkövetve, és ő nem bizott
rám semmit. Figyeljen ide! Még azok között a körülmények között sem
ajánlottam fel tanubizonyságomat. Monsieur le Marquis reám mutatott
ujjával, amint ott állottam kicsiny kutunk mellett és mondá: »Hozzátok
ide azt a gazembert!« Lelkemre mondom, uraim, én nem ajánlkoztam.
– Neki igaza van, Jacques – mondta Defarge annak, aki őt
félbeszakitotta. – Folytassa!
– Jó! – mondá az utkaparó titokzatos arccal. – A hosszu ember eltünik és
keresik – hány hónapja? Kilenc, tiz, tizenegy?
– A szám nem fontos – mondá Defarge. – Jól el volt rejtve, de
szerencsétlenségre végre mégis megtalálták. Folytassa!
– Ismét dolgozom az országut ugyanazon a helyén és a nap ismét
nyugovóban van. Összeszedem szerszámaimat, hogy hazamenjek falumba, ahol
már sötét van, mikor föltekintek, hát látom, hogy hat katona jön a
dombon keresztül. Közöttük van egy hosszu ember, karjai meg vannak
kötözve, – oldalára kötve, igy!
Nélkülözhetetlen sapkája segitségével, bemutatott egy embert, akinek
hátul összekötözött könyökei csipőjén kötéllel vannak megerősitve.
– Én kőhalmamnál oldalt megállottam, hogy lássam a katonákat és
foglyukat, amint elhaladnak (mert az ut nagyon elhagyatott és mindent
érdemes megnézni, ami arra halad) és eleinte – amint közelednek – nem
látok egyebet, mint hat katonát egy megkötözött hosszu emberrel és hogy
ők majdnem feketék – kivéve a napnyugta felőli oldalon, ahol vörös
szegély látható rajtuk, uraim. Látom az ő hosszu árnyékukat is az ut
másik oldalán, óriások árnyékához hasonlitanak. Azt is látom, hogy
portól vannak belepve és hogy a por velük együtt halad, amint ők
közelednek, tramp, tramp. Mikor aztán egészen a közelembe jutnak, én
megismerem a hosszu embert és ő megismer engem. Hogy szeretne ő ismét a
lejtőn leugrani, mint azon az estén, amikor először találkoztunk egészen
közel ugyanahhoz a helyhez!
Ugy irta le, mintha ott volna és látszott, hogy élénken lát mindent maga
előtt; valószinüen nem sokat látott életében.
– Én nem árulom el a katonáknak, hogy a hosszu embert megismertem; ő nem
árulja el a katonáknak, hogy engem megismert; szemünkkel beszélünk
egymással: »Gyere, mondja a társaság vezetője a falura mutatva, vigyétek
gyorsan sirjába!« – És gyorsabban viszik őt. Én követem. Karjai
dagadtak, mert szorosan vannak megkötözve, facipői nagyon is nehezek és
ő sánta. Mivelhogy sánta és ennélfogva lassu, puskáikkal hajtják őt –
igy!
És utánozza egy embernek a mozdulatát, akit puskaaggyal előretaszitanak.
Amint a dombon őrült sebességgel lefelé rohannak, ő elesik. Azok
nevetnek és fölemelik őt. Arca vérzik és porral fedett, de nem törülheti
le; ezen aztán ismét nevetnek. A faluba hozzák; az egész falu összefut,
hogy lássa; elviszik a malom mellett, föl a börtönbe; az egész falu
látja, amint a börtön kapuja kinyilik a sötét éjszakában és elnyeli őt –
igy!
Kitátotta száját, ahogyan csak tudta és ismét becsukta, hogy fogai
összeverődtek. Miután nem akarta a hatást elrontani azzal, hogy ujra
kitátja száját, Defarge szólott hozzá:
– Folytassa, Jacques!
