Monseigneur, az udvar nagyhatalmu urainak egyike, kéthetenkint
megismétlődő fogadóestélyét tartotta párisi nagy palotájában.
Monseigneur belső termeiben tartózkodott, a szentek szentjében,
bámulóinak tömegétől távol. Monseigneur csokoládéját készült
elfogyasztani. Monseigneur képes volt sok mindenfélét könnyedén
elfogyasztani és néhány elégületlen azt állitotta, hogy meglehetős
gyorsasággal fogyasztja el Franciaországot; a reggeli csokoládé nem
juthatott torkába, a szakácson kivül négy erős férfi segitsége nélkül.
Igen. Négy férfi kellett ahhoz, mind a négy ragyogóan diszes
egyenruhában. Főnökük képtelen volt megélni kevesebb, mint két
aranyórával a zsebében, Monseigneur előkelő és izléses divatját
utánozta; négy férfi kellett ahhoz, hogy a boldog csokoládét Monseigneur
ajkaihoz juttassa. Egyik lakáj a csokoládésedényt a szent terembe hozta,
a második habossá verte kis szerszámmal, melyet erre a célra magával
hordott; a harmadik átnyujtotta a kitüntetett serviettet; a negyedik
(az, a két aranyórával) a csokoládét csészébe öntötte. Lehetetlen volt,
hogy Monseigneur a csokoládé felszolgálói közül egyet is nélkülözzön és
megtartsa előkelő helyzetét a bámuló égboltozat alatt. Sötét foltot
vetett volna cimerére, ha csokoládéját póriasan, csak három ember
szolgálta volna fel; kettő esetén bizton meghalt volna.
Monseigneur az elmult éjjel kis soupern vett részt, ahol a Comedie és a
Grande Opera bájosan volt képviselve. Monseigneur a legtöbb éjjelen kis
soupern vett részt igéző társaságban. Monseigneur oly udvarias és
fogékony volt, hogy a Comedie és Grande Operának sokkal nagyobb
befolyása volt az unalmas állami ügyekben, mint egész Franciaország
szükségletének. Franciaországra nézve szerencsés körülmény, és más
hasonlóan kitüntetett államokra nézve is mindig az! Angliára nézve is az
volt (példa kedvéért) a vidám Stuart szomoru napjaiban, aki eladta.
Monseigneurnek az általános állami ügyekről igazán nemes fogalma volt:
hadd menjen minden a maga utján; a különös állami ügyekre vonatkozóan
más szintén nemes eszméje volt: hogy minden az ő utjára menjen,
gyarapitsa az ő hatalmát és zsebét. Az ő általános és különös
gyönyöreire vonatkozóan Monseigneurnek az a másik valóban nemes ideája
volt, hogy a világ ezek számára teremtődött. Az ő bibliájának a szövege
(mely az eredetitől csak egy szóban különbözött, ez ugyan elég kevés)
igy hangzott: »Mert enyém a föld mind az ő bőségével mondja
Monseigneur.«
Monseigneur lassan ugyan, de arra a felfedezésre jutott, hogy ugy
magán-, mint állami ügyei bonyolódni kezdtek és mindkét rendbeli ügyei
részére nagybérlőt fogadott társul maga mellé. Az állami pénzügyek
részére, mert Monseigneur már semmit sem végezhetett velük, bérbe
kellett tehát adni valakinek, aki végez majd velük; magánpénzügyei
részére pedig, mert a nagybérlők gazdagok voltak, Monseigneur pedig
elszegényedett, mivel generációk éltek nagy fényüzésben és pazarlásban.
Monseigneur tehát testvérét kivette a zárdából, még idejében, hogy
elkerülje a halál fátyolát, a legolcsóbb ruhát, amit viselhetett, és egy
nagyon gazdag, ősökben szegény nagybérlőhöz férjhez adta. Ez a
nagybérlő, felszerelve az előirt pálcával, melynek tetején aranyalma
volt, ott volt most az előszobák társaságában, az emberek alázatosan
borultak le előtte – a felsőbb rendüeket, Monseigneur véréből valókat
kivéve, ezek, feleségét is közéjük számitva, mindig a legnagyobb
megvetéssel tekintettek le reá.
A nagybérlő gazdag ember volt. Harminc ló állott istállóiban, halljában
huszonnégy lakáj ült, feleségét hat nő szolgálta. Mint olyan egyén,
akinek nem volt más hivatása, mint hogy raboljon és zsákmányoljon, ahol
csak tud. A nagybérlő – kinek társadalmi tekintélyét házassága is
növelte – volt az egyedüli igazság azok között, akik aznap Monseigneur
palotájában megjelentek.
