Ha Carton Sydney ugyan valaha ragyogott valahol, bizonyára soha Manette
doktor házában. Sokszor volt ott egy év lefolyása alatt, de mindig
ugyanaz a búskomor, mogorva volt a hangulata. Ha akart beszélni, okosan
beszélt. De a mivel sem törődés felhőjén, mely végzetes sötétséggel
árnyékolta őt be, csak ritkán hatolt át világosság.
Valamennyire mégis törődött az utcákkal, melyek azt a házat
környékezték, az érzéstelen kövekkel, melyek kövezetét alkották. Sok
éjszakán át kóborolt ottan céltalanul, boldogtalanul, habár még
ideiglenesen sem vidult fel; sok reggeli szürkület mutatta magános
alakját és időzött ott még mindig, mikor a nap első sugarai a
templomtornyon és magas épületek egyébként ritkán látható
architektónikus szépségeit erős domborulatban tüntette föl, mint ahogy
talán a nyugodt idő lelkében fölidézte a jobb, de elfelejtett és
elérhetetlen dolgok iránt való érzelmet. Az utóbbi időben gondozatlan
ágya Temple Courtban még ritkábban látta őt, mint azelőtt és gyakran,
mikor csak néhány pillanat telt el, hogy rádobta magát, ismét felugrott
és azon a környéken kisértett.
Egy augusztusi napon, mikor Stryver értesitvén sakálját, hogy »azt a
házassági ügyet jobban megfontolta«, tapintatosságát Devonshirebe vitte,
mikor a City utcáin a virágok látása és illata sejttette a gonosszal is
a jót, a beteggel is az egészséget, az öreggel is az ifjuságot, Sydney
még mindig ott kóborolt a kövezeten. Léptei eleinte határozatlanok és
céltalanok voltak, majd valami szándéktól hirtelen megelevenedtek és
annak a keresztülvitele a doktor kapuja elé vitte őt.
A lépcsőn fölvezették; Luciet egyedül találta munkájánál. Lucie sohasem
volt elfogulatlan vele szemben és némi zavarral fogadta őt, mikor
asztalához közel leült. Néhány közömbös szólás után arcába tekintve,
változást vett benne észre.
– Félek, hogy ön nem jól érzi magát, Carton ur!
– Az az életmód, melyet folytatok, nem nagyon kedvez az egészségnek. De
mit is lehet várni ily könnyelmü embertől?
– Nem, bocsásson meg, megkezdettem már egy kérdést, kár jobb életmódot
nem folytatnia!
– Isten tudja, hogy szégyen!
– Miért nem változtat rajta?
Mikor gyöngéden ismét rátekintett, meglepődött és elszomorodott, hogy
könnyeket látott szemében. Hangját is könnyek fojtották el, mikor
válaszolt.
– Már késő! Sohasem leszek jobb, mint amilyen vagyok. Mélyebben sülyedek
és rosszabbá válok.
Asztalára könyökölt és kezével szemét elfödte. Az asztal remegett az ezt
követő szünetben.
Lucie sohasem látta őt ellágyulva és szánta őt. Ő tudta ezt, anélkül,
hogy ránézne és igy szólott:
– Kérem, Miss Manette, bocsásson meg, összerogyok, ha rágondolok arra,
amit mondani akarok. Meghallgat-e?
– Ha javára válik, Carton ur, ha boldoggá teszi önt, nagyon örülnék
neki!
– Isten áldja meg kedves részvétéért!
Egy kis idő mulva eltávolitotta kezét arcáról és nyugodtan beszélt.
– Ne féljen attól, amit hallani fog. Ne utasitson vissza semmit, amit
mondok. Olyan vagyok, mint aki fiatalon halt meg. Egész életem ilyen
lehetett.
– Nem, Carton ur. Biztos vagyok benne, hogy a java még eljöhet; biztos
vagyok benne, hogy ön sokkal, sokkal méltóbb lehetne önönmagához.
– Mondja, hogy önhöz, Miss Manette, és ámbár én azt jobban tudom és
ámbár én azt nyomorult szivem titkában jobban tudom, sohasem fogom
elfelejteni!