– Az egész falu ismét hazamegy, – folytatta az utkaparó halkitott hangon
– az egész falu suttog a kutnál; az egész falu alszik; az egész falu
arról a boldogtalanról álmodik, aki a szikla börtönének zárai és
reteszei mögött van, és nem kerül ki onnan, kivévén, hogy meghaljon.
Reggel, szerszámaimmal a vállamon, utközben eszem azt a morzsa fekete
kenyeret, a börtön felé kerülök, amint munkámba megyek. Ott látom őt a
magasban, egy ablak vasrácsai mögött, arca véres és poros, amilyen az
előtte való este volt; az ablakon kitekint. Keze nem szabad, hogy felém
intsen; én nem szólithatom őt; ugy néz reám, mint egy halott.
Defarge és a három másik sötét pillantást vetett egymásra.
Mindannyiuknak a tekintete sötét, elfojtott, bosszut szomjazó, amint a
falusi ember elbeszélését hallgatják. Viselkedésük ámbár titokzatos, de
mégis hivatalos formáju volt. Törvényszéknek látszottak. Jacques Egy és
Kettő az ócska ágyon ült, állukat kezükre támasztva, feszült figyelemmel
néztek az utkaparóra. Jacques Három éppen ugy figyelt, egyik térde
mögöttük volt, izgatott keze folyton keze és orra fölött siklott el;
Defarge közöttük és az elbeszélő között állott, akit az ablak
világosságába állitott és fölváltva őt és a többi hármat nézte.
– Folytassa, Jacques – mondá Defarge.
– Vasketrecében ottmaradt néhány napig. A falu lopva tekint föl feléje,
mert fél. De messziről állandóan a sziklabörtön felé néz; és este, ha a
napi munkát elvégezték és a kut körül csoportosulnak fecsegésre, minden
arc a börtön felé fordul. Azelőtt a postaház felé fordultak; most a
börtön felé fordulnak. Azt suttogják a kutnál, hogy ámbár halálra van
itélve, mégsem fogják kivégezni; azt mondják, hogy kérvényt nyujtottak
be Párisban, amely azt hangoztatja, hogy ő, gyermeke halála folytán
megőrült; azt mondják, hogy magához a királyhoz is nyujtottak be
kérvényt. Mit tudom én? Lehetséges. Talán igen, talán nem.
– Figyeljen tehát, Jacques – szakitotta őt félbe Jacques komoran. – Mi
tudjuk, hogy a királyhoz és királynéhoz kérvényt nyujtottak be. Mi
mindannyian, önt kivéve, láttuk, hogy a király átvette, az utcán,
kocsijában, a királyné ott ült mellette. Defarge, akit itt lát, élete
kockáztatásával a lovak elé ugrott a kérvénnyel a kezében.
– És figyeljen még ide, Jacques! – mondá a térdelő Jacques Három, ujjai
még mindig arcán siklottak végig, melynek tekintete feltünően mohó volt,
mintha valamire éhezne, de ez nem volt sem étel, sem ital. – A lovas- és
gyalogtestőrség körülvette a kérvényezőt és ütötte őt.
– Hallja?
– Hallom, uraim.
– Folytassa – mondá Defarge.
– Másrészt meg azt suttogják a kutnál, – folytatta a falusi ember – hogy
azért hozták a mi vidékünkre, hogy ott a tett szinhelyén végezzék ki és
hogy egészen biztosan kivégzik. Sőt azt is suttogják, hogy mivel ő
Monseigneurt meggyilkolta és Monseigneur bérlőinek atyja volt, –
rabszolgák, mit akartok még? – mint apagyilkost fogják kivégezni. Egy
öreg ember azt mondja a kutnál, hogy jobbját, késsel a kezében,
szemeláttára megégetik, hogy karjába, mellébe és combjaiba sebeket
metszenek és ezekbe forró olajat, olvasztott ólmot, forró szurkot,
viaszt és ként öntenek és végül négy ló darabokra tépi. Ez az öreg ember
azt mondja, hogy mindezt tényleg megtették egy fogollyal, aki
gyilkossági kisérletet követett el az utolsó király, XV. Lajos élete
ellen. De mit tudom én, hogy nem hazudott-e? Én nem vagyok tudós.
