Gyönyörü vidék, aranykalászos, de nem bőséges mezők. Szegényes rozzsal
benőtt foltok, ahol buzának kellene teremni, szegényes bab- és
borsófoltok és más szegényes, buzát pótló- főzelékfoltok. Az életnélküli
természeten, valamint a férfiak és az asszonyok arcán, akik azt
megmüvelték, akaratuk ellen való tengődés kifejezése ült – elcsüggedt
hangulat: lemondás és enyészet.
Monsieur le Marquis utazókocsija (könnyebb is lehetett volna), melyet
négy ló huzott és két kocsis hajtott, lassan haladt egy meredek dombon
fölfelé. Monsieur le Marquis arcán levő vörös fény nem volt
előkelőségének ártalmára, külső, akaratán kivül álló ok idézte elő – a
lenyugvó nap.
Mikor a kocsi a domb tetejére jutott, a napnyugta olyan ragyogóan sütött
belé, hogy a benne ülő arcát biborpirosra festette.
– Gyorsan elmulik – mondá Monsieur le Marquis kezére tekintve.
A nap valóban olyan alacsonyan állott már, hogy a következő pillanatban
elmerült. Miután a sulyos féket ráerősitették a kerékre, a kocsi a
porfelhőben égett szag kiséretében siklott a dombon lefelé, a vörös fény
gyorsan eltünt; minthogy a nap és a márki együtt haladtak lefelé, semmi
sem látszott az izzó fényből, mikor a féket leszedték.
Még egy hullámos vidék volt hátra, nyilt és festői, a domb alján kicsi
falu, mögötte lejtő és dombhát, templom tornya, szélmalom, erdő a
vadászatra, sziklavárral a tetején, melyet börtönnek használtak.
Mindezekre, az éjszaka közeledtével a sötétség homályába boruló
tárgyakra a márki ugy tekintett, mint aki otthonához közeledik.
A falunak egy nyomoruságos utcája volt, benne szegényes sörfőző,
cserzőmühely, kis kocsma, nyomorult istálló a póstalovak számára,
szegényes kut és a szegénységnek egyéb szokott tartozékai. Népe is
szegény volt. Lakói mind szegények voltak, sokan házuk kapuja előtt
ültek, egy-két hagymát és más ilyenfélét szeldeltek vacsorának; mások a
kutnál voltak, leveleket, füveket mosogattak és a földnek más hasonló
terményeit, ami megehető. Nem hiányoztak kifejező jelei annak, hogy mi
szegényitette el őket: az állami adó, az egyházi adó, a földesurnak járó
adó, a községi és az általános adó itt vagy amott fizetendő, a faluban
levő ünnepies felirás szerint – azon lehetett csodálkozni, hogy a kis
falu teljesen el nem pusztult.
Kevés gyermek volt látható. Kutya egyáltalában nem. A férfiak és
asszonyoknak nem volt nagy választékuk itten a földön – ott élhettek a
faluban a malom alatt, a legnyomorultabb viszonyok között, melyek
mellett életüket tengethették, vagy pedig fogság és halál várakozott
rájuk a szikláról meredő börtönben.
Az előrenyargaló futár, a kocsis ostorának pattogása, mely kigyóként
mozgott fejük felett az esti szürkületben, mintha a furiák kisérnék
utjában, jelezték megérkezését. Monsieur le Marquis a pósta kapuja elé
hajtatott, ott volt a kut mellett; a parasztok beszüntették a
munkájukat, hogy őt nézzék. Ő is rájuk nézett és anélkül, hogy tudott
volna róla, látta, hogy a szükség és gond lassu biztossággal sorvasztja
arcukat és termetüket. (A franciáknak ez a soványsága babonává vált
Angliában, mely az igazságot száz évvel tulélte.)
Monsieur le Marquis kitekintett az alázatos arcokra, melyek meghajoltak
előtte, mint ahogyan ő hajlongott az udvar Monseigneurje előtt – azzal a
különbséggel, hogy ezek csupán azért hajoltak meg, hogy szenvedjenek és
nem azért, hogy mosolyogjanak, – mikor egy őszülő utkaparó lépett a
csoportba.