Remegett és elsápadt. Önmaga iránt való kétségbeesésével hozzájött
segitségért, ez a körülmény a beszélgetésnek különös jelleget adott.
– Ha lehetséges lett volna, Miss Manette, hogy ön viszonozhatta volna
egy férfi szerelmét, akit most maga előtt lát, ezt az elpusztult,
elzüllött teremtményt, mely lemondott önmagáról és önmagát lökte el: ő
ezen a napon és ebben az órában boldogsága ellenére is tudatában volna
annak, hogy önt nyomorba és szükségbe, bánat és szenvedésbe vinné és
magával együtt lerántaná szennybe és szégyenbe. Tudom jól, hogy nem érez
szerelmet irántam; nem is kérem; és hálát adok Istennek, hogy nem
igényelhetem.
– Nem menthetem meg önt enélkül, Carton ur? Nem vagyok-e képes –
bocsásson meg ismét – jobb életbe visszavezetni? Nem viszonozhatom
bizalmát? Tudom, hogy ez bizalmas beszélgetés, – mondá szerényen némi
habozás után és könyekkel szemében – tudom, hogy ön ezt nem mondaná
senki másnak. Nem fordithatom ezt semmi módon az ön javára, Carton ur?
Fejét rázta.
– Semmi módon! Nem, Miss Manette, semmi módon! Ha még kissé tovább
meghallgat, akkor minden megtörtént, amit érdekemben tehet. Kivánom,
hogy tudja meg, hogy ön volt lelkem utolsó álma. Sülyedésemben nem
sülyedtem annyira, hogy az ön, az atyja és ennek az otthonnak a látása,
amilyenné ezt ön alakitotta, föl ne ébresztette volna bennem azokat a
régi árnyakat, melyeket régen halottaknak gondoltam. Mióta önt ismerem,
bánat gyötört, melyről azt hittem, hogy örökre elfelejtettem, régi
hangok figyelmeztettek, hogy emelkedjem, melyekről régen azt hittem,
hogy elnémultak. Befejezetlen eszméim támadtak uj igyekezetről, uj
kezdetről, hogy a lustaságot és érzékiséget lerázom és ismét belevetem
magamat a lemondott küzdelembe. Álom, csak álom, mely semmiben sem
végződik és ott hagyja az alvót, ahol fekszik; de az a kivánságom, hogy
tudomása legyen arról, hogy ön idézte azokat elő.
– Nem marad meg semmi sem belőle? Ó, Carton ur, gondolkozzék! Kisérelje
meg ismét!
– Nem, Miss Manette, az egész idő alatt tudtam, hogy ilyen sorsot nem
érdemlek. És mégis megvolt bennem a gyöngeség és bennem van most is,
hogy az ön tudomására kivánom hozni, hogy valami hirtelen befolyással ön
bennem, a kiégett hamuhalmazban, tüzet gyujtott, de olyan tüzet, mely
természetében elválaszthatatlan tőlem, semmit sem siettet, semmit nem
világít, szolgálatot nem teljesit, haszontalanul ellobog.
– Minthogy oly szerencsétlen vagyok, Carton ur, hogy önt még
szerencsétlenebbé tettem, mint volt, mielőtt engem ismert…
– Ne mondja ezt, Miss Manette, mert ön megmentett volna engem, ha valaki
képes lett volna erre. Ön nem lehet az oka annak, hogy állapotom
rosszabodik.
– Minthogy az az állapot, melyről ön beszél, mindenesetre az én
befolyásom folytán állott elő, – ezt gondolom, ha jól megértettem –
tehetek-e valamit, hogy önnek segitségére legyek? Nincs hatalmam arra,
hogy az ön javára forditsam?
– Az egyedüli jó, amire most még képes vagyok, Miss Manette, az, hogy
idejöttem. Hadd legyen elhibázott életem hátralevő részére az az
emlékem, hogy ön előtt, a földön az utolsó ember előtt, kitártam
szivemet és abban még volt valami, amit ön képes volt megsiratni és
megszánni.