– Hallgasson csak ide ismét, Jacques – mondá a férfi, akinek olyan
nyugtalan volt a keze és mohó a tekintete. – Annak a fogolynak Damiens
volt a neve és mindezt világos nappal, szabad ég alatt vitték véghez,
ebben a Páris városban. És az óriási tömegnek, amely ezt látta, nem tünt
fel egyéb, mint az a nagy csoport előkelő hölgy, aki mohó kiváncsisággal
tartott ki egész végig, – egész végig, Jacques – alkonyodó estig, mikor
már combjai és egyik karja ki voltak tépve és ő még mindig lélegzett! És
ez történt – hány éves?
– Harmincöt – mondá az utkaparó, aki hatvannak látszott.
– Ez akkor történt, mikor már tiz évesnél idősebb volt; láthatta volna.
– Elég! – mondá Defarge vad türelmetlenséggel. Éljen az ördög! Tovább!
– Tehát! Némelyek ezt, mások amazt suttogják; nem beszélnek semmi
egyébről; ugy látszik, hogy még a kut is ezt a hangot csobogja. Végre,
egy vasárnap éjjel, mikor az egész falu aludt, katonák jöttek le a
börtönből és fegyverük csörgött a falu utcájának kövezetén. Munkások
ásnak, munkások kalapálnak, a katonák nevetnek és énekelnek; és reggelre
akasztófa mered a kutnál, negyven láb magas és megmérgezi a vizet.
Az utkaparó inkább _keresztül_ nézett a mennyezeten, mint _fölfelé_, és
az ujjával odamutatott, mintha az akasztófát valahol az égboltozaton
látná.
– Minden munka megszünt, mind oda gyülekezik, senki sem hajtja ki a
teheneket, ezek is ott vannak a többivel együtt. Délben dob pörög. Az
éjjel katonák vonultak ki a börtönből és ő sok katona közepén jön. Meg
van kötözve, mint azelőtt, szájában pecek van – feszes zsinórral
megerősitve, ugy hogy olyannak tünik föl, mintha nevetne. – Ezt ugy
utánozta, hogy két hüvelykujját szája szögletébe dugta és száját füléig
széjjelhuzta. – Az akasztófa tetején a kés van megerősitve, hegye égnek
mered. Ott akasztották fel negyven láb magasságban – és ott maradt
lógva, és megmérgezi a vizet.
Egymásra néztek, amint kék sapkával arcát letörülte, amelyen izzadság
gyöngyözött ismét, hogy a látványra visszaemlékezett.
– Ez rettenetes, uraim! Hogyan merithetnek az asszonyok és gyermekek
vizet? Ki cseveghet ott este, ilyen árnyék alatt? Azt mondottam: alatta?
Hétfőn este, mikor a faluból távoztam, a nap nyugovóra szállt és még
egyszer visszatekintettem a halomról, az árnyék áthatolt a templomon, a
malmon, a börtönön – ugy látszott, hogy végignyulik a földön egész
addig, ahol az ég borul reája!
Az éhes ember egyik ujját harapdálta, mikor a többi háromra nézett és a
mohóságtól ujja reszketett.
– Ez minden, uraim. Alkonyatkor távoztam (ahogyan meghagyták) és az
éjjel és a következő fél napon át mentem, mig találkoztam társammal
(mint ahogy mondták, hogy fogok). Vele folytattam utamat, kocsin és
gyalog az elmult nap és éjjel. És most itt látnak!
Komor hallgatás után az első Jacques igy szólt: – Jól van! Hüségesen
cselekedett és számolt be. Várjon ránk egy kevés ideig az ajtó előtt!
– Szivesen – mondá az utkaparó. Defarge kivezette őt a lépcső végébe,
ott leültette és visszajött.
