Stryver megállapodott abban, hogy nagylelkü cselekedettel kezét nyujtja
a doktor leányának és elhatározta azt is, hogy ezt a leányra váró
boldogságot tudomására adja, mielőtt a hosszu törvényszünet idejére a
városból távozik. Miután az ügyet elméjében megvitatta, arra a
következtetésre jutott, hogy legjobb minden előzményt is egyuttal
elintézni és azután majd tetszésük szerint elrendezhetik, hogy egy-két
héttel Szent Mihály napja előtt, vagy pedig Szent Hilárius napja és
karácsony közötti rövid szünetben keljenek-e egybe.
Ügyének sikerére vonatkozóan nem volt kételye, a verdiktet tisztán
látta. Az esküdtszék előtt kifejtette a lényeges vagyoni okokat, –
csakis ezek érdemesek arra, hogy figyelembe vétessenek – egyszerü ügy
volt, egy pontja sem volt gyönge. Ő volt a vádló, bizonyitékait nem
lehetett megdönteni, a vádlott ügyvédje ügyéről lemondott és az
esküdtszék még azt sem tartotta szükségesnek, hogy a verdikten
tanácskozzék. Miután Stryver, a biró, az esetet letárgyalta, teljesen
meg volt győződve, hogy egyszerübb ügy nem létezik.
Ehhez képest Stryver a nagy törvényszünetet azzal kezdette meg, hogy
Miss Manettet a legnagyobb előzékenységgel Vauxhall Gardens-ba meghivta.
Minthogy ez a hely nem tetszett, Ranelagh-t hozta javaslatba és minthogy
megmagyarázhatatlan módon ez sem talált kedvező fogadtatásra, kegyesen
elhatározta, hogy Sohoban személyesen jelentkezik és nemes szándékát
ottan adja elő.
A Templeből – melyen még rajta volt a törvényszünet csecsemőkorának a
virága – Soho felé irányitotta lépteit. Aki csak látta őt, amint Soho
felé vezető utjában előretolta magát, jóllehet csak Saint Dunstan
mellett, a Temple Barnál volt, és megszokott módján rohant előre a
kövezeten a gyöngébb járókelők tömegében, láthatta, hogy milyen erős és
megbizható férfiu ő.
Tellsonék mellett haladt el és minthogy ottan letétje is volt és tudta,
hogy Lorry Manették bizalmas barátja, az jutott eszébe, hogy bemegy a
bankba és elárulja Lorrynak, hogy micsoda ragyogás van Soho horizonján
felkelőben. Belökte tehát az ajtót, melynek sarkában gyönge hörgés volt
hallható, lebukott a két lépcsőn, elhaladt a két ókori pénztáros
mellett, és belépett a homályos hátulsó szobába, ahol Lorry számok
részére vonalozott nagy könyvek előtt ült függőleges vasrudakkal
ellátott ablaknál, ez is, mintha számok részére volna megvonalazva és
minden, ami a felhők alatt van, olyannak tünt fel, mintha nem volna
egyéb, mint szám.
– Halló! – mondá Stryver. – Hogy van? Remélem, jól?
Stryver sajátossága volt, hogy termete tulságos nagynak tünt föl minden
hely számára. Tellsonék üzlethelyisége számára annyira tulságos nagy
volt a termete, hogy távoli sarkokban ülő öreg hivatalnokok könyörögve
tekintettek reá, mintha a falhoz préselné őket. Maga a cég is, aki
távoli perspektivában nagy nyugalommal ujságot olvasott, nem tetszően
huzta össze szemöldökét, mintha Stryver feje felelősségteljes mellényébe
nyomult volna.
A diszkrét Lorry mintaszerü hangon mondá, mintha ennek a hangnak a
használatát ajánlotta volna.
– Hogy van, Stryver ur? Hogy van, uram? – és kezet fogott vele. Különös
módon fogott kezet; ezt Tellsonék minden alkalmazottján meg lehetett
figyelni, ha a cég jelenlétében valamely üzletfelükkel kezet fogtak.
Valami önmegtagadó módon fogott kezet, mintha azt a Tellson és Társa cég
nevében tenné.
– Mivel lehetek szolgálatára, Stryver ur – kérdé Lorry üzletszerü módon.
– Nem, köszönöm; ez a látogatásom magántermészetü, önnek szól Lorry ur;
bizalmasan óhajtanék önnel beszélni.
– Ó, valóban! – mondá Lorry, miközben fülével feléje hajolt és
ugyanakkor a távol ülő cég felé pillantott.
