Több hónap, számszerint tizenkettő telt el; Darnay Károly Angliában
telepedett le, mint a francia nyelv képzett tanitója, aki a francia
irodalomban is járatos volt. Manapság tanár volna, akkoriban tanitó
volt. Fiatal embereket tanitott, akiknek idejük és módjuk volt, hogy
olyan élő nyelv tanulmányozásával foglalkozzanak, melyet az egész
világon beszéltek; arra igyekezett, hogy izlésüket a tudás és képzelet e
tárháza felé irányitsa. Irogatott is erről jó angol stilusban és angol
nyelvre is forditott. Ilyen tanitókat akkoriban nem lehetett könnyen
találni; egykori hercegek és jövendőbeli királyok még nem foglalkoztak
nyelvtanitással és a Tellson főkönyveitől tönkrejutott nemesség nem tünt
még el, hogy szakács- vagy ácsmesterséget folytasson. Olyan tanitó volt,
akinek a tudása és képzettsége a tanitásban szokatlanul kellemes és
hasznos módon érvényesült; forditásai is előkelők voltak, mert
munkájában a szókincs ismeretén kivül egyebet is kifejezett, ugy hogy az
ifju Darnay csakhamar ismert és keresetté vált. Jól ismerte hazája
viszonyait is és az ezek iránt való érdeklődés mindinkább fokozódott.
Igy aztán kitartó szorgalmával és fáradhatatlan tevékenységével
boldogult is.
Nem remélte, hogy Londonban aranyat lel az utca kövezetén, sem azt, hogy
rózsák között fog pihenni. Ilyen vérmes reményekkel aligha boldogult
volna. Munkát remélt, meg is találta és legjobb tudása szerint el is
végezte. Ez volt boldogulásának a módja.
Idejének egy részét Cambridgeben töltötte, ahol egyetemi hallgatókat
tanitott, mint valami türt csempész, aki latin és görög helyett európai
nyelveket csempészett a vámházba. Idejének többi részét Londonban
töltötte.
Attól az időtől kezdve, hogy a paradicsomban örökös volt a nyár, egész
napjainkig, mikor az elüzöttek vidékén majdnem állandó a tél, a
férfivilág változatlanul egy uton haladt, – Darnay Károly utján – a
szerelem utján.
Veszedelme órája óta szerette Manette Luciet. Sohasem hallott oly bájos,
oly kellemes hangot, mint az ő szánakozása hangját. Sohasem látott
arcot, melynek szépsége oly gyöngéd volt, mint az övé, mikor megásott
sirja szélén vele szembesitették. De ezt az érzelmet egy szóval sem
emlitette előtte. Egy év telt már el az elhagyatott kastélyban
elkövetett gyilkosság óta. Mily messze volt tőle, hosszu, poros utaival,
messze tul a tengeren – a szilárd kőkastély álom ködének tünt fel előtte
– és ő még egy szóval sem árulta el neki szivének állapotát.
Meg volt ennek az oka, ezt ő jól tudta. Nyári nap volt ismét, kevéssel
azelőtt érkezett Londonba egyetemi elfoglaltságából, mikor Soho csöndes
sarka felé tartott, hogy Manette doktor előtt érzelmeit kitárja. Nyári
este volt, tudta, hogy Lucie Miss Pross-szal kisétált.
A doktor ablakmelletti karosszékében ülve olvasott. Fokonkint
visszanyerte energiáját, mely hosszas szenvedésében megóvta őt, és azt
még érezhetőbbé is tette. Most valóban energikus férfi volt, céltudatos,
nagy akaraterejü és élénken tevékeny. Visszanyert energiájában néha
kissé szeszélyes és hirtelen természetü volt, ilyennek mutatkozott többi
visszanyert képességében is; de ez a hangulata nem volt gyakran
észrevehető és mindinkább csökkent.
Sokat tanulmányozott, keveset aludt, nagy erőltetést könnyen türt el és
egyformán vidám volt a hangulata. Darnay Károly lépett most be hozzá;
mikor meglátta őt, könyvét félretette és kezét feléje nyujtotta.
– Darnay Károly, örülök, hogy láthatom. Már három-négy nap óta várjuk
visszaérkezését. Stryver és Carton Sydney mind a ketten itt voltak
tegnap, és azt mondották, hogy ön már régen esedékes.
– Érdeklődésük nagyon lekötelez, – válaszolt azokra vonatkozóan kissé
hüvösen, de a doktorral szemben meleg érzelemmel – Miss Manette?
– Jól van, – mondá a doktor, mikor ő megállott – és visszatérése öröm
mindannyiunkra. Háztartási ügyekben jár el, de hamar itthon lesz.
– Manette doktor, tudtam, hogy ő nincsen otthon. Felhasználtam az ő
távollétének alkalmát, hogy önnel beszélhessek.