– Hozd ide azt a fickót! – mondá a márki futárjához.
Odahozták őt, sapkáját kezében tartotta, a többiek körülvették, hogy
hallgatózzanak, mint ahogy a párisi kutmelletti nép tette.
– Az uton elhaladtam melletted?
– Igen, Monseigneur. Abban a kitüntetésben részesültem, hogy mellettem
kegyeskedett elhaladni.
– Amint a dombon fölfelé jöttem, és a domb tetején is, mindkét helyen?
– Igen, Monseigneur.
– Mire néztél olyan merően?
– Az emberre néztem, Monseigneur.
Kissé lehajolt és rongyos kék sapkájával a kocsi alá mutatott. A többiek
is mind lehajoltak és a kocsi alá néztek.
– Micsoda emberre, te disznó! És miért néztél oda?
– Bocsánat, Monseigneur, a fék láncán lógott.
– Ki? – kérdé az utas.
– Az ember, Monseigneur.
– Az ördög vigye el ezeket a hülyéket! Hogy hivják azt az embert? Te
ismered mind az embereket ezen a környéken. Ki volt az?
– Bocsánat, Monseigneur! Nem erről a vidékről való volt. Nem láttam őt
egész életemben.
– A láncon lógott? Hogy megfulladjon a portól?
– Kegyes engedelmével, Monseigneur, az volt éppen a bámulatos. Feje
lecsüngött – igy!
Félig megfordult és hátra hajolt, ugy hogy arca ég felé fordult és feje
lefelé lógott, azután ismét kiegyenesedett, sapkáját forgatta és
meghajolt.
– Micsoda ember volt?
– Monseigneur, fehérebb volt, mint a molnár. A por egészen belepte,
fehér, mint egy kisértet, magas, mint egy kisértet!
A leirás a kis csoportban óriási feltünést keltett; és mind a szem,
anélkül, hogy a többi szemmel ezt megbeszélte volna, Monsieur le
Marquisra nézett. Talán azért, hogy lássák, vajjon az ő lelkiismeretét
terheli-e valami kisértet.
– Valóban, okosan cselekedtél, – mondá a márki boldog öntudattal, hogy
ilyen féreg nem bosszanthatja őt – láttad, hogy egy tolvaj kiséri
kocsimat és nem nyitottad ki nagy szádat. Bah! Hadd menjen. Gabelle ur!
Gabelle ur volt a postamester és egyuttal adószedő is; nagy
szolgálatkészséggel jött oda, hogy tanuja legyen a kihallgatásnak és
szigoru, hivatalos arckifejezéssel rongyos kabátja ujjánál fogta a
kikérdezettet.
– Bah! Menj utadra! – mondá Gabelle.
– Fogja el ezt az idegent, ha szállást kérne ma éjjel a faluban és
győződjék meg róla, hogy tisztességesek-e a szándékai, Gabelle.
– Monseigneur, rendkivül meg vagyok tisztelve, hogy parancsait
teljesithetem.
– Elszaladt az a fickó? Hol van az az átkozott?
Az átkozott már a kocsi alatt volt egy féltucat jó barátjával és kék
sapkájával mutatta a láncot. Egy másik féltucat jó barátja gyorsan
előráncigálta őt és lihegve a márki elé állitotta.
– Te tökfej, elszaladt-e az az ember, mikor fékezésre megállottunk?
– Monseigneur, lerohant a lejtőn, fejjel előre, mint mikor valaki a
folyóba veti magát.
– Nézzen utánna, Gabelle. Hajts!
A féltucat, mely a láncot nézte, még a kerekek között volt, mint a
juhok; a kerekek oly hirtelenül indultak meg, hogy szerencsések voltak,
hogy csontjaikat megmenthették; egyebük ugy sem volt, amit megmenthettek
volna, azért voltak szerencsések.