A termek, ámbár szép látványt nyujtottak és a kor izlésének és
művészetének minden változatával és diszével ékeskedtek, valójában nem
voltak egészséges ügynek mondhatók; a más helyeken tartózkodó, rongyokba
burkolt madárijesztőkre és hálósapkákra való tekintettel (pedig ezek nem
voltak olyan messzire, hogy a Notre Dame őrtornyaiból, melyek mind a két
szélsőségtől egyenlő távolságra voltak, mind a kettőt ne lehetett volna
megfigyelni) fölötte kényelmetlen ügynek volt mondható, – ha ugyan
Monseigneur palotájában ez az ügy valakire tartozott volna. A jelenlevők
között voltak katonatisztek haditudás nélkül; tengerészeti tisztek, akik
hajót sohasem láttak; hivatalnokok, akiknek hivatalukról fogalmuk sem
volt; arcátlan papok, akiknek gondolkodása oly világi volt, mint a
legrosszabb világié, akiknek szeme kéjvágyó, nyelve sikamlós, életmódja
még sikamlósabb volt; mind teljesen alkalmatlan arra, hogy hivatását
betöltse, mind aljasan hazug, mivelhogy azt állitotta, hogy hivatásával
foglalkozik, pedig mind közeli vagy távolabbi viszonyban Monseigneur
rendjéből való volt; az állami hivatalok, ahonnan még lehetett valami
hasznot kipréselni, velük voltak tele; tucatszámra lehetett őket
felsorolni. Voltak bőségesen olyanok is jelen, akik sem Monseigneurrel,
sem az állammal nem állottak közvetetlen öszeköttetésben, de éppen oly
kevéssé más valamivel, ami igazi, valódi; akik életük folyamán sohasem
kisérelték meg, hogy igazi földi célt tisztességes uton érjenek el.
Orvosok, akik nagy vagyont szereztek sohasem létezett betegségek ellen
való titkos szerekkel, Monseigneur előszobáiban mosolyogtak előkelő
betegeikre. Tervkovácsok, akik mindenféle gyógyszert fedeztek fel az
állam apróbb bajainak orvoslására, kivévén azt az egyet, hogy komoly
munkával egyetlenegy bünt kell gyökerestől kiirtani, – Monseigneur
fogadása alkalmával zagyva fecsegéseikkel telebeszélték mindenkinek a
fülét, akit csak megfoghattak. Istentagadó filozófusok, akik szavakkal
akarták a világot ujjáalakitani, kártyából épitettek babiloni tornyot,
hogy az eget ostromolják, ebben a Monseigneurnél összegyült gyönyörü
társaságban istentagadó vegyészekkel beszélgettek, akik aranycsinálással
foglalkoztak. Előkelő urak, akik a legkiválóbb nevelésben részesültek,
mely körülmény abban a sajátságos időben is – éppen ugy, mint mostan –
gyümölcseiben nyilvánult ugy, hogy teljesen közönyösek voltak minden
iránt, ami méltó arra, hogy az emberi sziv részvétét felkeltse,
Monsigneur palotájában teljes lelki kimerültség állapotában voltak
láthatók. Ezek a különböző notabilitások Páris előkelő világában olyan
otthonból kerültek ide, hogy Monseigneur összegyült imádói között a
kémeknek – ezek alkották az előkelő társaságnak több mint a felét –
nehéz dolguk lett volna, hogy ennek a légkörnek angyalai között egyetlen
nőt fedezzenek fel, akinek megjelenése és viselkedése anyára vallott.
Általában azon a puszta tényen kivül, hogy a gondot okozó kis
teremtménynek életet adtak – ezzel ugyan az anya neve még távolról sincs
megérdemelve – ilyesvalami a divatos világban ismeretlen volt.
Parasztasszonyok táplálták és nevelték a divatba nem illő kicsinyeket,
és hatvanéves bájos nagymamák ugy öltözködtek a souperhoz, mintha
huszévesek volnának.
