Italozás ideje volt, a legtöbb férfi sokat ivott. Ez a szokás azóta
annyira megjavult, hogy annak a bor- és puncsmennyiségnek a mérsékelt
megállapitása, amennyit egy férfi egy éjszaka folyamán megivott,
anélkül, hogy jóhirnevén sérelem eshetett volna, manapság nevetséges
tulzásnak látszanék. A jogászok tudós rendje baccháns hajlamában
bizonyára nem állott más tudós rend mögött; Stryver is, aki gyorsan
haladt előre kiterjedt és hasznothozó praxisának utján, ebben a
tekintetben éppen olyan kevéssé maradt el kollégáitól, mint a
jogtudomány szárazabb ágaiban.
Stryver, aki kedveltje volt az Old Bailey-nek és az üléseknek is, kezdte
már óvatosan levágni a lépcső alsó fokait, amelyen fölfelé igyekezett.
Az üléseknek és az Old Bailey-nek hivogatni kellett őt ölelő karjaikba,
ha látni akarták; piros arca naponta látható volt a King’s Bench
törvényszék lord-főbirájával szemben, amint kivált a parókák tömegéből,
mint valami nagy napraforgó, amely gondozatlan kert tarkaszinü virágai
közül a nap sugarai felé fordul.
Valamikor azt mondották a törvényszéken, hogy Stryver ugyan jó szónok,
kiméletlen, eszes és vakmerő, de nincsen meg benne a képesség, hogy egy
adathalmazból a lényeget kivonja, pedig az ügyvédi képzettségnek ez a
legjellemzőbb és leglényegesebb kelléke. Ebben a tekintetben azonban
bámulatosan megjavult. Mennél inkább szaporodott a dolga, annál jobban
növekedett az a képessége, hogy mindennek kiszedje a velejét és magvát;
bármily sokáig virrasztott is Carton Sydneyvel poharazva, reggel ujjain
tudta elszámlálni ügyének lényegesebb pontjait.
Carton Sydney, a leglustább és legreménytelenebb férfi, volt Stryver
szövetségese. Amit ez a kettő Szent Hilárius és Szent Mihály napja
közötti időben[1] összeivott, elegendő lett volna arra, hogy egy király
hajóját elusztassa. Stryver sohasem tárgyalt Carton jelenléte nélkül,
aki zsebredugott kézzel a terem menyezetét bámulta; ugyanabban a körben
mozogtak, orgiáik belenyultak a késő éjszakába és Cartont néha világos
nappal látták, amint bizonytalan léptekkel ballagott hazafelé, mint
valami kicsapongó kandur. Az érdekeltek között végül az a nézet terjedt
el, hogy Carton Sydneyből oroszlán ugyan sohasem lesz, de kitünő sakál
és ebben a szerény minőségben Stryvert hüségesen szolgálja.
– Tiz óra, uram! – mondá a pincér, akit megbizott, hogy keltse fel. –
Tiz óra, uram!
– Mi baj?
– Tiz óra, uram.
– Micsoda? Tiz óra éjjel?
– Igen, uram! Nagyságod meghagyta, hogy felkeltsem.
– Ó, emlékszem! Jól van, jól van!
Még néhányszor megkisérelte, hogy ujra elaludjék, de eredménytelenül, a
pincér ugyanis ezt a kisérletet ügyesen hiusitotta meg azáltal, hogy öt
percig folytonosan piszkálta a tüzet, erre aztán fölkelt, kalapját
fejébe lökte és eltávozott. Templebe fordult és felfrissült azáltal,
hogy kétszer föl és alá járt a Kings Bench Walk és Paperbuildings
kövezetén, azután fölment Stryver hivatalába.
Stryver irnoka, aki sohasem vett részt ezeken a konferenciákon, hazament
és a főnök, Stryver nyitott ajtót. Házi cipőben, bő hálókabátban volt és
a nagyobb kényelem kedvéért mezitelen volt a nyaka. Zavaros, bágyadt,
erőltetett vonás volt a szeme körül; ez a vonás megfigyelhető a
dorbézoló és sokat dolgozó egyének arcán. Jeffries festett ilyen
arcképeket és az ő korától kezdve minden dorbézoló korszak arcképein
különböző müvészi kivitelen látható ez a vonás.
– Kissé későn jössz, Emlékezet barátom – mondá Stryver.
– Szokott időben; talán egy negyed órával később.
Füstös szobába mentek, melynek falai könyvekkel, padlója papirosokkal
volt tele, a kemencében lobogó tüz égett. Az állványon katlan gőzölgött,
aktacsomók között asztal állott, melyen bőven volt bor, brandy, rum,
cukor és citrom.
– Látom, Sydney, hogy már ittál egy palackot.
– Azt hiszem kettőt, ma este.