– Éppen abban a járatban vagyok, – mondá Stryver, bizalmasan
rákönyökölve az iróasztalra, amely ámbár nagy kettős asztal volt, félig
sem volt elegendő az ő számára – Lorry ur, hogy kedves kis barátjának,
Miss Manettenek házassági ajánlatot tegyek.
– Ó, én drágám! – kiáltott fel Lorry állát vakarva és kétkedően nézett
látogatójára.
– Ó, én drágám, uram? – ismételte Stryver és hátralépett. – Ó, ön
drágája, uram? Mit ért ez alatt Lorry ur?
– Hogy én mit értek? – válaszolt a kereskedő. – Természetesen, csak
barátságosat és elismerőt, hogy önre nagy megtiszteltetés, és… hogy
egyszóval mindazt gondolom, amit csak kiván. De valóban… Ön tudja,
Stryver ur… – Lorry szünetet tartott és a legkülönbözőbb módon rázta
fejét, mintha akarata ellen füzné hozzá elméjében:
– Ön tudja valóban, hogy ön sok, nagyon is sok!
– Nos, – mondá Stryver, miközben harcias kezével az asztalra ütött,
szemét kidüllesztette és nagyot lélegzett – ha jól értem önt, Lorry ur,
engem fölakasztanak.
Lorry megigazitotta kicsiny parókáját mindkét füle mögött, mintha ilyen
módon könnyebben jutna célhoz és irótolla szárnyát harapdálta.
– Az ördögbe is, uram, – mondá Stryver reábámulva – talán nem vagyok
elfogadható?
– Ó, Istenem, igen. Igen. Ön elfogadható. – mondá Lorry – ha ön azt
mondja, hogy elfogadható, akkor elfogadható is.
– Nem vagyok vagyonos? – kérdé Stryver.
– Ó, ha ön vagyonról beszél, ön vagyonos, – mondá Lorry.
– És nem haladok-e előre?
– Ha ön haladni akar, ön tudja, hogy abban senki sem kételkedhetik, –
mondá Lorry, örülve, hogy még valamit helyeselhet.
– Mi a csodát gondol tehát, Lorry ur? – kérdezte Stryver láthatóan
elcsüggedve.
– Nos! Én… Mostan szándékozik odamenni? – kérdezte Lorry.
– Egyenesen! – mondá Stryver és öklével az asztalra ütött.
– Akkor én azt hiszem, hogy az ön helyében nem mennék.
– Miért? – kérdezte Stryver. – Most sarokba szoritom – és ujjával
megfenyegette, mintha az esküdtszék előtt állana. – Ön kereskedő és
kell, hogy oka legyen. Adja az okát. Miért nem menne?
– Mert – mondá Lorry – ilyen szándékkal nem mennék oda anélkül, hogy
előbb meggyőződtem volna arról, hogy sikerrel járok.
– Ördögbe is! – kiáltott Stryver. – Ez már mégis sok!
Lorry a távoli cégre, majd pedig a dühös Stryverre tekintett.
– Itt van egy kereskedő, egy idős ember, egy tapasztalt ember, egy
bankban – mondá Stryver – és miután három főokot fölsoroltam, mely
biztos sikerhez vezet, azt mondja, hogy erre nincs okom. És ezt mondja
és feje a nyakán van. – Stryver megjegyzése szinte ugy hangzott, mintha
kevésbbé különösnek találta volna, ha ezt levágott fejjel mondta volna.
– Ha sikerről beszélek, akkor a fiatal hölgynél való sikert gondolom. És
ha azokról az indokokról beszélek, melyek a sikert valószinüvé teszik,
akkor olyan okokat és indokokat gondolok, melyek a fiatal hölgyre
hatással vannak. A fiatal hölgy, jó uram, – mondá Lorry Stryver karját
gyöngéden simogatva – a fiatal hölgy. A fiatal hölgy az első.
– Ön tehát azt akarja mondani, Lorry ur, – mondá Stryver ismét az
asztalra könyökölve – hogy a szóban forgó fiatal hölgy, az ön jól
megfontolt véleménye szerint, negédes bolond?
– Ezt éppen nem. Csak azt akarom önnek mondani, Stryver ur, – mondá
Lorry elpirulva – hogy senkitől sem türök becsmérlő szót, erre a fiatal
hölgyre vonatkozóan, és hogy ha ismernék egy férfit, – amit nem remélek
– akinek izlése olyan durva, akinek a viselkedése oly aljas és
fenhéjázó, hogy nem tud tartózkodni attól, hogy tiszteletlenül beszéljen
arról a fiatal hölgyről, itten ennél az asztalnál, még Tellsonék sem
volnának képesek megakadályozni abban, hogy neki véleményemet alaposan
megmondjam.
