Manette doktor csöndes lakása csöndes utca sarkán volt, nem messze
Soho-Square-től. Egy szép vasárnap délutánján, mikor már négy hónap
hulláma hömpölygött el a hazaárulási per tárgyalása felett és annak
emlékét a közönség érdeklődéséből elsodorta a feledés mély tengerébe,
Lorry Jarvis a napsütötte utcákon sétált; Clerkenwell-ből, lakásáról a
doktorhoz ment ebédre. Miután többször visszasülyedt üzleti életének
közönyösségébe, Lorry végül a doktor barátja és a csöndes utcaszöglet az
ő életének a napja lett.
Ezen a bizonyos vasárnapon Lorry már kora délután három különböző okból
sétált Soho irányába. Először is mert szép vasárnapokon ebéd előtt
gyakran sétált a doktorral és Lucievel; másodszor mert megszokta azt,
hogy kedvezőtlen vasárnapokon velük töltse el a napot, mint házuk
barátja, csevegéssel, olvasással, ablakból való kitekintés és más
időtöltéssel; harmadszor, bizonyos tekintetben kételyei voltak és
ismervén a doktor háztartásának rendjét, tudta, hogy ez az idő a
legalkalmasabb azoknak a megoldására.
Kedélyesebb sarkot, mint ahol a doktor lakott, Londonban nem lehetett
találni. Zsákutca volt és a doktor lakásának ablakaiból kellemes kilátás
nyilott egy csöndes, elvonult utcába. Az Oxford roadtól északra
akkoriban még csak néhány épület emelkedett, erdei fák diszlettek, mezei
virágok virultak és galagonya illatozott a most már eltünt mezőkön.
Ennek folytán éltető mezei levegő lebegett Soho körül és a környéken sok
délnek fordult fal volt látható, amelyen az őszi barack idejében
megérett.
A kora reggeli órákban a nyári nap fényesen sütött a sarokba; mikor az
utcák forrók lettek, a sarok árnyékba merült, de nem annyira, hogy onnan
nem lehetett volna a fényes napsugárba tekinteni. Hüvös hely volt,
csöndes, de vidám, bámulatos volt a visszhangja és valódi menekülőhely
az utcák vad lármája elől.
Ilyen csendes kikötőbe csendes hajó illett, és ott is volt. A doktor egy
nagy csendes ház két emeletét lakta, amelyben, mint mondták, napközben
csendes ipart üztek, hallani nem lehetett belőle semmit; éjjel pedig
teljes csendbe merült. Egy hátulsó épületben – melyhez udvar vezetett,
az udvarban platánfa sárguló levelei zugtak – orgonákat készitettek;
ezüstöt vésett, aranyat vert egy titokzatos óriás, aki a fal elején
kidugta aranyozott karját, mintha önmagát aranyozta volna be és a
látogatókat is hasonló sorssal fenyegetné. Ezt az ipart, vagy azt a
magános lakót, aki a harmadik emeletet lakta, vagy a
kocsipaszománykészitőt, akinek irodája volt a házban, alig lehetett
látni vagy hallani.
Néha egy munkás volt látható, éppen kabátját öltötte fel, amint
végighaladt az udvaron, vagy valami idegen nézegetett körül, vagy az
arany óriás környékéből tompa ütés hangja hallatszott. Mindez azonban
csak kivétel volt, mely megerősitette a szabályt, hogy a hely fölött,
vasárnap reggeltől szombat estig, a ház mögötti platánfa verebei és a
sarok visszhangjai szabadon rendelkeztek.
Manette doktor fogadta pácienseit, akiket régi hirneve és annak
csodálatos élettörténete utján való felélesztése hozzá vezetett. Alapos
tudása, tudományos kisérletei által keresetté vált és munkájával annyit
szerzett, amennyire szüksége volt.
Ezek a dolgok forogtak Lorry Jarvis elméjében, mikor becsengetett a
csöndes sarokház kapuján, azon a szép vasárnap délután.
– Manette doktor otthon van?
– Várjuk.
– Miss Lucie otthon van?
– Várjuk.
– Miss Pross otthon van?
Lehet, hogy otthon van, de a szobaleánynak nincsen módjában, hogy ezt a
tényt tudassa vagy eltagadja, minthogy Miss Pross ebbeli szándékát nem
ismeri.