Mai kliensünkkel ebédeltem; vagy néztem, amint ebédel – hisz az mindegy.
– Az kitünő eszme volt, Sydney, hogy hasonlóságodat felhasználtad. Hogy
jöttél rá? Mikor tünt fel neked?
– Azt gondoltam: ő csinos fiu és hogy én is olyan lehettem volna kissé
több szerencsével.
Stryver hasát fogta nevettében. – Te és a te szerencséd, Sydney! Eredj
munkára! Eredj munkára!
A sakál kissé vontatottan lazitott ruháján, bement a szomszédos szobába
és onnan nagy korsó hidegvizet, mosdótálat és egy-két törülközőt hozott
ki. A törülközőket vizbe mártotta, kifacsarta és összehajtva valami
lehetetlen módon feje köré csavarta, leült az asztalhoz és igy szólt:
– Készen vagyok!
– Nincs sok dolog ma éjjel, Emlékezet – mondotta Stryver vidáman, amint
papirjai között nézegetett.
– Mennyi?
– Csak két ügy.
– Add ide előbb a nehezebbet.
– Itt van Sydney, most rajta!
Az oroszlán azután kényelmesen lehevert a divánra, mely az italokkal
megrakott asztal egyik oldalán volt, mig a sakál az ő külön,
papirosokkal teli asztalához ült a másik oldalra, ugy hogy a palackokat
és poharakat kezével elérhette. Az italokkal telt asztallal mindegyik
sürün foglalkozott, de mindegyik más módon; az oroszlán elgondolkodva
hevert, kezét övébe dugva a tüzbe bámult, vagy néha valami könnyebb
okmányt nézegetett; a sakál ráncolt homlokkal, figyelő arccal annyira
elmerült munkájába, hogy szeme még kezét sem követte, mikor pohara felé
nyult ugy, hogy néha egy-két percig is tapogatózott, mig a pohárra
ráakadt.
A kezében lévő ügy kétszer vagy háromszor olyan bonyolultnak látszott,
hogy a sakál kénytelen volt felkelni és a törülközőket ujra
benedvesitette. A mosdótál és vizes korsóhoz való vándorlásaiból a
nedves fejkendő olyan excentrikus változataival került vissza, hogy az
szóval le nem irható, és ez még nevetségesebbé vált komoly gondolatokba
mélyedt arcától.
Végre a sakálnak tekintélyes lakomája volt készen az oroszlán számára és
fölajánlotta azt neki. Az oroszlán gondosan és óvatosan elfogadta,
válogatott benne, megjegyzést tett reá, a sakál pedig segitett neki.
Miután a lakomát alaposan megbeszélték, az oroszlán kezét ismét övébe
dugta és lefeküdt, hogy elgondolkozzék fölötte. A sakál azután torkát
egy teli pohárral, fejét ujra megnedvesitett törülközőkkel frissitette
föl és a második lakoma elkészitéséhez fogott; ezt ugyanilyen módon
ajánlotta föl az oroszlánnak; reggeli hármat vert az óra, mire ezzel is
végeztek.
– És most, hogy végeztünk, Sydney, tölts egy pohár puncsot – mondá
Stryver.
A sakál levette a törülközőket fejéről, melyek már ismét gőzölögtek,
megrázkódott, ásitozott, megborzongott és poharát megtöltötte.
– Nagyon okos voltál ma, Sydney, a koronatanuk ügyében. Minden kérdés
vonzott.
– Én mindig okos vagyok; talán nem?
– Ezt nem vonom kétségbe. Miért vagy olyan rossz hangulatban? Öntsd le
egy pohár punccsal!
Bocsánatot kérő dörmögés közben ismét megtöltötte poharát.
– A régi Shrewsbury-iskola régi Carton Sydney-je, – mondá Stryver és
fejével bólintva elmélázott az ő multján és jelenén – az öreg, változó
Sydney, egyik percben fönt, másikban alant, most vidám, majd lehangolt.
– Ó – válaszolt a másik sóhajtva – igen! Ugyanaz a Sydney, ugyanolyan
szerencsével. Már akkor is a más fiuk feladatait végeztem, a magamét
ritkán.
– És miért nem?
– Az Isten tudja. Az volt a szokásom, azt hiszem.
Leült, kezét zsebredugta és lábait kinyujtva a tüzbe bámult.
– Carton, – mondá barátja és hetvenkedő arckifejezéssel odaállt eléje,
mintha a tüzhely a kemence volna, melyben a kitartó szorgalmat
kovácsolják, és mintha a legjobb az volna, amit a régi Shrewsbury-iskola
öreg Carton Sydney-je érdekében megtehet, hogy őt belélökje – a te
szokásod most is és mindig béna volt. Nincs benned energia, nincs
akarat. Nézz reám.