Az a körülmény, hogy bosszuságát elfojtani kényszerült, Stryver
véredényeit veszedelmes állapotba hozta, mikor rákerült a sor, hogy
dühös legyen; Lorry véredényei, bármilyen rendszeresen folyt is bennük a
vér, sem voltak jobb állapotban most, hogy őreá került a sor.
– Ez az, amit mondani akartam, uram – mondá Lorry. – Kérem, nehogy
tévedés legyen közöttünk.
Stryver egy ideig egy vonalzó végét szopogatta és azután egy dallamot
vert vele a fogain, amitől bizonyára fogfájást kapott. Végre megtörte a
zavart csendet e szavakkal:
– Ez valami teljesen uj dolog reám nézve, Lorry ur. Ön határozottan azt
tanácsolja nekem, hogy ne menjek Sohóba és ajánljam föl kezemet,
_magamat_, a King Bench Bar Stryverét?
– Tanácsomat kéri, Stryver ur?
– Mindenesetre.
– Nagyon helyes. Megadom; ön megismételte szóról-szóra.
– Erre nem válaszolhatok egyebet, – nevetett erre Stryver
kényszeredetten – hogy ha! ha! ilyen még nem történt a multban, a
jelenben s nem fog történni a jövőben sem.
– Értsen meg, – folytatta Lorry – mint kereskedőnek egyáltalában nincsen
jogom, hogy erről az ügyről beszéljek, mert mint kereskedő semmit sem
tudok erről. De ugy beszéltem, mint öreg ember, aki Miss Manettet
karjain hordozta, aki Miss Manettenek és atyjának a bizalmas barátja és
mindkettőt nagyon szereti. Ne felejtse el, hogy nem én kértem a
bizalmat. Hiszi-e most, hogy nincsen igazam?
– Nem én – mondá Stryver fütyörészve. – Nem vállalhatom magamra, hogy
harmadik személy számára józan észt találjak, csak a magam részére
kereshetem. Én józan észt föltételezek bizonyos embereknél; ön
szentimentális hülyeséget tételez föl. Ez uj dolog rám nézve. De önnek
talán igaza van.
– Amit én föltételezek, Stryver ur, azt én magam akarom értelmezni. És
értsen meg, uram, – mondá Lorry hirtelen ismét elpirulva – nem türöm,
még itt Tellsonéknál sem, hogy azt helyettem bárki is értelmezze.
– Na! Bocsánatát kérem – mondá Stryver.
– Megadom. Köszönöm. Tehát, Stryver ur, amit mondani akartam önnek:
fájdalmas lehetne önre nézve, hogy tévedését belássa, fájdalmat
okozhatna Manette doktornak, ha arra kényszerülne, hogy az ügyet önnek
megmagyarázza, nagyon fájdalmas lehetne Miss Manettere nézve, hogy az
ügyet önnek megmagyarázza. Ön tudja, hogy abban a szerencsében és
kitüntetésben részesülök, hogy a családdal bizalmas barátságban vagyok.
Ha kivánja, szivesen megkisérelem, anélkül, hogy ön bármilyen módon
kötve volna ezáltal, anélkül, hogy önt képviselném, hogy azt a
megfigyelést, melyen tanácsom alapult, néhány uj, különösen ezt a célt
szolgáló ujabb megfigyeléssel kijavitsam. Ha aztán akkor sincsen
megelégedve, akkor már csak az marad hátra, hogy személyesen győződjék
meg mindenről; mig ha megelégszik azzal és tanácsom az lesz, ami mostan
volt, akkor az érdekeltek mind meg vannak kimélve. Mit mond ehhez?
– Mennyi ideig tartóztatna engem még a városban?
– Ó! Ez csak néhány óra kérdése. Még ma este elmehetnék Sohóba és azután
hivatalába jöhetnék.
– Helyes, legyen ugy – mondá Stryver. – Nem megyek most oda, nem olyan
sietős a dolog; beleegyezem és elvárom önt ma este. Jó reggelt!
Stryver azután megfordult és kirohant a bankból, miközben annyira
megrázta a levegőt kimenetele közben, hogy a számlálóasztal mögött levő
két ókori alkalmazott minden meglevő erejét igénybe vette, hogy
meghajlás közben annak a levegőnyomásnak is ellene tudjon állni. Ezeket
a tiszteletreméltó, erőtlen személyeket a közönség mindig hajlongni
látta és általános volt a hit, hogy mikor üzletfelük előtt meghajoltak
távozásakor, az üres hivatalban is még tovább hajlongtak addig, mig egy
uj üzletfelet ilyen módon be nem vontak.