– Amely, hiszen kértem önt, szivem egész melegével, hogy higyje el, jobb
dolgokra képes volt, Carton ur!
– Ne kérjen tovább arra, hogy elhigyjem, Miss Manette. Én megvizsgáltam
magamat és azt jobban tudom. Fájdalmat okozok önnek, de gyorsan végzek.
Megengedi-e, hogy elhigyjem, ha erre a napra visszagondolok, hogy életem
utolsó bizalmát az ön tiszta, ártatlan szivébe helyeztem, hogy ottan
békében pihen és senkisem osztozik benne?
– Ha ez vigasz önre nézve, megigérem.
– Hogy még azzal sem, aki valaha a legdrágább lesz ön előtt?
– Carton ur, – válaszolt ő izgalmas szünet után – ez az ön titka és nem
az enyém. Megigérem, hogy tiszteletben fogom tartani.
– Köszönöm. És még egyszer, áldja meg az Isten!
Kezét ajkához emelte és az ajtó felé indult.
– Ne tartson attól, Miss Manette, hogy ezt a beszélgetést valaha is,
csak egy szóval emliteni fogom. Sohasem térek reá vissza. Ha halott
volnék, sem lehetne bizonyosabb felőle. Halálom órájában ezt az egy
emléket szentnek fogom tartani, áldani fogom érte, és köszönöm, hogy
utolsó vallomásomat ön előtt tehettem és hogy ön az én nevemet,
hibáimat, gyötrelmeimet gyöngéden szivébe zárta. Legyen az élete
egyébként könnyü és boldog!
Carton egészen más volt, mint amilyennek különben mutatkozott; szomoru
volt elgondolni, hogy mennyit lökött el magától, hogy mennyi képessége
maradt naponkint ugaron és használódott hamis célok elérésére. Manette
Lucie szomoruan sirt érte, mikor ő visszafordulva reánézett.
– Vigasztalódjék, – mondá ő – nem vagyok méltó ilyen érzelemre, Miss
Manette. Egy-két óra mulva, aljas barátaim körében és szokásaink által,
melyeket gyülölök, de ragaszkodom hozzájuk, olyan állapotba kerülök,
hogy kevésbbé leszek méltó azokra a könnyekre, mint a nyomorult, aki az
utcákon vánszorog. Vigasztalódjék! Szivemben önnel szemben mindig olyan
leszek, amilyennek mostan lát, ámbár külsőleg nem fogok másmilyennek
látszani. Az utolsóelőtti kérés, amit önhöz intézek, az, hogy nekem ezt
elhiggyje.
– Megteszem, Carton ur.
– Utolsó kérésem a következő és ezzel megszabaditom olyan látogatótól,
akivel, mint jól tudom, közössége nincsen, közötte és ön között
áthidalhatatlan mélység marad. Tudom, hogy fölösleges emlitenem, de
lelkemből tör elő. Önért és bárkiért, aki kedves ön előtt, mindent
megtennék. Ha életpályám jobb volna, hogy módom vagy alkalmam
kinálkoznék áldozatra, minden áldozatot meghoznék önért és azokért, akik
szivének kedvesek. Nyugodt időben kisérelje meg és emlékezzék arra, hogy
ebben a tekintetben őszinte vagyok és rendelkezésére állok. Eljön az
idő, nemsokára eljön az ideje annak, mikor önt uj kötelékek füzik, –
melyek bensőbben és szorosabban füzik majd otthonához, melynek ön az
ékessége – a legdrágább kötelékek, melyek disziteni és boldogitani
fogják. Ó, Miss Manette, ha majd egy boldog apa arca tekint az önébe, ha
majd látja, hogy az ön ragyogó szépsége uj bimbót fakaszt, gondoljon
néha arra, hogy van egy férfi, aki bármikor szivesen áldozza fel életét
azért, hogy megmentsen egy életet, melyet ön szeret!
– Isten önnel! – Még egy utolsó »Isten áldja meg!«, és eltávozott.