– Sydney, – szólott Stryver ugyanazon éjjel vagy reggel sakáljához –
keverj még egy puncsot; valamit akarok neked mondani.
Sydney az éjjel kétszerannyit dolgozott, az előtte való éjjel is, sőt az
az előtt való éjjel is, egymásután sok éjjelen át; a hosszu
törvényszünet kezdete előtt Stryver aktái között alapos tisztogatást
rendezett. A tisztogatással végre elkészült; Stryver hátraléka mind fel
volt dolgozva; minden el volt intézve, mig november hava megérkezik
légköri és jogi ködével együtt és ujabb magot hoz a malomba.
Sydney ily nagy megerőltetés ellenére nem lett sem vidámabb, sem
józanabb. Jó csomó külön nedves törülközőre volt szüksége, hogy az
éjszakán keresztülcipelődjék; megfelelő külön bormennyiség előzte meg a
törülközőket; nagyon fáradtnak látszott, mikor letépte turbánját és a
mosdótálba dobta, amelybe azt a megelőző hat órán át időközönkint
bemeritette.
– Megcsinálod-e azt a puncsot? – kérdé Stryver, aki kényelmesen, kezét
övébe dugva, hevert a divánon és onnan nézett körül.
– Meg.
– Nos, hallgass ide! Valamit mondok neked, ami alkalmasint meglep és
arra késztet, hogy ne higyj engem olyan állatnak, amilyennek rendszerint
hiszel. Házasodni szándékozom.
– Igazán?
– Igen. És nem pénzért. Mit mondasz ehhez?
– Nem vagyok abban a helyzetben, hogy sokat mondjak. Ki az?
– Találd el!
– Ismerem őt?
– Találd el!
– Én ugyan nem szándékozom találgatni reggel öt órakor, mikor az agyvelő
fő és forr a fejemben. Ha azt akarod, hogy találgassak, hivj meg ebédre.
– Jó, tehát megmondom – mondá Stryver, miközben lassan ülőhelyzetbe
emelkedett. – Sydney, szinte kétségbeesem azon, vajjon megértesz-e majd
engem, minthogy te érzéstelen kutya vagy.
– És te – válaszolt Sydney szorgalmasan keverve a puncsot – érzékeny,
poétikus lélek vagy.
– Eredj! – válaszolt Stryver dicsekvően nevetve. – Ámbár nem tartok
igényt arra, hogy egy románcnak legyek a tárgya (mert remélem, hogy azt
én jobban tudom), mégis én gyöngédebb érzelmü fiu vagyok, mint te.
– Szerencsésebb vagy, talán ezt akarod mondani.
– Nem azt akarom mondani. Azt gondolom, hogy én olyan ember vagyok,
akihez több… több…
– Mondd, udvariasság, minthogy éppen akörül vagy – segitette őt Carton.
– Jó! Mondjuk, udvariasság. Az én véleményem az, – mondá Stryver
pöffeszkedve barátja előtt, amint az a puncsot elkészitette – hogy én
olyan ember vagyok, aki többet törődik azzal, hogy kellemes legyen, aki
többet fárad, hogy kellemes legyen, aki jobban érti, hogy mi módon
legyen kellemes hölgytársaságban, mint te.
– Folytasd – mondá Carton Sydney.
– Nem. De mielőtt folytatom, – mondá Stryver, fejét rázva az ő
hetvenkedő modorában – ezt kell megmondanom. Te annyiszor voltál Manette
doktor házában, mint én, talán még többször is. Valóban, szégyeltem
magam ottan a te mogorvaságod miatt. Olyan hallgatag, olyan buskomor
hangulatban voltál, hogy, lelkemre mondom, szégyeltem magam miattad,
Sydney.
– Olyan emberre, mint te, akinek olyan nagy a törvényszéki praxisa,
nagyon jótékony hatásu lehet, ha valami miatt szégyenkezik, – válaszolta
Sydney – lekötelezettnek kellene érezni magadat velem szemben.
– Ilyen módon nem szabadulsz meg tőlem, – válaszolt Stryver – nem,
Sydney, kötelességem, hogy ezt megmondjam neked és arcodba mondom, hogy
javadra váljék, hogy te ilyen társaságban ördöngösen rossz hangulatban
vagy. Te kellemetlen fickó vagy!
Sydney tele pohárral ivott a puncsból, melyet elkészitett, és nevetett.
– Nézz meg engem, – mondá Stryver kiegyenesedve – nekem kevesebb
szükségem van arra, hogy kellemessé tegyem magamat, mint neked,
mivelhogy én függetlenebb viszonyok között vagyok. És miért teszem
mégis?