– Minthogy magam is itthon vagyok, – mondá Lorry – fölmegyek.
Ámbár a doktor leánya alig tudott valamit szülőhazájáról, mégis örökölni
látszott azt a képességet, hogy csekély anyagi eszközzel is sokat tud
csinálni; ez a franciák leghasznosabb és legkellemesebb tulajdonsága.
A butorzat egyszerü volt, sok aprósággal diszitve, melynek értéke ugyan
nem volt, de izlésről, érzelemről tanuskodott és kellemes benyomást
idézett elő. Az egyes tárgyaknak a szobákban való elhelyezése, a szinek
elrendezése, a kellemes változatok, a bájos ellentétek, melyet ügyes
kezek, hozzáértő szemmel és jó izléssel idéztek elő, mind kellemesen
hatottak és oly élénken emlékeztettek a fiatal hölgyre, akinek a munkája
volt mindez, hogy Lorrynak ugy tünt föl, mint ha még a székek és az
asztalok is kérdeznék, azzal az általa már fölismert kifejezéssel, hogy
tetszik-e neki.
Három szoba volt az emeleten és minthogy az ajtók mind nyitva állottak,
hogy a levegő szabadon keringjen bennük, Lorry az egyikből a másikba
ment és mosolyogva vette észre azt a bájos hasonlóságot, mely az egész
környezetet jellemezte. Az első volt a fogadószoba, abban voltak Lucie
madarai, virágai, könyvei, iró és munkaasztala és festőszekrénye, a
második a doktor konzultálószobája volt, amelyet ebédlőnek is
használtak; a harmadik, melyet időközönkint az udvarban lévő platánfa
árnyékolt, a doktor hálószobája volt, az egyik sarkában ott volt a most
nem használt cipőkészitő pad és szerszámok, olyanféle helyzetben, mint
amilyenben volt annak a korcsma mellett levő undoritó háznak ötödik
emeletén Páris külvárosában, Saint Antoineban.
– Csodálkozom, – mondá Lorry, szünetelve körültekintésében – hogy
szenvedéseinek emlékét magánál tartja.
– És miért csodálkozik ezen? – hangzott a rövid kérdés, mely meglepte
őt.
Miss Prosstól származott, a vörösarcu, erőskezü nőtől, akivel a »György
király« szállóban ismerkedett meg Doverben és akivel azóta jó
barátságban volt.
– Azt hittem… – kezdé Lorry.
– Bah! Azt hitte! – mondá Miss Pross, és Lorry elhallgatott.
– Hogy van? – tudakolta azután a hölgy, élénken ugyan, de olyan hangon,
mintha azt akarná kifejezni, hogy nem haragszik reá.
– Köszönöm, elég jól! – válaszolt Lorry szerényen. – És hogy van ön?
– Mérsékelten jól! – mondá Miss Pross.
– Valóban?
– Igen! Valóban! – mondá Miss Pross. – Katicabogár sok gondot okoz.
– Valóban?
– Az Isten áldja meg, mondjon már valami mást is »valóban«-on kivül,
vagy halálra kinoz – mondá Miss Pross, akit (alakjától eltekintve)
rövidség jellemzett.
– Tényleg! – mondá Lorry a változatosság kedvéért.
– Tényleg is elég rossz! – válaszolt Miss Pross. – De valamivel jobban
hangzik. Igen, sokat aggódom.
– Szabad az okát kérdeznem?
– Nem akarom, hogy tucatszámra jöjjenek ide az emberek, akik egyáltalán
nem méltók Katicabogaramhoz és őt nézzék – mondá Miss Pross.
– Tucatszámra jönnek ilyen szándékkal?
– Száz számra – mondá Miss Pross.
Jellemezte ezt a hölgyet (mint sok mást előtte és azóta), hogy
valahányszor kérdezték eredeti állitását, ő azt mindig tulozta.
– Édes Istenem! – mondá Lorry; ez a legbiztosabb megjegyzésnek látszott,
melyet elképzelhetett.
– Együtt laktam a drágával – vagy a drága velem lakott és megfizetett
érte, amit bizonyára nem kivántam volna, arra megesküdhetek, ha képes
lettem volna arra, hogy őt vagy magamat semmiből eltartsam, – amióta tiz
éves lett. Elég szomoru! – mondá Miss Pross.