Zavart hallgatás állott be.
– Igen? – mondá a doktor látható kényszerrel. – Hozza közelebb székét és
beszéljen.
A széket illetően engedelmeskedett, de ugy látszott, hogy a beszélést
kevésbbé könnyünek találta.
– Abban a szerencsében részesültem, Manette doktor, – kezdé el végre –
hogy bizalmas vagyok itten, már körülbelül másfél éve és remélem, hogy a
tárgy, melyet érinteni óhajtok, nem fogja…
A doktor kezét kinyujtva, félbeszakitotta őt, hogy megállásra birja. Egy
ideig kezét kinyujtva tartotta, majd visszavonva igy szólott:
– Lucieről van szó?
– Igen.
– Minden időben nehezemre esik, hogy róla beszéljek. Különösen nehéz,
mikor hallom a hangot, amelyen róla beszél, Darnay Károly,
– Ez a hang az őszinte bámulat, igaz hódolat és mély szerelem hangja,
Manette doktor! – mondá tiszteletteljesen.
Ismét zavart szünet állott be, mielőtt az apa válaszolt.
– Elhiszem, méltányolom, elhiszem.
Kényszere oly nyilvánvaló volt és annyira látható volt az is, hogy az az
említett kérdésnek szőnyegre való hozatalától származik, hogy Darnay
Károly habozott.
– Folytassam, uram?
Ujabb szünet.
– Igen, folytassa.
– Sejti, hogy mit akartam mondani, ámbár nem tudhatja, hogy milyen
komolyan gondolom, mily komolyan érzem azt, anélkül, hogy ismerné szivem
belsejét, a reményt, a félelmet és a kétséget, mely már olyan régen
eltölt. Kedves Manette doktor, szeretem leányát, vonzalommal,
bensőséggel, önzetlenül, imádattal. Ha volt valaha szerelem a világon,
ugy én szeretem őt. Ön is szeretett, régi szerelme beszéljen érdekemben!
A doktor elfordult arccal ült ottan, szemét a földre szegezte. Az utolsó
szavak hallatára ismét hirtelen kinyujtotta karját és kiáltott…
– Csak ezt ne, uram! Ne emlitse! Könyörgök, ne emlékeztessen reá!
Kiáltása valódi fájdalomról tanuskodott, ugy hogy még sokáig ott
csengett Darnay Károly fülében, miután már régen elhangzott. Kinyujtott
kezével feléje intett, mintha Darnayt arra kérné, hogy szünetet tartson.
Ő annak magyarázta és hallgatott.
– Bocsásson meg – mondá a doktor halk hangon, néhány pillanat mulva. –
Nem kételkedem, hogy szereti Luciet; ez irányban nyugodt lehet.
Székében feléje fordult, de nem nézett reá, tekintetét sem forditotta
feléje. Állát kezére támasztotta és fehér haja beárnyékolta arcát…
– Beszélt Lucievel?
– Nem.
– Nem is irt neki?
– Soha.
– Szükkeblüség volna, ha nem akarnám látni, hogy ez az önmegtagadás az
atya iránt való kiméletből származik. Az atya köszönetet mond önnek.
Kezét nyujtotta; de szeme nem követte kezét.
– Tudom, – mondá Darnay tiszteletteljesen – tudnom kell, Manette doktor,
hiszen együtt láttam önöket nap-nap után, hogy ön és Miss Manette között
olyan szokatlan, megható vonzalom van, oly bensően összefügg a
körülményekkel, amelyekből származott, hogy kevés a hozzáfogható, még az
atya és gyermeke közötti gyöngédségben is. Tudom, Manette doktor, –
kell, hogy tudjam – hogy az ő vonzalma egyesült a leány
kötelességtudásával, aki hajadonná serdült, hogy szivét teljesen eltölti
a gyermek szeretete és bizalma. Tudom, hogy neki gyermekkorában nem
voltak szülei és hogy ő mostani korának és jellemének egész
állhatatosságával és bensőségével csügg önön és hogy ő egyesiti ezzel az
előbbi idők vonzalmát és bizalmát, melyben ön reánézve még elveszett
volt. Nagyon jól tudom, hogy ha ön a tulvilági életről került volna
vissza hozzá, az ő szemében ön még akkor sem volna szentebb vonzalommal
körülvehető, mint amilyent mostan állandóan tanusit ön iránt. Tudom,
hogy ha ő önt megöleli, a csecsemő, a gyermek, a hajadon karja öleli
egyszerre. Tudom, hogy ő ön iránt való szeretetében anyját látja és
szereti, mikor az az ő korában volt, látja és szereti önt, mikor ön az
én koromban volt, szereti megtört szivü anyját, szereti önt végtelen
szenvedésében és áldott felépülésében. Tudtam ezt éjjel-nappal, mióta
ismerem önt otthonában.