A kocsi gyorsan kihajtott a faluból, a mögötte elterülő lejtőre, a domb
meredeksége futását meglassitotta. Fokonkint lassitotta sebességét és
inogva, döcögve haladt fölfelé a nyári éjszaka illatos levegőjében. A
kocsisok, akiknek feje körül a furiák helyett ezernyi apró rovar
röpködött, ostoraik pattogó végét kötözgették; a lakáj a lovak mellett
haladt; a futár hallható volt, amint a sötétségben előrelovagolt.
A domb legmeredekebb pontján volt egy kis temető, benne egy kereszt a
Megváltó nagy, uj alakjával; fából való szegényes alak volt, melyet
valami ügyetlen falusi faragó készitett, de az alakot az életből vette,
– talán a saját életéből – mert rettenetesen sovány és vézna volt.
Egy asszony térdelt a nagy szenvedésnek ezen szomoru jelképe előtt, mely
azóta csak rosszabbodott, de még nem érte el tetőpontját. Fejével arra
fordult és mikor a kocsi odajutott, gyorsan fölkelt és a kocsijához
lépett.
– Monseigneur, Monseigneur, egy kérvény!
Monseigneur türelmetlenül felkiáltott, arca azonban változatlan maradt.
– Nos, mi az? Mindig csak kérvények!
– Monseigneur, a nagy Isten szerelméért! Férjem, az erdész!
– Mi van férjeddel, az erdészszel? Mindig a régi történet veletek. Nem
tud megfizetni valamit?
– Monseigneur, mindenért megfizetett. Meghalt.
– Nos? Most nyugszik. Feltámaszthatom őt neked?
– Ó, nem, Monseigneur! De ott nyugszik egy kis halom szegényes fü alatt.
– Nos?
– Monseigneur, itt annyi szegényes kis fühalom van…
– No, és aztán?
Öreg asszonynak látszott, pedig fiatal volt. Megható fájdalom
nyilatkozott meg viselkedésében; kezét vad szenvedéllyel csapta össze,
majd a kocsi ajtajára fektette gyöngéden és cirógatva, mintha emberi
kebel volna és azt várná, hogy megérzi a könyörgő érintést.
– Monseigneur, hallgasson meg! Monseigneur, hallgassa meg kérésemet!
Férjem inség miatt halt meg; olyan sokan halnak meg inségük miatt; oly
sokan fognak még meghalni inségük miatt.
– Nos aztán? Táplálhatom-e őket?
– Monseigneur, azt a jó Isten tudja; de én nem azt kérem. Az a kérésem,
hogy egy darab fát vagy követ tegyenek sirjára férjem nevével, hogy
megjelölje, hol fekszik. Különben gyorsan elfelejtik a helyét, nem
találják meg, ha én is elpusztulok ugyanattól a betegségtől és engem egy
másik szegény fühalom alá tesznek Monseigneur, oly sokan vannak, oly
gyorsan szaporodnak, oly nagy itt a nyomor! Monseigneur! Monseigneur!
A lakáj eltávolitotta őt az ajtótól, a kocsi gyorsan elhajtott, a
kocsisok nógatták a lovakat, az asszony messze elmaradt és a márki,
ismét a furiáktól kisérve, gyorsan csökkentette a közte és a kastélya
között levő távolságot.
A nyári éjszaka édes illata vette körül, és amint az eső esik
részrehajlás nélkül, a porlepte, rongyos, munkától fáradt csoportot is
körülvette a kutnál, az utkaparó kék sapkájával – enélkül ő semmi sem
volt – még mindig a kisértetszerü emberről beszélt, ameddig csak
hallgatták. Lassankint megelégelték, egymásután elszéledtek és az apró
ablakokban világosság pislogott; mikor az ablakok elsötétedtek és több
csillag volt látható, ugy látszott, mintha ezeknek a fénye az
égboltozatra szállott volna, ahelyett hogy kioltották.
Nagy, magastetejü házak, és a fölébe nyuló fák árnyékot vetettek
Monsieur le marquisra; mikor a kocsi megállott, az árnyék helyébe fáklya
fénye lépett és kastélyának nagy kapuja kinyilott előtte.
– Megérkezett Monsieur Charles Angliából?
– Még nem, Monseigneur.