Lorry nem értette meg teljesen, hogy mi volt elég szomoru és fejét
rázta; testének ezt a fontos alkotórészét tündérköpenyként használta,
mely mindenre ráillik.
– Mindenfajta, kedveltemhez teljesen méltatlan nép fordul meg itten –
mondá Miss Pross. – Mikor ön elkezdte…
– Én kezdtem el, Miss Pross?
– Hát nem ön? Hát ki támasztotta életre az ő atyját?
– Ó! Ha _ez_ az elkezdés… – mondá Lorry.
– Nem volt befejezés, azt hiszem! Azt mondom, hogy mikor ön elkezdte a
dolgot, elég szomoru volt: nem mintha Manette doktoron kifogásolnék
valamit, kivéve, hogy ő sem méltó ilyen leányhoz; ez nem az ő szégyene,
mert senki, semmilyen körülmények között sem méltó hozzá. De valóban még
kétszer, sőt háromszor is szomorubb, ha kivüle (akinek ezt meg tudnám
bocsátani) egész embertömegek jönnek és Katicabogaram szeretetét
elrabolják tőlem.
Lorry tudta, hogy Miss Pross nagyon féltékeny, de tudta azt is, hogy ő,
különössége ellenére is, a legönzetlenebb teremtés a világon, – amilyent
csak nők között lehet találni – aki csupán szeretetből és bámulatból
akaratnélküli rabszolgája a fiatalságnak, mely ránézve elmult, a
szépségnek, melylyel sohasem rendelkezett, a biztató reménynek, amely az
ő gyászos életét sohasem ragyogta be. Ő ismerte eléggé a világot és
tudta, hogy nem létezik értékesebb, mint a sziv hüséges vonzalma, mint
ahogy az itten megnyilvánult, szabadon, minden önzés nélkül, ő ezt
annyira megbecsülte, hogy mikor gondolatban jutalmakat osztogatott, –
mindannyian gyakran foglalkozunk ilyen gondolatokkal – Miss Prosst
szivesebben helyezte az alsóbbrendü angyalok sorába, mint sok hölgyet,
akiről a természet és müvészet jobban gondoskodott és Tellsonéknál
letétje volt.
– Nem volt és nem is lesz soha férfi, aki méltó az én Katicabogaramhoz,
– mondá Miss Pross – az én Salamon testvéremet kivéve, ha nem követett
volna el hibát az életben.
Ez ismét példája volt az ő hüségének. Lorrynak Miss Pross élete
történetére vonatkozó kérdései megállapitották azt a tényt, hogy az ő
Salamon testvére szivtelen gazember volt, aki őt egész vagyonától
megfosztotta, hogy azzal üzérkedjék és azután szegénységben minden
szánalom nélkül elhagyta. Miss Prossnak Salamonba vetett hite (egy
csekélységet leszámitva az elkövetett hibáért) Lorry szemében komoly
dolognak látszott és hozzájárult ahhoz, hogy róla való jó véleményét még
inkább növelje.
– Minthogy véletlenül egy pillanatra egyedül vagyunk és mind a ketten
gyakorlati emberek vagyunk, – mondá ő, mikor visszakerültek ismét a
fogadószobába és barátságosan ültek egymás mellett – engedje meg a
kérdést, nem emliti-e a doktor Lucieval való beszélgetése közben azt az
időt, amikor cipőket készitett?
– Soha.
– És mégis ott-tartja magánál azt a padot és azokat a szerszámokat?
– Ah! – válaszolt Miss Pross fejét rázva. – De nem mondom, hogy ő nem
foglalkozik gondolataiban ezzel az emlékkel.
– Azt hiszi, hogy sokat gondol erre az időre?
– Azt hiszem, – mondá Miss Pross.
– Elképzeli-e… – kezdé Lorry ismét, mikor Miss Pross hirtelen
félbeszakitotta…
– Nem képzelek el semmit. Nincsen képzelőtehetségem egyáltalán.
– Helyes! Föltételezi-e – … néha talán föltételez valamit?
– Néha-néha – mondá Miss Pross.
– Föltételezi-e, – folytatta Lorry derült mosollyal, miközben jóakaróan
nézett reá – hogy Manette doktornak van-e valami szomoru sorsára
vonatkozó nézete; avagy ismeri-e ellensége nevét?
– Nem tudok erről semmi egyebet, mint amit Katicabogár elmond.