Az atya szótlanul ült, arca a föld felé fordult. Lehellete meggyorsult,
de az izgalomnak minden egyéb jelét elnyomta.
– Kedves Manette doktor, minthogy ezt mindig tudtam és őt és önt ettől a
szent fénytől övezetten láttam mindig, hallgattam, hallgattam addig,
amig a férfi szive képes erre. Éreztem és érzem most is, hogy ha
szerelmemet – még az én szerelmemet is – kettőjük közé helyezem, hogy
akkor én, az ön élete történetébe nem teljesen odaillő elemet vegyitek.
De szeretem őt. Isten a tanum, hogy szeretem őt.
– Elhiszem – válaszolt az atya gyászos hangon. – Már régen gondoltam.
Elhiszem.
– De ne higyje, – mondá Darnay, kit a panaszos hang szemrehányóan
érintett – hogy ha életkörülményeim olyanok volnának, hogy kettejüknek
meg kellene válni, abban az esetben, ha valaha oly szerencsés lehetnék,
hogy őt feleségemnek mondhatnám, hogy egyetlen egy szóval is emlitettem
volna ezt, amit most elmondottam. Tudom, hogy reménytelen lett volna és
azonkivül tudom azt is, hogy nemtelen volna. Ha ennek csak a lehetősége
is – még a távoli évekre is – felülkerülhetett volna agyamban, vagy
elrejtőzhetett volna szivemben, akkor én mostan ezt a tiszteletreméltó
kezet nem érinthetném.
E szavaknál kezét az atyáéra tette.
– Nem, kedves Manette doktor. Éppen ugy, mint ön, Franciaországnak
önkéntes számüzöttje vagyok; mint önt, engem is elüzött a haza
ziláltsága, elnyomatása és nyomora; mint ön, én is igyekszem, hogy tőle
távol, munkámból megéljek és boldogabb jövőben bizzam; csak azt remélem,
hogy önnel sorsát, életét, otthonát megoszthatom és haláláig hüséges
társa lehetek. Nem hogy megosszam Lucievel az ő privilégiumát, mint az
ön gyermeke, társa és barátja, hanem hogy segitségére legyek és őt
szorosabban füzzem önhöz, ha ez ugyan lehetséges.
Keze még mindig az atyáén pihent, ő viszonozta az érintését, de nem
hidegen, és kezét a szék támláján pihentetve először tekintett föl a
beszélgetés kezdete óta. Arcán látszott a küzdelem nyoma, küzdött azzal
az alkalmilag jelentkező kifejezéssel az arcán, melyben megvolt a
hajlandóság arra, hogy gyanakvó kétséggé és félelemmé változzék.
– Ön olyan érzelemmel, oly férfiasan beszél, Darnay, hogy szivem egész
melegével köszönetet mondok önnek és föltárom érzelmemet – amennyire
lehet. Van-e oka arra, mely megerősiti abban a hitében, hogy Lucie is
szereti önt?
– Nincs. Még eddig nincs.
– Az volt-e ennek a bizalmas beszélgetésnek a közvetlen célja, hogy
erről tudomásommal meggyőződést szerezzen?
– Még az sem. Hetekkel ezelőtt talán nem lett volna bizalmam, hogy ezt
megtegyem; lehet, hogy meglesz a bizalmam (talán tévedek, talán nem)
holnap.
– Tanácsot kér tőlem?
– Nem, uram. Valószinünek tartom azonban, hogy ha módjában van és
helyesnek tartja, tanácsol valamit.
– Igéretet vár tőlem?
– Azt.
– Milyet?
– Nagyon jól tudom, hogy ön nélkül reményem sem lehetne. Nagyon jól
tudom, hogy még ha Miss Manette e pillanatban szivébe zárt volna is, –
ne gondoljon annyira elbizakodottnak, hogy ennyit föltételezek – ezt a
helyet atyja iránt való szeretetének rovására nem tarthatom meg.
– Ha ez a helyzet, belátja-e, hogy ez másrészt milyen következménnyel
jár?
– Teljesen megértem, hogy bármely kérő érdekében atyjának egy szava
mindennél fontosabb a világon. Ez okból, Manette doktor, – mondá Darnay
szerényen, de határozottan – ezt a szót kérem öntől, még életem árán is.
– Erre nézve biztos vagyok. Darnay, titkok éppen ugy keletkeznek
szenvedelmes szerelemből, mint hosszas távollétből. Az előbbi esetben ez
a titok mély, bonyolult és nehezen felderithető. Lucie leányom ebben az
egy tekintetben, ilyen titok reám nézve. Szive állapotáról fogalmam
sincsen.
– Szabad-e kérdeznem, uram, hiszi-e, hogy… minthogy ő habozott, az atya
folytatta a mondatot.