A valótlanság fekélye torzitott el minden emberi teremtményt, mely
Monseigneurre várakozott. A legtávolibb teremben volt egy féltucat
kivételes ember, akiknek már néhány év óta bizonytalan sejtelmük volt
arról, hogy a világ ügyei rosszul állanak. Hogy ezeket az ügyeket ismét
helyes utra tereljék, ennek a féltucatnak fele tagja lett egy
fantasztikus convulsionista szektának és éppen azok tanácskoztak egymás
között: tajtékozzanak, dühöngjenek és tomboljanak-e epileptikusan ott a
hely szinén – hogy ilyen módon kiválóan érthető utmutatót állitsanak
Monseigneur jövőben való irányitására. Ezeken a derviseken kivül volt
ott még három más egyén is, egy másik szektának a tagjai, amely a
világot az »Igazság középpontjának« mondott zagyvalékkal akarta
megjavitani és azt állitotta, hogy az emberiség kikerült az igazság
középpontjából, – ez ugyan nem igényelt sok bizonyitást – de nem a
kerületéből és hogy ki ne repüljön a kerületéből és a középpontba
visszakerüljön, böjtölésre és szellemidézésre van szükség. Ehhez képest
sokat társalogtak a szellemekkel – és sok jót is vittek ezáltal végbe,
ami ugyan sohasem került nyilvánosságra.
Vigasztalásul szolgált az, hogy Monseigneur palotájának egész társasága
kifogástalanul volt öltözve. Ha tudták volna, hogy az itélet napja
csupán disznap, közülök mindegyik örök időkre megállotta volna a
vizsgálatot. A hajnak ez a fésülése, beporozása és kenegetése, az arcnak
a festése és müvészi kijavitása, a bátor kardoknak a látása, a szaglás
érzékének ez a gyöngéd tisztelete bizonyára mindent örök időkre megóvott
volna. A legjobb nevelésü előkelő urak apró függő harangocskákat
viseltek, melyek álmos mozgásuk közben csörögtek és csengtek; ez a
csengés és a selyem, brokát- és finom vászonnak suhogása olyan mozgást
idézett elő a levegőben, hogy Saint Antoinet és mardosó éhségét messzire
elsöpörte.
A ruha volt a csalhatatlan talizmán és varázs, mely mindent a maga
helyén megtartott. Mindenki álarcos bálhoz volt öltözve, mely sohasem
ért véget. Ez az álarcos bál a Tuileriák palotájától kezdve végig
Monseigneuron, az egész udvaron, a kamarákon, a törvényszékeken és az
egész társaságon, (a madárijesztők kivételével) egész a hóhérig terjedt,
aki fésülve, puderezve, aranypaszományos kabátban, félcipőben és fehér
selyemharisnyában végezte munkáját. Az akasztófáknál és kerekeknél – a
bárd ritkaság volt – Monsieur Paris ilyen csinos ruhában végezte a
dolgát. És ugyan ki kételkedett volna Monseigneur fogadónapjainak
társaságában az Urnak 1780-ik esztendejében azon, hogy ez a rendszer,
melynek gyökere a fésült, puderezett hóhér aranypaszomántos ruhában,
félcipőben és selyemharisnyában: nem éli tul a csillagokat!
Miután Monseigneur négy emberét terhétől megszabaditotta és csokoládéját
elfogyasztotta, kinyittatta a szentek szentélyének ajtaját és kilépett.
És aztán milyen volt az az alázatosság, a hajlott gerinc, a mosolygó
arc, az alacsony megalázkodás! A testi és lelki megalázkodásból az Ég
számára nem jutott semmi – ez volt egyik ok a sok közül, hogy
Monseigneur imádói nem alkalmatlankodtak ottan.
Monseigneur nyájasan vonult termein végig egész az igazság kerületéig;
itt igért valamit, amarra mosolygott, egy boldog rabszolgának egy szót
suttogott, egy másik felé kezével intett. Majd megfordult és ugyanazon
az uton visszafelé ment; bizonyos idő eltelte után a
csokoládészellemekkel ismét szentélyébe zárkózott, ezután nem látták
többé.
A szinjáték befejeződvén, a levegő mozgása szinte viharrá vált és a kis
harangocskák a lépcsőkön hangzottak. Az egész tömegből nemsokára csak
egy személy maradt ottan, hóna alá fogta kalapját és burnótszelencéjével
lassan haladt a tükrök mellett kifelé.
– Az ördögnek szentellek – mondá ez a személy, miközben az utolsó
ajtónál megállt és arcával a szentély felé fordult.
Lerázta a dohányt ujja hegyéről, mintha lábairól rázná le a port és
nyugodtan haladt a lépcsőn lefelé.