A három fölállott és fejüket összedugták, mikor ő visszajött a
padlásszobába.
– Mit mondasz, Jacques? – kérdé az egyes számu. – Beirandó?
– Beirandó, pusztulásra van szánva – válaszolt Defarge.
– Nagyszerü! – károgott a mohó arcu.
– A kastély és az egész faj? – kérdezte az első.
– A kastély és az egész faj – válaszolta Defarge. – Kiirtás.
Az éhes ember elégedett károgással ismételte:
– Nagyszerü! – és egy másik ujját harapdálta.
– Biztos vagy-e abban, – kérdezte Jacques kettő Defargetől – hogy az a
mód, ahogyan lajstromunkat vezetjük, nem okozhat alkalmatlanságot?
Kétségtelenül biztos helyen van, mert kivülünk senki sem tudja
kibetüzni, de képesek leszünk-e mindig kibetüzni vagy azt kell mondanom,
hogy képes lesz-e az asszony?
– Jacques, – mondá Defarge fölemelkedve – ha feleségem arra
vállalkoznék, hogy a lajstromot emlékezetében tartsa, egy szót sem
felejtene el belőle, de még egy szótagot sem. Az ő öltéseivel, az ő
jeleivel kötve, oly tiszta lesz az előtte mindig, mint a nap. Bizzál
Madame Defargeban. A föld leggyávább emberének könnyebb volna kivakarni
nevét az élet könyvéből, mint Madame Defarge kötött lajstromából nevének
vagy büneinek egyetlen betüjét.
Bizalom és helyeslés mormogása hallatszott, azután az éhes kérdezte:
– Hamarosan visszaküldjük-e ezt a falusit? Remélem. Nagyon egyszerü
ember, nem veszedelmes egy kicsit?
– Nem tud semmit, – mondá Defarge – legalább semmivel sem többet, mint
amennyi őt is könnyen hasonló magasságu akasztófára viheti; én magamra
vállalom őt; hadd maradjon velem; én majd gondját viselem és az
országutjára helyezem. Szeretné látni az előkelő világot – a királyt, a
királynét és az udvart; hadd lássa vasárnap.
– Micsoda? – kérdezte az éhes, kidülledt szemmel. – Jó jel az, hogy ő a
királyságot és nemességet akarja látni?
– Jacques, – mondá Defarge – a macskának mutass tejet, okosan, ha azt
akarod, hogy szomjazzon érte. A kutyának mutasd meg okosan martalékát
természetes állapotban, ha azt akarod, hogy egy napon lehuzza.
Egyebet nem beszéltek és az utkaparónak, aki már elszunnyadt a lépcső
tetején, azt mondották, hogy feküdjék a padlásszoba ágyára és pihenje ki
magát. Nem kellett biztatni, hamar elaludt.
Ilyen vidéki rabszolga könnyen találhatott volna Párisban rosszabb
szállást, mint Defarge korcsmája. Nem tekintve azt, hogy Defargenéval
szemben mindig valami titokzatos félelem gyötörte, egészen uj és
kellemes életmódot folytatott. De Madame egész nap a számlálóasztal
mellett ült és nyilvánvalóan nem tudott róla és nem akarta észrevenni,
hogy az ő ottléte valami titokkal van kapcsolatban; ő azonban mégis
reszketett facipőjében, ahányszor csak Defargené reá tekintett. Azt
gondolta magában, hogy lehetetlen előre látni, mi annak a hölgynek a
legközelebbi szándéka és hitte erős hittel, hogy ez az asszony, ha az ő
szépen diszitett fejébe egyszer azt venné és állitaná, hogy látta őt,
amint gyilkosságot követett el és áldozatát azután megnyuzta, ő ezt a
szerepet is képes volna végigjátszani.