– Még eddig sohasem láttam, hogy ezt teszed – dörmögte Carton.
– Azért teszem, mert ez a politikám, ez az elvem. És nézz reám! Előbbre
jutok.
– De nem jutsz előbbre házassági terveidnek a magyarázásával – válaszolt
Carton közönyös arccal. – Szeretném, ha amellett megmaradnál. Ami pedig
engemet illet, hát sohasem fogod megérteni, hogy én javithatatlan
vagyok?
Ezt a kérdést keserüség látszatával intézte hozzá.
– Nem hivatásod, hogy javithatatlan légy – volt barátja válasza, mely
nem hangzott nagyon békitő módon.
– Nekem nem hivatásom egyáltalán, hogy létezzem – mondá Carton. Ki az a
hölgy?
– A név emlitése ne érintsen kellemetlenül, Sydney, – mondá Stryver,
hencegő barátsággal készitvén őt elő arra, amit elmondandó volt – mivel
tudom, hogy te felét sem gondolod annak, amit mondasz; és ha gondoltad
is mind, annak sincsen fontossága. Azért csinálom ezt a bevezetést,
mivel te egyszer fitymáló hangon emlitetted ezt a fiatal hölgyet
előttem.
– Én?
– Bizonyosan; ebben a szobában.
Carton Sydney puncsára, majd önelégült barátjára tekintett; megitta
puncsát és ismét önelégült barátjára tekintett.
– Te a fiatal hölgyet aranyhaju babának mondottad. A fiatal hölgy Miss
Manette. Ha te olyan ember volnál, akiben van ilyenfajta érzés vagy
gyöngédség, Sydney, akkor neheztelnem kellett volna ezért a
kifejezésért; de te nem vagy ilyen. Nálad teljesen hiányzik ez az érzés;
azért nem bosszant már, ha arra a nyilatkozatodra gondolok; mint ahogy
olyan embernek festményemről mondott itélete nem bosszantana, akinek a
festészethez nincsen szeme; vagy zenedarabomról, akinek nincsen hallása.
Carton Sydney nagy hévvel itta a puncsot, tele poharakkal itta és
barátjára nézett.
– Most tudsz mindent, Syd – mondá Stryver. – Vagyonnal nem törődöm; ő
bájos teremtés; és én föltettem magamban, hogy kedvem szerint
cselekszem; általában azt hiszem, hogy én megengedhetem magamnak azt,
hogy kedvem szerint cselekedjem. Bennem olyan férjet kap, aki már
meglehetősen jó módban van, aki gyorsan emelkedik és aki kissé kiválik;
szerencse őreá nézve, de ő megérdemli. Csodálkozol-e?
Carton még mindig puncsot ivott és ezt válaszolta:
– Miért csodálkoznám?
– Helyesled?
Carton még mindig puncsot ivott és ezt válaszolta:
– Miért ne helyeselném?
– Helyes! – mondá barátja, Stryver. – Sokkal könnyebben veszed, mint
elképzeltem és önzetlenebb vagy irányomban, mint reméltem; ámbár jól
tudod, hogy a te régi iskolatársad erős akaratu férfi. Igen, Sydney,
megelégeltem ezt az életet, nincsen benne változatosság; érzem, hogy
kellemes dolog egy férfira nézve, ha otthona van, ahol időzhet, ha kedve
tartja (ha nincsen, kimaradhat) és érzem, hogy Miss Manette minden
helyzetben jól fest és nekem csak becsülést hozhat. Erre határoztam el
magamat. És most, Sydney, öreg fiu, veled is akarok egy szót beszélni
jövődről. Rossz uton vagy, tudod. Nem ismered a pénznek értékét, nagyon
könnyelmüen élsz és egy szép napon ott fekszel majd betegen és
szegényen; valóban ápolóról kell gondoskodnod.
Ezt olyan jóakaró pártfogással mondotta, hogy kétszer kövérebbnek és
négyszeresen sértőbbnek látszott, mint amilyen volt.
– Mondom neked, – folytatta Stryver – nézz utána. Én utánanéztem a magam
más módja szerint; nézz utána te is, a magad más módja szerint. Házasodj
meg. Szerezz valakit, aki gondoskodik rólad. Ne törődj azzal, hogy nem
gyönyörködtet az asszonyok társasága, hogy nem értesz hozzá és nincsen
hozzávaló érzéked. Keress valakit, keress valami tisztességes asszonyt,
akinek kis vagyona van – valami gazdasszonyt vagy lakásbérbeadót – és
vedd el feleségül; borus napok jöhetnek. Ez való _neked_. Nos, fontold
meg, Sydney.
– Majd megfontolom – mondá Sydney.