Körülbelül 60 éves, diszesen öltözött, előkelő modoru férfi volt; szép
maszkhoz hasonló arca szinte átlátszóan sápadt volt, minden vonása
élesen kidomborodott, kifejezésében szilárd elhatározás ült. Orrának,
melynek formája különben kifogástalan volt, minden cimpája fölött
kicsiny mélyedés volt. Minden kis változás, amelyen ez az arc
keresztülment, ebben a két mélyedésben mutatkozott. Néha szinük
megváltozott, vagy összehuzódtak és kitágultak valami gyönge érverés
folytán; ilyenkor az arc hamisnak és kegyetlennek látszott. Figyelmesebb
vizsgálattal föl lehetett fedezni, hogy ezt a kifejezést a száj vonásai
és a szemgolyóknak tulságosan vizszintes és vékony határolása még
növelte. Az arc kellemes hatást tett és határozottan szép és érdekes
volt.
Az arc tulajdonosa a lépcsőn lement az udvarba, beszállott kocsijába és
elhajtatott. A fogadás alkalmával csak kevesen beszéltek vele; kicsiny
szabad tér volt körülötte és Monseigneur barátságosabb is lehetett volna
hozzá.
E körülmények között szinte jól esett neki, amint látta, hogy a
közönséges nép hogyan széled el lovai elől és gyakran alig kerülte el az
elgázolást. Kocsisa ugy hajtott, mintha ellenséget üldözne és az őrült
hajtást arcának egy vonása sem gáncsolta, ajkai nem feddették. Még ebben
a süket városban és ebben a néma korszakban is felhangzott néha a
panasz, hogy a szük, gyalogjáró nélküli utcákon a patriciusoknak az a
kiméletlen szokása, hogy gyorsan hajtanak, a köznépet veszélyezteti és
barbár módon megnyomoritja. De kevesen törődtek ezzel annyira, hogy
másodszor is gondoljanak erre és ebben a tekintetben is ugy, mint minden
egyébben, a nyomorult tömegre bizták, hogy segitsen a baján ugy, ahogy
tud.
Manapság alig érthető kiméletlenséggel, vad robogás és zakatolással
vágtatott a kocsi az utcákon végig és a sarkok körül, asszonyok jajgatva
széledtek el előle, férfiak pedig egymást és a gyermekeket karjuknál
fogva rántották el az utjából. Végre egy utcasarkon való beforduláskor,
egy kut mellett, valami az egyik kerék utjába akadt, hangos kiáltás
hallatszott, a lovak ágaskodtak és kirugtak.
Ez utóbbi akadály miatt a kocsi aligha állott volna meg; nagyon gyakran
megtörtént, hogy kocsik tovább hajtattak és a sebesülteket otthagyták és
miért nem? De a megrémült szolga hirtelen leszállott a bakról és husz
kéz ragadta meg a lovak gyeplőjét.
– Mi baj? – kérdi Monsieur le Marquis és nyugodtan kinézett.
Magastermetü, hálósapkás ember a lovak lába alól egy tömeget rántott elő
és a kut aljába fektette, letérdelt az utca sarába és nedvességébe és
orditozott fölötte, mint valami vadállat.
– Pardon, Monsieur le Marquis! – mondá egy rongyos, alázatos férfi. –
Egy gyermek.
– Miért lármáz ily utálatosan? Az ő gyermeke az?
– Bocsánat, Monsieur le Marquis, szomoru, de igen, az övé.
A kut kissé távolabbra volt, környékén az utca 10–12 yardnyira
kiszélesedett. Ekkor a magas férfi hirtelen fölugrott a földről és a
kocsi felé rohant. Monsieur le Marquis egy pillanatra kezét kardjára
fektette.
– Megölték! – kiáltotta a férfi vad kétségbeeséssel, mindkét karját
égnek emelte és merev tekintettel nézett az előkelő férfiura. – Meghalt!
A tömeg a kocsi köré csoportosult és Monsieur le Marquisra nézett. A sok
reátekintő szemben csak kiváncsiság és mohóság látszott; fenyegetés vagy
harag nem volt látható. A nép nem is szólott semmit; az első kiabálás
után csendes lett és az is maradt. Az alázatos férfi hangja, aki
beszélt, tulzott alázatosságában szintelenül és tompán hangzott.
Monsieur le Marquis szemével végigfutott rajtuk, mintha patkányok lettek
volna, melyek most bujtak elő lyukaikból.
Elővette erszényét.
– Különös az, – mondotta – hogy ti emberek nem tudtok vigyázni magatokra
és gyermekeitekre. Egyik vagy a másik közületek mindig utban van. Hogyan
tudhatom, hogy lovaim nem sérültek-e meg? Ime, add ezt neki!