Mikor tehát a vasárnap megérkezett, az utkaparó nem volt elragadtatva
(ámbár mondta), mikor látta, hogy Madame elkiséri őt és az urát
Versaillesbe. Azonkivül az is zavaró volt, hogy Madame az egész uton
odafelé a kocsiban kötött; ugyancsak zavaró volt, hogy Madame az
összegyült tömegben, amely a király és királyné kocsijának a
megérkezésére várakozott, az egész délután folyamán kötött.
– Ön nagyon szorgalmasan dolgozik, Madame – mondá egy ember mellette.
– Igen, – válaszolt Defargené – sok a dolgom.
– Mit csinál, Madame?
– Sokfélét.
– Például?
– Például – válaszolt Defargené nyugodtan – halotti lepleket.
Az ember kissé távolabbra ment onnan, amint lehetett, az utkaparó is
legyezte magát sapkájával, ugy érezte, hogy nagyon is tikkasztó és
nyomasztó a hőség. Ha a felfrissüléséhez egy király és királyné volt
szükséges, elég szerencsés volt, hogy ez az orvosság ott volt kéznél;
ugyanis a nagyarcu király és a széparcu királyné gyorsan megjelent
aranyos kocsijában, udvarának fényes kiséretével, nevető hölgyek és
előkelő urak ragyogó sokaságában; az utkaparó tekintete fürdött az
ékszer, selyem, és puder ragyogásában és az asszonyok és férfiak világot
megvető szép arcában és megrészegedve a látványtól, kiáltotta: »Éljen a
király, éljen a királyné, éljen mindenki és minden« – mintha sohasem
hallott volna a mindenütt jelenlevő Jacquesról. Azután kerteket,
udvarokat, terraszokat, szökőkutakat, gyepszőnyegeket, ismét királyt és
királynét és még több előkelő urat és hölgyet látott, ugy hogy sirt a
gyönyörtől. Az egész hosszu idő alatt, körülbelül három óra hosszat,
körülötte is csupa éljen hangzott, Defarge gallérjánál fogta őt, hogy
megakadályozza abban, hogy rövid ideig tartó tisztelete tárgyaira rá ne
rohanjon és azokat darabokra tépje.
– Bravó! – mondá Defarge és vállát veregette, mint valami pártfogó,
mikor mindennek vége volt.
– Jó fiu vagy.
Az utkaparó most magához tért és azt hitte, hogy örömének
nyilvánitásával hibát követett el; de nem.
– Te vagy az a fiu, akire szükségünk van, – sugta Defarge a fülébe – te
elhiteted ezekkel a bolondokkal, hogy mindez örökké tart. Ezek aztán
annál szemtelenebbek és a vég annál közelebb.
– Hah, – kiáltotta az utkaparó elgondolkozva – ez igaz!
– Ezek a balgák semmit sem tudnak. Gyülölik lehelletedet és inkább
látnák, hogy te, vagy száz magadfajtáju fulladjon meg, mint kutyáik vagy
lovaik közül egy is; és csak azt tudják, amit lehelleted mond nekik.
Hadd ámitsák önmagukat még kissé tovább; eléggé ugy sem ámithatják
önmagukat.
Defargené kicsinylően nézett védettjükre és helyeslően bólintott.
Ami önt illeti, – mondá ő – ön kiabálna és könnyeket ontana mindenért,
ami pompával és lármával jelentkezik. Mondja, nem tenné?
– Azt hiszem, igen, Madame, egy pillanatra.
– Ha nagy halom bábut mutatnának, hogy a saját hasznára széttépje és
tönkretegye azokat, a legnagyobbat és legszebbet válogatná ki. Mondja,
nem ugy tenne?
– Bizony ugy, Madame.
– És ha egy sereg madarat mutatnának, mely nem tud elrepülni és azt
mondanák, hogy a saját hasznára fossza meg azokat tollaiktól, akkor
bizonyára a legszebb tollazatu madár felé nyulna; nemde?
– Igaz, Madame.
– Látta ma mind a kettőt, a bábukat és a madarakat is – mondá Defargené
és a hely felé mutatott kezével, ahol legutoljára voltak. – És most
menjen haza!