– És ő mit mond?
– Ő azt hiszi, hogy van.
– Ne bosszankodjék azon, hogy mindezt kérdezem; mert én unalmas
kereskedőember vagyok; ön pedig praktikus nő.
– Unalmas? – kérdezte Miss Pross nyugodtan.
Lorry kivánta, hogy bár ne emlitette volna azt a szerény jelzőt és ezt
válaszolta:
– Nem, nem, nem. Bizonyára nem. De hogy visszatérjünk az ügyhöz: nem
érdekes, hogy Manette doktor, aki semmiesetre, sohase követett el semmi
rosszat, amiről mi meg vagyunk győződve, sohasem emliti ezt a kérdést?
Nem mondom, hogy előttem, ámbár mi már sok évvel ezelőtt is üzleti
összeköttetésben állottunk és most bizalmas barátok vagyunk; de hogy
leánya előtt sem emliti, aki őt annyira szereti, és akit ő bálványoz?
Higyje el, Miss Pross, hogy nem a kiváncsiság, hanem az őszinte részvét
az oka kérdésemnek.
– Hát, amennyire én tudom, és ez édes-kevés, amint ön majd mondani
fogja, – válaszolt Miss Pross, kiengesztelve Lorry bocsánatot kérő
hangjától – fél a tárgytól.
– Fél?
– Azt hiszem, hogy elég egyszerü oka van annak, hogy miért fél.
Rettenetes emlék ez. Azonkivül ebből származott az is, hogy öntudatát is
elvesztette. Miután nem tudja, hogy ez a körülmény hogyan állott be, sem
azt, hogy hogyan gyógyult ki belőle, talán sohasem biztos abban, hogy
nem veszti-e el ismét. Azt hiszem, hogy már ez a körülmény sem tenné ezt
a tárgyat valami kellemessé.
Ez sokkal mélyebb megfigyelés volt, mint amilyet Lorry elvárt.
– Igaz, – mondá ő, – ez borzasztó emlék. Mégis, engem folyton gyötör a
kétség, Miss Pross, hogy előnyös-e Manette doktorra, hogy mindig
tépelődik azon. Ez a kétség és nyugtalanság okozta valóban ezt a mai
bizalmas beszélgetésünket.
– Ezen nem lehet segiteni, – mondá Miss Pross fejét rázva. – Ha ezt a
hurt megérintik, akkor az ő állapota azonnal rosszabbra fordul. Jobb azt
nem érinteni. Röviden, nem szabad érinteni, akár tetszik, vagy nem. Néha
éj közepén fölkel és halljuk, amint fölöttünk szobájában járkál föl és
alá, föl és alá. Katicabogár tudja olyankor, hogy ő gondolatban régi
börtönében járkál föl és alá. Fölsiet hozzá és együtt járkálnak föl és
alá, föl és alá, mig ismét megnyugszik. Nyugtalanságának okát soha egy
szóval sem emliti előtte, ő meg azt hiszi, hogy a legjobb, ha nem
érintik ezt a kérdést. Csöndben járkálnak együtt föl és alá, mig az ő
szeretete és jelenléte őt ismét eszméletre nem hozza.
Ámbár Miss Pross tagadta azt, hogy képzelőtehetsége van, mégis a »föl és
alá« szóknak megismétlése bizonyitotta azt, hogy mennyire el tudja
képzelni azt a gyötrelmet, melyet egy szomoru emléktől való üldöztetés
okozhat. Ez a körülmény igazolta legélénkebben az ő képzelőtehetségét.
Emlitettük, hogy a saroknak milyen bámulatos visszhangja volt, lépések
visszhangja oly tisztán volt hallható, hogy ugy látszott, mintha már a
fáradt föl és alá járkálásnak emlitése is elegendő lett volna ahhoz,
hogy a visszhangot felkeltse.
– Itt vannak! – mondá Miss Pross, fölkelt és végét vetette a
beszélgetésnek. – Most mindjárt az emberek százai lesznek itten!
Olyan sajátságos volt ez a sarok akusztikai tulajdonságaival, hogy
Lorry, amint ott állt a nyitott ablaknál és a hazafelé tartó atya és
leány elé nézett, akiknek a lépéseit hallotta, azt képzelte, hogy
sohasem érnek haza. Nemcsak hogy a visszhang nem állt el, mikor a
lépések már megszüntek, hanem olyan lépések visszhangja is hallatszott,
amelyek arra nem jártak, majd hirtelen elállott, mintha a lépések már
egészen közel jutottak volna. De végre megjelent az atya és leánya és
Miss Pross ott állott a kapuban és fogadta őket.