Aranyat dobott ki, hogy a szolga felemelje; mind kinyujtotta a nyakát,
hogy lássa, hová esett. A magas ember ismét oly hangon orditott, mely
nem látszott olyannak, mintha ember torkából jönne:
– Meghalt!
Egy másik férfi hirtelen odajövetele, akinek a többiek utat engedtek,
félbeszakitotta. Mikor a nyomorult teremtés meglátta e férfit, jajgatva
és sirva borult a vállára és a kut felé mutatott, ahol néhány asszony
állta körül a mozdulatlan tömeget és félénken mozgott körülötte. De ők
is oly csendesek voltak, mint a férfiak.
– Tudok mindent, tudok mindent – mondá az utóbb érkezett. – Légy férfi,
Gaspard! Jobb a szegény kicsikének, hogy meghal igy, mintha él. Egy
pillanat alatt halt meg, fájdalom nélkül. Élhetett-e volna egy óráig is
ily boldogan?
– Te bölcs vagy, hallod-e – mondá Monsieur le Marquis mosolyogva. – Hogy
hivnak?
– Defargenak hivnak.
– Mi a foglalkozásod?
– Kocsmáros, Monsieur le Marquis.
– Nesze, bölcs és kocsmáros – mondá Monsieur le Marquis és egy másik
aranyat dobott neki. – Költsd el, ahogy tetszik. A lovak rendben vannak?
Anélkül, hogy az összegyült tömeget még egy második pillantásra
méltatná, Monsieur le Marquis hátradült kocsijában és éppen tovább akart
hajtatni oly előkelő ur arckifejezésével, aki véletlenül összetört
valami közönséges tárgyat és megfizetett érte, mert módjában volt, hogy
megfizesse, mikor nyugalmát megzavarta az a körülmény, hogy pénzdarab
repült a kocsijába és csengett a kocsi fenekén.
– Állj meg! – mondá Monsieur le Marquis. – Állj meg, ki hajitotta ezt?
Arra a helyre tekintett, ahol egy pillanattal ezelőtt Defarge, a
kocsmáros állott; a nyomorult apa borult ott arcára a kövezeten és az
alak, aki mögötte állott, sötéthaju, termetes asszony volt, aki kötött.
– Ti kutyák! – mondá a márki, arca nyugodt és változatlan volt, kivévén
az orra fölött levő mélyedéseket. – Szivesen hajtanék el bármelyiktek
fölött és elpusztitanálak a föld szinéről, ha tudnám, hogy melyik
gazember hajitott a kocsi felé, ha az az utonálló közelemben volna,
kocsim kerekeivel szétmorzsolnám.
Ezek annyira le voltak hangolva és oly gyakori és szomoru tapasztalatuk
volt, hogy ilyen egyén mit tehetett velük a törvény határain belül és
kivül, hogy egy száj, egy kéz, egy szem sem mozdult. A férfiak között
egy sem. De a kötögető asszony fölemelte tekintetét és merően nézett a
márki arcába. Méltóságán alulinak tartotta, hogy ezt észrevegye; megvető
szemmel nézett el fölötte és a többi patkány fölött; ülésébe
támaszkodott ismét és megadta a parancsot:
– Hajts!
Elhajtott; más fogatok is sebesen hajtottak arra gyors egymásutánban; a
miniszterek, az állami tervkovács, a nagybérlő, az orvos, az ügyvéd, a
pap, a Grande Opera, a Comedie, az egész álarcosbál tarka vágtató
menetben hajtott el mellettük. A patkányok előbujtak lyukaikból és a
látványt szemlélték, órákhosszat maradtak ott nézelődve; katonák és a
rendőrség gyakran haladt el közöttük és a látványosság között és láncot
alkotott, mögéje bujtak és onnan kandikáltak. Az apa már régen fölemelte
kis tetemét és elrejtőzött vele, az asszonyok pedig, akik körülállták a
kis tetemet, mialatt az ott feküdt a kut aljában, még mindig ott ültek
és nézték a viz folyását és az álarcosbál elvonulását – az az egyik
asszony, aki olyan feltünően állott ott kötögetve, még mindig kötött a
Végzet nyugodt állhatatosságával. A kut vize folydogált, a gyors patak
folydogált, a nappal belefolyt az éjszakába, a városban sok élet folyt
bele a halálba az örök törvény szerint, – idő és halál nem vár senkire.
A patkányok sürün egymás mellé szorulva aludtak ismét sötét lyukaikban,
az álarcos bál fényesen megvilágitott soupernél ült, és minden a maga
utján haladt.