– Eh, ostoba beszéd! – válaszolt Sydney, könnyed és jobb hangulatu
nevetéssel. – Ugyan ne akarj erkölcsöt prédikálni!
– Hogyan lettem azzá, ami vagyok? – mondá Stryver. – Hogyan teszem azt,
amit megtenni akarok?
– Részben, azt hiszem, ugy, hogy fizetsz engem, hogy segitsek neked. De
nem érdemes róla beszélni, akár nekem beszélsz, akár a levegőnek, egyre
megy; te, amit meg akarsz tenni, azt meg is teszed. Te mindig az első
sorban voltál, én meg mindig az utolsóban.
– Nekem az első sorba kellett jutnom; nem születtem ottan, igaz-e?
– Nem voltam jelen az ünnepségnél; de véleményem szerint ott születtél –
mondá Carton. Ezen ismét nevetett; mind a ketten nevettek.
Shrewsbury előtt, Shrewsburyban és amióta Shrewsburyből elkerültünk, te
mindig eljutottál a magad sorába, és én is a magaméba. Még akkor is,
mikor Párisban iskolatársak voltunk és a Ouartier Latinban együtt
laktunk és francia nyelvet, francia jogot és más francia morzsákat
szedegettünk, melynek ugyan nem sok hasznát vesszük, te mindig valahol
voltál, és én mindig – sehol.
– És kinek a hibája volt az?
– Lelkemre mondom, nem tudom, nem volt-e a te hibád. Te mindig
tülekedtél, tolakodtál, furakodtál nyugalom nélkül, hogy én nem tehettem
egyebet, mint hogy pihenjek és nyugodjam. Különben is ostobaság, hogy az
ember multjáról beszéljen, mikor már hajnalodik. Hozz valami más
hangulatba, mielőtt távozom.
– Jól van! Igyál velem a szép tanu egészségére. – mondá Stryver és
poharát feléje töltötte. – Hát ez jobb hangulatba hoz?
Nem nagyon látszott, mert arca ismét elkomolyodott.
– Szép tanu, – dörmögte maga elé és poharába nézett – elég dolgom volt
ma egész nap tanukkal; ki az a szép tanu?
– A festői doktornak a leánya, Miss Manette.
– Az szép?
– Nem az?
– Nem.
– Ember, hisz az egész törvényszék őt bámulta!
– A fene vigye az egész törvényszék bámulását! Ugyan ki avatta fel az
Old Bailey-t szépségbiróvá? Az, aranyhaju baba!
– Tudod-e Sydney. – mondá Stryver élesen rátekintve és vörös arcát
simogatva – tudod-e, hogy én inkább azt hittem, hogy te vonzódol az
aranyhaju babához és nagyon gyorsan észrevetted, hogy mi történt az
aranyhaju babával?
– Gyorsan megláttam, hogy mi történt vele? Ha egy leány, baba, vagy nem
baba, az ember orra előtt néhány yardnyira elájul, ahhoz ugyan nem kell
nagyitó üveg, hogy meglássa. Iszom az egészségére, de tagadom, hogy
szép. És most már nem kell több ital; megyek és lefekszem.
A házigazda gyertyával kikisérte őt, hogy a lépcsőn világitson neki, a
hajnal hidegen tekintett be a piszkos ablakon keresztül. Mikor kijutott
a házból, a levegő hideg volt és csendes, az ég felhős, a folyó sötét,
élettelen, az egész környék elhagyatott pusztához volt hasonló.
Porfelhők keringtek a reggeli szélben, mintha a puszta homokja
kavarodott volna fel a messze távolban és előre küldött első felhője a
várost kezdené elönteni.
Benne elpocsékolt erő, körülötte pusztaság; a férfi megállott utjában és
egy pillanatra az előtte elterülő vadonban becsületes törekvés,
önmegtagadás és kitartó küzdelem délibábjait látta. Ennek a látománynak
a szép városában szellős oszlopsorok voltak, ahonnan szerelem és báj
tekintett le reája; kertek, melynek fáin az élet gyümölcsei bőségesen
csüngtek, patakjában a remény sugara csillogott feléje. Egy pillanat –
és eltünt. A háztömeg magas lépcsőjén szobájába vánszorgott, ruhástól
bevetette magát gondozatlan ágyába és párnája nedves lett hasztalan
ontott könnyeitől.
Szomoruan, szomoruan kelt föl a nap; nem látott szomorubb képet, mint a
tehetséges, jóindulatu férfit, aki nem képes arra, hogy helyes irányba
kerüljön, nem képes arra, hogy segitsen önmagán és boldogságának alapot
vessen, aki el van telve gyöngeségének tudatával és keserü
kétségbeesésében megadja magát sorsának.