Kellemes látvány volt, amint Miss Pross, kinek külseje egyébként vad,
vörös és ijesztő volt, a szobába belépő kedveltjének a fejéről a kalapot
levette és arról zsebkendője szélével a port leverte, majd a köpenyét is
levette és összehajtotta; dus haját oly büszkeséggel simogatta, mintha
az sajátja volna és mintha ő maga az asszonyok között a legszebb és
leghiubb volna. Megható volt az is, amint Lucie őt átölelte, fáradságát
megköszönte és nem engedte, hogy vele annyit fáradozzék – ez utóbbit
csak tréfás hangon volt szabad emlitenie, különben Miss Pross halálosan
megsértve szobájába vonult volna, hogy sirjon. Kellemes látvány volt a
doktor is, amint őket nézte és Miss Prossnak mondotta, hogy ő Luciet
elkényezteti, ezt olyan hangon és olyan pillantások kiséretében
mondotta, melyben éppen annyi kényeztető volt, mint a Miss Pross
viselkedésében és talán még több is, ha ugyan ez lehetséges volt. Lorry
is kellemes látvány volt, amint kis parókájával a fején mindnyájukra
jóakaróan tekintett és agglegény élete csillagának köszönetet mondott,
hogy öreg napjaiban ilyen otthonba vezérelte. De az emberek százai nem
jöttek, hogy tanui legyenek a látványnak és Lorry hiába várta Miss Pross
jóslatának a beteljesedését.
Ebéd ideje is megjött, de nem az emberek százai. A kis háztartás
vezetésében Miss Pross vette át az alsóbb régiók fölött való
felügyeletet és valóságos csodákat művelt. Az ő ebédjei, habár
szerények, de félig angol, félig francia módszer szerint kitünően voltak
elkészitve, szépen feltálalva, ugy hogy azoknál jobbat kivánni sem
lehetett. Miss Pross barátságát kizárólag praktikus alapokra fektette;
Sohot és a határos tartományokat felkutatta és elszegényedett
franciákat, shillingekkel és félkoronákkal megvesztegetett, ezért ezek
aztán konyhai titkokat árultak el neki. Gallia hanyatló fiaitól és
leányaitól oly csodálatos művészetet tanult el, hogy az asszony és
leány, akik konyhai táborkarát képezték, ugy bámultak reá, mint valami
varázslóra vagy Cinderella keresztanyjára; tyukot, nyulat egy-két
főzeléket hozatott a kertből és azt készitett belőle, amit akart.
Vasárnap a doktorékkal együtt ebédelt az asztalnál, de más napokon
állhatatosan megmaradt szokása mellett, hogy ismeretlen időben vagy az
alsóbb régiókban, vagy pedig másodemeleti szobájában étkezett – egy kék
szobában, ahová Katicabogarán kivül senkit sem bocsátott be. Ez
alkalommal Miss Pross Katicabogár barátságos arca és figyelmességétől
teljesen ellágyult, ugy hogy az ebéd nagyon kellemesen telt el.
Tikkasztóan meleg nap volt és ebéd után Lucie azt ajánlotta, hogy a bort
a platánfa alá vigyék és ottan üljenek a szabadban. Minthogy minden az ő
kivánsága szerint történt, kimentek a platánfa alá és Lorry különös
megjutalmazására ő maga vitte le a bort az udvarba. Egy idő óta Lorry
pohárnokának szegődött és mialatt a platánfa alatt ülve beszélgettek,
gondosan töltögette poharát. A házak titokzatos háta és szöglete
bekandikált, amint beszélgettek és fejük fölött a platánfa suttogott.
És a népek százai még mindig nem jelentkeztek. Darnay jelentkezett,
mialatt a platán alatt üldögéltek, de ez csak egy.
Manette doktor szivesen fogadta őt, ugyszintén Lucie is. De Miss Pross
hirtelen görcsöket érzett fejében és testében és visszavonult a házba.
Ez a baj gyakran lepte meg őt, melyet bizalmas beszélgetésben
szeszélyének mondott.