Az ügyvédnek elég éles volt az esze, hogy eltalálja, hogy a bankár nem
nyilatkozott volna olyan határozottsággal, ha kevésbbé alapos oka lett
volna erre, mint a morális bizonyosság. Bármennyire is készületlen volt
arra, hogy ilyen nagy pilulát lenyeljen, de lenyelte.
– És most – mondá Stryver, törvényszéki mozdulattal megfenyegetve a
Templet, mikor a pilula már lenn volt – ebből ugy kerülök ki, hogy itten
mindenki visszás helyzetbe kerül.
Az Old Bailey hadvezető művészetének egy darabja volt ez, melyben ő
vigasztalást talált.
– Engem nem visz visszás helyzetbe fiatal hölgy – mondá Stryver. – Én
majd elvégzem ezt az ön érdekében.
Mikor tehát Lorry este tiz órakor Stryvernél beállitott, egy csomó könyv
és irás között ült, melyet erre a célra halmozott föl és ugy látszott,
hogy semmire sem gondolt olyan keveset, mint a reggeli beszélgetésre.
Sőt meglepettnek látszott, mikor Lorryt meglátta, szórakozott volt és
gondolatai egészen más dologgal voltak elfoglalva.
– Ott voltam Sohóban – mondá a jólelkü követ, miután egy félóra hosszat
azon fáradozott, hogy őt arra birja, hogy a beszélgetést a kérdéses
ügyre terelje. – Sohóban voltam.
– Sohóban? – ismételte Stryver hidegen. – Ah, igaz! Mire is gondolok!
– Nincsen kétségem, hogy ma reggel teljesen igazam volt – mondá Lorry. –
Ebbeli véleményem megerősödött és igy megismételem tanácsomat.
– Biztositom, – mondá Stryver a legbarátságosabb hangon – hogy sajnálom
önt és sajnálom a szegény apát is. Tudom, hogy ez mindig fájó seb lesz a
családban; de ne beszéljünk róla többet.
– Nem értem önt – mondá Lorry.
– Elhiszem, – válaszolt Stryver fejével bólintva, csillapitotta őt,
mintha az ügynek véget óhajtana vetni – nem baj, nem baj!
– De igenis baj – vetette Lorry közbe.
– Nem, semmi; biztositom, hogy semmi. Minthogy józan észt tételeztem fel
ott, ahol józan ész nincsen és dicséretreméltó törekvést ott, ahol
dicséretreméltó törekvés nincsen, én beláttam tévedésemet és semmi baj
sem történt. Fiatal leányok gyakran követtek el hasonló balgaságot és
gyakran megbánták azt szegénységben és elhagyatottságban. Önzetlen
szempontból sajnálom, hogy az ügyből semmi sem lett, mert másokra nézve
anyagi tekintetben szerencse lett volna; önző szempontból örülök, hogy
nem lett semmi belőle, mert anyagi tekintetben reám nézve hátrányos lett
volna. Alig szükséges megemlitenem, hogy nekem előnyöm nem lett volna
belőle. Baj nem történt. Én nem kértem meg a fiatal hölgy kezét, és
köztünk szólva, egyáltalában nem tudom, vajjon alaposabb megfontolás
után elmentem volna-e olyan messzire. Lorry ur, üresfejü leányok balga
szeszélyei és meggondolatlansága nem ellenőrizhető, ne is remélje azt,
különben mindig csalódik. Most pedig ne beszéljünk többet erről.
Mondhatom, hogy sajnálom ezt, mások miatt, de meg vagyok elégedve magam
miatt. És valóban nagyon le vagyok önnek kötelezve, hogy megengedte azt,
hogy önnél ez irányban tapogatózzam és hogy ön tanácsot adott nekem; ön
jobban ismeri a fiatal hölgyet, mint én. Önnek igaza volt, nem hozzám
való.
Lorry annyira elképedt, hogy szinte bután bámult Stryverre, amint ez őt
az ajtó felé szoritotta olyan arckifejezéssel, amelyből fitogtató
nagylelküség, kimélet és jóakarat áradt az ő gyarló fejére.
– Vigasztalódjék, kedves uram, – mondá Stryver – ne beszéljen többet
róla; ismétlem, köszönöm az engedelmet, hogy önnél tapogatózhattam. Jó
éjt!
Lorry künn volt az éjszakában, mielőtt tudta volna, hogy hol van.
Stryver divánján hevert és a szoba mennyezetére bámult.