– Más valaki szándékozik-e őt feleségül kérni?
– Ezt akartam mondani.
Az apa megfontolta előbb kissé a választ.
– Ön látta itten Carton urat. Stryver ur is itt van alkalmakkor. Ha
valakiről lehet egyáltalán szó, ugy csak e kettő közül az egyik lehet.
– Vagy mind a kettő – felelte Darnay.
– Nem gondoltam mind a kettőre. Sőt egyiket sem tartom valószinünek.
Igéretet kiván tőlem. Mi legyen az?
– Csupán azt kivánom, hogy ha Miss Manette a maga részéről ilyen
bizalmas dolgot hozna tudomására, mint amilyent én voltam bátor most
előadni, akkor legyen meggyőződve annak igaz voltáról, amit most
mondtam, és adjon hitelt is annak. Remélem, hogy van olyan jó véleménye
rólam, hogy személyem ellen nincsen kifogása. Nem emlitem többé, hogy
mily nagy becsben tartom ezt a véleményét, ez az egyedüli, amit kérek. A
föltételnek, melyet ennek az igéretnek a megadásához szab, és melynek
teljesitését kétségtelenül követelheti, azonnal megfelelek.
– Megigérem – felelte a doktor – minden feltétel nélkül. Elhiszem, hogy
szándéka tiszta és megbizható, olyan, amilyennek mondotta. Elhiszem,
hogy az a törekvése, hogy a köztem és a másik kedvesebb énem között levő
köteléket szorosabbra füzze és ne lazitsa. Ha ő bármikor is mondja majd
nekem, hogy az ő teljes boldogságához ön hozzátartozik, akkor önnek adom
őt. Ha, Darnay Károly, ha…
Az ifju hálásan szoritotta meg kezét, és kezeik még egymáson pihentek,
mikor az atya folytatta:
– Képzelődés, ok, félelem vagy bármi egyéb, régibb vagy ujabb keletü, ha
a férfi ellen szólna is, akit ő igazán szeret, – melyért a közvetlen
felelősség nem őt terheli – leányom érdekében minden el lesz felejtve. Ő
az én mindenem; több ő nekem, mint minden szenvedésem, több, mint a
jogtalanság, több mint… De hisz ez üres beszéd!
Különös módon szüntette meg beszédjét, és oly különös, merev volt
tekintete, mikor beszédében megakadt, hogy Darnay érezte, amint a saját
keze hideggé válik az övében, amely lassan eleresztette az ő kezét és
lehanyatlott.
– Valamit mondott, – szólt Manette doktor, miközben mosoly jelent meg az
arcán, – mit is mondott?
Nem tudta, hogy mit válaszoljon, mig eszébe nem jutott, hogy egy
föltételt emlitett. Mikor aztán visszaemlékezett erre, válaszolt.
– Hozzám való bizalmát hasonló bizalommal kell viszonoznom. A név,
melyet most viselek, nem igazi nevem; csekély változtatással az anyám
neve. Megnevezem azt is, és elmondom annak az okát is, hogy miért vagyok
Angliában.
– Álljon meg! – mondá a beauvaisi doktor.
– Azért óhajtom ezt megtenni, hogy annál inkább megérdemeljem bizalmát,
nincsen titkom ön előtt.
– Álljon meg!
Egy pillanat alatt a doktor mindkét kezével befogta füleit, a másik
pillanatban már mindkét kezét Darnay ajkaira tette.
– Mondja majd meg, ha kérdezem, ne most. Ha kérése kedvező lesz, ha
Lucie szereti önt, megmondja házassága reggelén.
– Megigéri?
– Szivesen.
– Adja kezét. Mindjárt itthon lesz és jobb, ha ma este nem lát mi
kettőnket együtt. Menjen! Isten áldja meg!
Sötét volt már, mikor Darnay eltávozott egy órával később és még
sötétebb volt, mikor Lucie hazaérkezett, egyedül sietett a szobába –
Miss Pross egyenest fölment a lépcsőn – és meglepődött, hogy olvasószéke
üres volt.
– Atyám! – kiáltá. – Kedves atyám!
Nem kapott választ, de hálószobájából tompa kalapálást hallott. Könnyü
lépéssel haladt át a közbeeső szobán, betekintett az ajtón és megrémülve
sietett vissza, siránkozva magában:
– Mit tegyek? Mit tegyek?
Habozása csak egy pillanatig tartott, visszasietett, a hálószoba ajtaján
kopogtatott és gyöngéd hangon hivta őt. A zaj megszünt Lucie hangjára és
Manette azonnal kijött hozzá s hosszu ideig járkáltak együtt föl és alá.
Lucie éjjel fölkelt ágyából és lejött, hogy atyja álmát megfigyelje.
Mélyen aludt. Szerszámai és befejezetlen munkája a szokott helyen
voltak.