A doktor nagyon jó hangulatban volt és különösen fiatalnak látszott.
Ilyen alkalmakkor feltünő nagy volt a hasonlatosság közte és Lucie
között és amint ott ültek egymás mellett, a leány fejét atyja vállára
hajtotta, ő meg karját széke támlájára fektette, kellemes volt ezt a
hasonlóságot megfigyelni.
Egész nap beszélgetett, különböző témáról és szokatlan élénkséggel.
– Kérem, Manette doktor, – szólott Darnay amint a platán alatt ültek,
beszélgetésük természetes folyamán mondotta ezt, véletlenül éppen London
régi épületeiről volt szó – látta-e már a Towert?
– Lucie és én ott voltunk egyszer; de csak futólag, annyit láttam
belőle, hogy tudjuk azt, hogy érdekes hely; nem egyéb.
– Én ott voltam, amint tudja – mondta Darnay mosolyogva, ámbár kissé
elpirult a bosszuságtól, – más minőségben, amely nem sok alkalmat ad
arra, hogy belőle valami sokat lehetne látni. Különös történetet
beszéltek el nekem, mialatt ott voltam.
– Mi volt az? – kérdé Lucie.
– Mikor valami átalakitást végeztek, a munkások egy földalatti börtönre
bukkantak, mely évek óta be volt falazva és megfeledkeztek róla. A belső
falak minden köve tele volt felirásokkal, a foglyok irták tele –
évszámok, nevek, panaszok, imádságokkal. Egy szegletben levő sarokkőre,
egy fogoly, valószinüen mielőtt a vesztőhelyre vitték, utolsó szónak
három betüt vésett reá. A használt eszköz kezdetleges volt és hirtelen,
bizonytalan kézzel készült. Eleinte igy betüzték ki: A. S. G.; mikor
aztán gondosabban megvizsgálták, kitünt, hogy az utolsó betü S. Nem
tudtak olyan fogolyról, akinek ezek lettek volna a kezdőbetüi; sokáig
eredménytelenül találgatták, hogy mi lehetett a neve. Végül arra a
megállapodásra jutottak, hogy a betük nem kezdőbetüi egy névnek, hanem
egy teljes szó, ÁSS. Gondosan megvizsgálták a padlót a felirás alatt és
a földben egy kő alatt papiros hamujára akadtak, mely kis bőrtáska vagy
zacskó hamujával keveredett el. Hogy mit irt az ismeretlen fogoly, azt
sohasem fogják elolvashatni, de irt valamit és elásta, hogy a fogház
őrei elől elrejtse.
– Atyám! – kiáltott. – Rosszul van!
Hirtelen fölugrott, kezével fejéhez ért. Arca és tekintete mindannyiukat
megrémitette.
– Nem, édesem, nem vagyok rosszul. Nagy cseppekben esik az eső. Ezért
ugrottam fel. Jobb, ha bemegyünk.
Csakhamar magához tért. Valóban, nagy cseppekben esett az eső s mutatta
a keze fejét, melyen nagy esőcseppek csillogtak. De egy szót sem szólt
arra a felfedezésre vonatkozóan, amelyet éppen az imént beszéltek el, és
amikor a házba mentek, Lorry gyakorlott szeme felfedezte, vagy azt
képzelte, hogy felfedezte arcán, mikor Darnay Károly felé fordult,
ugyanazt a különös pillantást, amellyel a törvényszék folyosóján fordult
feléje.
Azonban oly gyorsan tért magához, hogy Lorrynak kételyei támadtak
szemének megbizhatósága tekintetében. A hallban levő aranyóriás karja
nem volt nyugodtabb mint ő, mikor megállt alatta és megjegyezte, hogy
még most is ki van téve megijedésnek és hogy az eső ijesztette őt meg.
Uzsonna ideje, Miss Pross készitette el a teát ujabb idegroham
kiséretében és az emberek százai még mindig hiányoztak. Carton jött el,
vele együtt is csak ketten voltak.
Az est tikkasztó volt, ajtó, ablak tárva nyitva volt ugyan, a hőség
mégis elviselhetetlen volt. Mikor a teával végeztek, mind odaültek az
egyik ablak mellé, és kitekintettek a homályos alkonyatba. Lucie atyja
mellett ült; Darnay ült mellette, Carton az ablakhoz támaszkodott. Az
ablak hosszu fehér függönyét a szél lebegtette; egy szélroham
belekapaszkodott a sarkába, fölvitte a menyezetig, ahol mint valami
kisértetes szárny, ugy hullámzott.
– Az eső még mindig sulyos, nagy cseppekben esik – mondá Manette doktor.
– Lassan közeledik.
– De biztosan – mondá Carton.
Halkan beszéltek, mint várakozó, figyelő emberek szoktak, amint sötét
szobában villámlásra váró és figyelő emberek mindig szoktak.
Az emberek siettek az utcákon, hogy fedél alá kerüljenek, mielőtt a
zivatar kitört; a csodálatos sarok visszhangzott a járó-kelők lépésének
hangjától, de egy lélek se jött arra.
– Micsoda embertömeg és mégis mily magány! – mondá Darnay, mikor egy
ideig már hallgatóztak.
– Nem kelt-e szorongó érzést Darnay ur? – kérdé Lucie. – Néha itt ülök
esténkint mig azt képzelem… – ma este, hogy minden olyan sötét és komor,
a képzelődésnek már az árnyéka is megborzongat.
– Hadd borzongjunk mi is. Megtudhatjuk, hogy mi az?
– Nevetségesnek fogja tartani. Azt hiszem, hogy ilyen képzelődés csak
arra hat, akitől származik; nem elmondani való. Néha magamban ülök itten
esténkint, hallgatózva, mig azt képzelem, hogy ez a visszhang, mindazon
lépések visszhangja, melyeknek életünkre befolyása van.
– Ha ez ugy van, – vetette közbe Carton Sydney az ő szokott közönyös
hangján – akkor egy napon nagy tömeggel lesz dolgunk.
A lépések nem szüntek meg, sietésük mindinkább gyorsabbá vált, a sarok
visszhangzott tőlük; némelyik lépés az ablak alatt hangzott, vagy a
szobában; némelyik közeledett, egy másik távolodott vagy megállt, avagy
egészen megszünt; mind a távoli utcákból jött, egy se volt látható.
– Ez a sok lépés mindegyikünknek van szánva, Miss Manette, vagy pedig
fel kell osztanunk egymás között?
– Nem tudom, Darnay ur, mondtam önnek, hogy ez csupán balga képzelődés,
de ön hallani óhajtotta. Mikor erre az eredményre jutottam, magamban
voltam és akkor azt képzeltem, hogy ezek azoknak a lépései, akiknek az
én és atyám életére befolyása lesz.
– Én magamra veszem – mondá Carton. – Én nem kérdezek semmit, nem szabok
feltételeket. Nagy tömeg tart most felénk, Miss Manette, látom őket – a
villámlás fényénél. – Az utolsó szót akkor füzte hozzá, mikor egy fényes
sugár cikkázott, mely megvilágitotta őt, amint az ablakhoz támaszkodott.
– És hallom is őket – füzte ismét hozzá, heves mennydörgés után. – Itt
rohannak, gyorsan, vadul, dühöngve.
A sürü zápor hangos zuhogását személyesitette meg, amely beszédjében is
megakasztotta, mert minden hangot tulharsogott. Heves zivatar
keletkezett a zápor kiséretében, mennydörgés, villámlás és eső egy
pillanatig sem szünetelt, mig éjféltájban a hold felkelt.
Szent Pál templomának nagy harangja egy órát zugott a megtisztult
levegőbe, mikor Lorry, Jerry kiséretében, magas csizmában, lámpással
felszerelve, Clerkenwellbe, hazafelé indult. Soho és Clerkenwell közötti
uton elhagyatott helyek voltak és Lorry ezeknek a megbizhatatlanságára
való tekintettel Jerryt kisérőül fogadta; rendes körülmények között ez a
szolgálat két órával korábban teljesitődött.
– Micsoda éjszaka volt ez, Jerry! – Majdnem olyan, – szólt Lorry – hogy
a halottakat sirjaikból kiássa.
– Én sohasem látom az éjszakát, uram, nem is hiszem, hogy látni fogom,
nincs dolgom vele – válaszolt Jerry.
– Jó éjt, Carton ur! – mondá a kereskedő. – Jó éjt Darnay ur. Látunk-e
ismét ilyen éjszakát, együtt?
Talán. Talán látják azt a nagy embertömeget is, amint zugva bömbölve
feléjük hömpölyög.